Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-24 / 120. szám, szombat
Szalon 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 24. A szabadegyetemen elhangzott előadások magas színvonalúak, az élet minden területét érintők voltak a múltban, de a mostani rendezvényen is. Világiak elsősorban. Mennyire fontos szempont az, hogy ez a rendezvény a protestánsok és a hívők találkozója legyen? Fontos szempont, hogy protestáns kezdeményezés, mert az alapítók, a katolikus Szabó Zoltán kivételével, aki mellettünk állt, segített a kezdeteknél, de nem akart katolikus létére egy protestáns elnevezésű és alapokon álló szervezetben vezető szerepet, szóval a többiek mind protestánsok voltak. Ezért nem volt Szabó az elnökségünkben. Ez azóta megdőlt, van már római katolikus tagja is az elnökségünknek, persze ökumenikus beállítottságú kell, hogy legyen. A protestáns alapállás fontos. A protestantizmus haladó hagyományára építünk, bár ez nem jó szó, nagyon lejáratták az utóbbi fél évszázadban. A tordai országgyűlés 1568-ban elismerte a lelkiismereti szabadságot, erre építünk. De hangsúlyozni szeretném: az elnökség és a vezetőség túlnyomórészt protestáns és hívő. Hogy a közönség körében mennyi a hívő, mennyi nem, azt nem tudom. Szép számmal vannak itt lelkészek főleg Erdélyből, hiszen ott a protestáns lelkészeknek a kisebbségi életben általában kulturális, népnevelő, népvezető feladatuk is van. De nyilván vannak olyanok is, akik nem hívők. Például Hanák Tibor filozófus kétszer is volt előadónk, már meghalt, ő magát nyíltan agnosztikusnak nevezte. Ha jól emlékszem, egy ökumenikus konferencián volt egy nagyon érdekes vita közte és Békés Gellért bencés tanár között, aki a római San Anzelmo Egyetem öku- méniaprofesszora volt. Ez egy nagyon érdekes beszélgetés volt a hitről, a hit alapjairól, Istenről. Tehát ebből a szempontból is nyitottak vagyunk. A ’95-ös gyulai ökumenikus konferencia, sajnos, nem ismétlődött meg, pedig érdekes lenne. Erre Gyulai Endre püspök egészen kivételes engedélyével került sor, és egyedi alkalom volt. Például Feldmayer Péter is áhítatot tartott, a zsidó hitközség részéről. Mondjuk, muzulmánt még nem hívtunk meg, de van egy Németh Pál nevű református lelkész, nagy arab- és muzulmánbarát és -ismerő. Nincs kizárva, hogy egy következő alkalommal ő is itt lesz. Úgy látom, hogy a mostani rendezvényen sok a 30-40 éves, sőt a még náluk fiatalabb is. Szükségesnek tartja ezt az épp most zajló nemzedékváltást? Nagyon fontosnak és szükségesnek. Ezért küzdünk. Nem könnyű ma fiatalokat találni és toborozni erre a célra. Most nagyon örülünk, hogy érdeklődést mutatnak, mert ez is hullámzó. Volt, hogy 20-25 fiatal is megjelent, például Bereg- fürdőn külön műsoruk volt: fiatalok délutánja és esije. Ezt az utóbbi 2-3 évben nem tudtuk megismételni, mert kevesebben voltak. De itt most biztató jelek vannak, és ez az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jövőjének a záloga. A szabadegyetem egyik nagy érdeklődést kiváltó előadását az előzőkben már említett Frenld Róbert tartotta A sport mint konfliktusforrás és megoldás címen. Beszélgető- partnere a komáromi származású, jelenleg a magyar vízipóló-váloga- tottban játszó Gergely István volt. A fiatalember megnyerte a közönség tetszését büszkén vállalt hovatartozásával identitástudatával amelyről tnint kijelentette, soha nem akart lemondani. Viszonylag gyors és sikeres pályafutása hogyan s mivel indult? Hatéves koromban írattak be a szüleim Komáromban egy úszótanfolyamra. Mivel az edzők vízilab- dások voltak, kimazsolázgatták a tehetségesebbnek tűnő gyerekeket. Én is közöttük voltam. így kezdtem ott a pályafutásomat és maradtam is Komáromban tizennyolc éves koromig. Aztán Pozsonyban felvettek az építészeti egyetemre. Ekkor volt Berlinben az olimpiai selejtező, onnan valószínűleg sikerült volna kijutnunk az atlantai olimpiára. Engem a rektor választás elé állított: vagy vízilabda, vagy iskola. Ha elmegyek a selejtezőre, ott kell hagynom az egyetemet. Ezzel egy időre el is dőlt a sorsom, mert én a vízipólót választottam. Az olimpiára sajnos nem jutottunk ki. Pozsonyban még játszottam két évet, aztán átmentem Novákyba, majd külföldre, végül Magyarországon állapodtam meg. Külföldön melyik csapatban, melyik ország színeiben játszott? A nemzetközi sportéletben ez úgy zajlik, hogy meghirdetnek egy posztot, és erre keresnek játékosokat. így kerültem ki Szardíniára egy évre, majd Spanyolországban két évet töltöttem, és voltam három hónapot Izraelben. Tapasztalatban sokat adott mindhárom helyszín. Miért nem maradt kint valamelyik csapatnál? Vagy ezek csak meghatározott időre szóló szerződések voltak? Minden sportoló olyan csapatba szeretne igazolni, ahol jól keres és eredményes tud lenni, nagyobb sikereket tud elérni. A szlovák válogatott igazából nem volt nagy csapat. Mindenkit meg tudtunk szorongatni, de kimagasló eredményt sohasem értünk el. A sydneyi olimpia sikeres volt, mert szlovák csapat először volt olimpián. De ott sem szerepeltünk túl fényesen. Szlovákiában vannak jó játékosok, ám a sportág rossz irányban halad. Igazán senkinek nem szívügye. Beszélnek róla, de nem tesznek érte semmit. Sok lehetőséget látok, amivel előbbre lehetne vinni az' egészet, de úgy érzem, egyelőre süket fülekre találnék. Engem az akkori legjobb magyarországi csapat, a Honvéd keresett meg és ajánlotta fel, hogy játsszak náluk. Most hat éve, hogy a Dominó Honvédba igazoltam, és azóta megnyertünk mindent, amit csak lehetett. A szlovák csapatban magyarként hogyan fogadták be? Es a magyar pólósok között a „felvidéki fiú” volt, vagy elfogadták annak, aki: Gergely Istvánnak? A szlovák csapatban a helyzetem pluszmunkát igényelt, de ez természetes volt. Mire eljutottunk a felnőtt válogatottsághoz, már ugyanolyan játékos voltam, mint bármelyik csapattársam. Belátták, hogy fontos része vagyok a csapatnak, bármilyen is az anyanyelvem vagy a szlovák akcentusom. Tüdták, hogy a célt csak akkor éljük el, ha közösen dolgozunk érte. így a fenntartások velem szemben megszűntek. Pályafutásom alatt azt tapasztaltam meg, hogy ott merülnek fel a nemzetiségi kérdések, ahol csak egy nemzet él. Ott hallomás alapján teijednek a hamis információk. Ahol a lakosság vegyes, ott sokkal megértőbbek. Pesten először persze hogy szlovák gyereknek szólítottak. De hozzátették, hogy ne változzak meg, ne váljak olyanná, mint ott sokan. Maradjak meg annak a józan parasztgyereknek, amüyen voltam, és bízom benne, amilyen most is vagyok. Mivel Szlovákiában születtem és ott tudtam magyarnak lenni, annak is maradni, ezt átmentettem magammal Magyarországra is. Itt talán sokan irigyek rám, hogy pontosan meg tudom fogalmazni, mit jelent számomra a „magyarnak lenni” érzés. Nekem tiszta ez az eszme. Talán azért tartanak úgymond józan parasztgyereknek, mert merem vállalni azt, aki vagyok. Míg környezetemben jó páran nem. További aktív pályafutását hogyan képzeli el? A kérdés nagyon időszerű. Szerintem az a sportoló hibázik, aki erre nem gondol, hiszen a váltást elő kell készíteni. A sportoló addig fontos a klubja, de az ellenfél vagy a média számára is, amíg teljesít, amíg profin áll hozzá a sporthoz. Amint nem tud csúcsokat dönteni és , már nem reklámhordozó a médiában, nem ér semmit. Senkinek nincs rá szüksége, nem kap pénzt semmihez, téved, ha azt hiszi, tárt karokkal vájják mindenhová. Ez elég kegyetlenül hangzik... De így van. Vagy kilencvenkilenc éves koromig megpróbálok vízilabdázni, és közben hülyét csinálok magamból, vagy tudatosan készülök a befejezésre, és átállok egy másik munkára. Nem szeretnék megélhetési sportoló lenni és minden erőmet arra fordítani, hogy eltartson a vízüabdázás. Mást is szeretnék csinálni. Négy év múlva, harmincnégy évesen szeretném a vízilabdát befejezni. Aztán hogy medenceközeiben maradok-e műit edző, csapatvezető vagy menedzser, ez talán még belefér az elképzeléseimbe. De inkább másfelé kacsingatok. A váltásra azonban fel kell készülni, tanulni, kapcsolati tőkét kiépíteni. Erről most többet nem szívesen beszélnék. Ha mégis edző maradna, fel tudná karolni a tehetséges komáromi fiatalokat? Nagyon szeretnék ott segíteni nemcsak a vízilabdásoknak, ha(A szerző felvételei) nem bármilyen más sportolónak is, ha erre igényt tart: tanácsot adni, a kluboknak pénzt szerezni, egy-egy rendezvényre elmenni vagy magyarországi kapcsolataimat mozgósítani. Mindezt szívesen megteszem, ha elmondják igényüket. Az utóbbi hat évben egyszer hívtak meg Komáromba díjátadásra egy víziiabdatomán. Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy nincs rám szükségük. Pedig én az ő helyükben bizony kihasználnám azt, hogy van egy onnan származó sportoló, egy ismert arc. De ne kelljen már rájuk erőitemem a szívességet... Ne vegye rossz néven, de nem sokat hallottunk Önről a szlovákiai magyar médiában sem... Az Új Szóból Zsigárdi Laci a komolyabb mérkőzések után többször megkeresett. De tény, hogy például a vízüabdás gyerekek nem ismernek. Én tizenéves koromban mindenkit ismertem a medencében, a fejemben volt a teljes válogatott. Akkor Roman Poláček volt a legnagyobb vízilabdás, és én tudtam, hogy ő kicsoda. Az öcsém a példaképét a pénztárcájában hordta, úgy nőtt fel vízilabdásnak. Engem nem ismernek meg a gyerekek a komáromi uszodában. Nem látom bennük azt az elszántságot, ami bennünk megvolt. Talán kényszerből csinálják, nem elhivatottságból. De így soha nem lesz belőlük jó pólós. Ön az első pillanattól kezdve érezte az elhivatottságot? Édesanyámnak elég nagy szerepe volt ebben, meg másrészt ez adottság is. Nem szeretek veszíteni, és ha elkezdek valamit, azt rendesen el akarom végezni. Ha egy mérkőzés rosszul sikerül és kikapunk, éreznem kell a kellemetlenséget, meg hogy legközelebb megpróbálok jobb lenni. Ha nincs ez az érzés, nincs, ami előre vigyen. Hogy több edzéssel, nagyobb erőfeszítéssel tudjak majd nyerni. Ezt Gergely István ma nem látom a komáromi vízilab- dásokban. Jelenlegi csapatában értékelik Önben ezt a kitartást és elszántságot? Úgy érzem, nagyon-nagyon megbíznak bennem mind a vízben, mind a parton. Nem vet rám rossz fényt, hogy kétszeres olimpiai bajnokok teszik azt a vízben, amit mondok nekik. Elfogadnak ugyanolyan sikeres sportolónak, mint amilyenek ők. Dicsérnek egymás közt a csapaton belül, de a médiában is. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy üyen emberekkel játszhattam, hogy köztük csiszolódhattam olyan játékossá és emberré, mint amilyen most vagyok. A szabadegyetem résztvevői pontozással a legsikeresebbnek Horváth Gizella egyetemi docens előadását minősítették A Partiumi Keresztény Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja a toleranciára való nevelésáltaluk kitalált és igen sikeresnek bizonyult módszerét ismertette a hallgatósággal. A nagyváradi egyetemen 1994-ben egy különleges képzést tartottak a tanárok részére, az úgynevezett pedagógiai disputát. Egy évre rá megszervezték az első magyar nyelvű vitaversenyt. 1998ban létrejött a Romániai Disputa Egyesület, 2000-ben pedig ennek erdélyi testvérszervezete. Az immár országos mozgalommá nőtt kezdeményezésről csupán egy villáminterjút sikerült készítenem a rendkívül rokonszenves Horváth Gizellával aki sietett haza, egyetemi hallgatóihoz. Milyen meggondolásból indították el a vitamozgalmat? Meggyőződésünk, hogy mindent meg kell tenni a közéletben aktív fiatalok képzéséért. A vitára való felkészültség pedig egyik módja a demokratikus politikai életben való részvételnek. így tanulják meg a szabályait és e szabályok megtartását. A vitakészség magabiztossá teszi a fiatalokat, megtanulnak határozottan fellépni és érvelni. De ahogy Ön is elmondta, nagyfokú toleranciára is nevel a disputa. Ez is céljuk volt? Igen, maguk a résztvevő fiatalok mondják, hogy minden helyzetben képesek magukat kivágni. Persze nem csak erről van szó. Hiszen fejlesztjük a beszédkészséget, a másik figyelmes meghallgatásának készségét, tanulnak érvelni, cáfolni, információkat begyűjteni és nem utolsósorban csapatban dolgozni. A vitaversenyeken ugyanis csoportmunka folyik, ezt is értékeljük. A fiatalok megtanulják, hogy a másképpen gondolkodó nem feltétlenül ellenség, ő is racionális lény, neki is vannak érvei. Ezek megértése a toleranciát és a kompromisszumkészséget fejleszti a fiatalokban. Mit tapasztaltak: a román-magyar viszonyon is javított, javíthat a jövőben ez a fiatalok körében egyre népszerűbb mozgalom? Magában a vitamozgalomban ez már megtörtént. Vannak román és vannak magyar vitakörök, és ezek jól együttműködnek. Toleráljuk egymást. Ők megtanulták, hogy mi magyarul vitázunk, mert románul nem tudunk olyan jól érvelni. Ezt figyelembe veszik, ha pályázatot írnak ki vagy ha projektet terveznek meg. A versenyző középiskolás fiatalok hogyan élik meg, hogy néha könnyebb helyzetben vannak, mert magyar csoportokkal versenyeznek, máskor meg nehezebben, hiszen románokkal együtt szerepelnek, idegen nyelvű közegben, idegen zsűri előtt? Nincs problémájuk. Attól ugyan nem fognak jobban tudni románul, hogy részt vettek egy ilyen versenyen, de ezek a fiatalok sokkal nyitottabbá válnak. _ Tehát jó ötlet volt elindítani a vitamozgalmat? Persze, nem bántuk meg. Most annak örülnénk, ha be tudnánk vonni néhány fiatal pedagógust, mert mi már kezdünk kiöregedni belőle.
