Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-04 / 79. szám, péntek
14 Szalon ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 26. www.ujszo.com SZALONkép Patonai úr és a kopaszok ZALÁN TIBOR Patonai úr, a borbély, az utcánk végében lakott. Magas, meglepően vékony, ugyanakkor erős csontú ember volt. A hatvanas években is urazta mindenki, de hogy ezt hogyan érte el, és hogyan nem lett baja belőle, senki se tudta. Egyébként pedig nem is firtatta. A Patonai úr az Patonai úr, és kész. Ő így teremtődött. Borbély létére lobogó sörénnyel rendelkezett, vagy tán éppen azért - a borbélyt nincs aki megnyitja, hiszen ő az egyetlen nyíró szakember a faluban. Csavargásaink közben anyánk a legváratlanabb pillanatokban csípett el bennünket az utcán, megragadta a hajunkat, jelezve ezzel, hogy üstökűnk már megragadható, tehát túllépte a kritikus hosszúságot, pénzt nyomott a kezünkbe, és úgy, ahogy voltunk, néha egy szál fecskegatyában, máskor egy-egy átszálló kíséretében, elindított bennünket az utca város felőli végére, a Patonai úrhoz. A borbély semmin sem lepődött meg, se azon, hogy koszosak, izzadtak vagyunk, se azon, hogy szinte meztelenül' kuporgunk, sorunkra és sorsunkra várva a műhely homályos sarkában.- Beülni a székbe! - rendelkezett, amikor sorra kerültünk. - Csikó legyen, vagy hátul is marad valami, kérem tisztelettel? A csikó borostás fejet jelentett, melyen néhány rövid tincset meghagyott a homlok fölött. Marad, Patonai bácsi, valami maradjon hátul is, nyökögtük bizonytalanul, mert szerintünk a csikófrizura a gyerekotthonosoknak meg a Dugóéknak volt való - a nálunk is szerencsétlenebbeknek és szegényebbeknek.- Nem bánom - hagyta ránk hadari beszédével Patonai úr -, csak aztán anyátok el ne páholjon benneteket a végén! Ez bántó megjegyzés volt, és mi hiába szabadkoztunk, márpedig anyánk nem szokott verni bennünket, ezt a borbély meg se hallotta. Csattogtatta fekete ollóit, iromba hajnyíró gépeit, hullott a haj a földre és a nyakunkba ka- nyarított borbélykötényre, mi pedig a tükörben nekivörösödve, mert valamitől szégyenkezve, figyeltük átváltozásunkat. A végén bepúderezte a nyakunkat a nagy pamacsával, megvárta, míg ki- tüsszögjük magunkat az orrunkba szállt por után, és már lódított is kifelé bennünket az ajtón. Patonai úrról számtalan legenda kerengett Abonyban, leginkább a hosszú lábait, a gyors járását és hadari beszédét figurázták ki az emberek. Persze, kellő tisztelettel. Még Sanyi bátyámnak is volt története Patonai úrral, annak a nagybátyámnak, aki a szódást megverte Reich néni boltja előtt. E szerint vígan hajtotta nagyapám lovait - a tatának akkor még voltak tehenei, lovai az istállóban, saját szekere, melyen terményt szállított magának, másoknak, s nem kellett önként fölajánlania a té- esznek, ahová be sem lépett, állatokat, kocsit, de még az állatok szerszámait is; így, ezért a be nem lépésért, nagy árat fizettettek vele. Bele is roppant. Szóval, fütyörészett Sanyi bátyám a bakon, az állatok hatalmas, ringó hátában gyönyörködve, amikor az út szélén, jobbról, leelőzte őt Patonai úr elmaradhatatlan borbélytáskája.- Üljön föl, Patonai úr! -ajánlotta föl az ingyen fuvart Sanyi bátyám, de a borbély tagadólag rázta Beethovenre emlékeztető üstökét.- Kedves vagy, Sanyikám - szólt vissza, távolodóban -, ne haragudj, de nagyon sietek! Azon viszont még Patonai úr is meglepődött, amikor egy nyári délelőtt a bátyámmal megjelentünk nála. Rutinosan a csikó felől érdeklődött, mi pedig, lakonikusan és férfiasán csak annyit mondtunk: kopaszra a nullás géppel, Patonai úr. Kopaszra! A borbély szó nélkül és sértődötten dolgozott rajtunk, a kopasz fejhez nem kell szakember, éreztette velünk a tekintette a tükörben, de azért megcsinálta becsülettel. Persze, nem állhatta meg, hogy távozáskor utánunk ne vesse: szeretném látni, amit ezért anyátoktól kaptok, szarosok! A teljes lekopaszodásnak gyakorlati oka volt. Ha ugyanis leszöktünk a téglagyári tóra, és anyánk valahol, a téglagyár valamelyik takarásából elénk toppant, azonnal a hajunk után nyúlt, és ha nedvesnek találta, már repültek is a pofonok. Időnk viszont csak ritkán adódott a szárítkozáshoz. Kopasz fejen nincs mit szárítani, röhögtünk egymáson, és már trappoltunk is a tó irányába. A téglagyári tótól joggal féltettek bennünket szüléink. Az iszapja teli volt üvegszilánkkal, belehányt és elrozsdásodott éles vasakkal, ki tudja, milyen fertőzésekkel. Mi ezekkel nem sokat törődtünk, ha elvágtuk a talpunkat vagy a lábunkat, mindaddig nyomkodtuk a sebet, amíg az vérzett. így fertőtlenítettünk. A következő pillanatban már a porban tapicskoltunk vele, nyilván ä további fertőtlenítés érdekében. Este diadalmas mosollyal, vagy inkább vigyorral vártuk haza a munkából anyánkat. Ami1 kor belépett, elállt a szava a megdöbbenéstől. Két kopasz fej világított a negyvenes égő sárga fényében, a fegyenc külsejű fiúcskák a tulajdon gyerekeire emlékeztették. Aztán, ahogy a meglepetése alábbhagyott, akkora fülest cserdített le a bátyámnak, hogy még az én fülem is csengett belé. Ugrottam volna, kifelé az ajtó résén, de anyánk is résen volt, így aztán kopasz fejem búgján csattant a tenyere.- Ezt miért kaptuk? - indult fel a bátyámban a hamiskás igazságérzet.- Megmondtam, hogy nem mehettek le a tóra fürödni! - válaszolta elgyötört szomorúsággal anyánk.- Honnan veszed, hogy a tón voltunk? - próbáltam megtámogatni a bátyám bátorságát bizonytalanul, de mégiscsak számon kérő hangon. - Csak nem vizes a hajunk? Erre felröhögtünk mindketten. Anyánk nem nevetett velünk.- Valóban nem vizes a hajatok - mondta anyánk -, ha csak Patonai úr be nem áztatta a műhelyében a szemétkosarát. - Ezen valamennyien vihorász- tunk egy kicsit. - De vajon honnan kerültek az agyagfoltok a fejbőrötökre? Csak nem Patonai úr kent össze benneteket? Megadtuk magunkat, beláttuk, anyánkkal szemben semmilyen furfang nem elég hatékony.- Takarodj, hülye kopasz! - lökött el magától a bátyám, amikor az ágyban oda akartam bújni hozzá. Mintha csak én lennék a hunyó abban, hogy potyára kopa- szítottuk le magunkat. Erre már ütni kellett. Ütöttem. Ököllel, keményen, csontra. Ő is ütött. Ököllei, keményen, gyomor tájékra. Felugrottunk, és csépelni kezdtük egymást. Aztán egy nagy reccsenéssorozat, az ágydeszkák sorra leszakadtak alattunk, mi a deszkákkal együtt zuhantunk le a földre. Az ágykeretek üresen meredeztek fölöttünk a homályban. A konyha felől hallottuk anyánk fenyegetően közeledő hangját, egymásra villant a tekintetünk, s már a legnagyobb egyetértésben ugrottunk ki az ablakon, ki a kert elrejtő sötétjébe. Fölöttünk a tiszta nyári égen hatalmasan ragyogtak csillagok. (AP Photo/Fernando Vergara) »tCtritr«, mu . rtrxr riJtmtu Ani an Aman Vaktérkép S ZA LAY ZOLTÁN Dr. Antonin 0. Dumán, a B. Tudományegyetem Logikai Tanszékének professzora ifjúkorában merő kalandvágyból keresz- tül-kasul beutazta a titokzatos Észak-Pandémiát, ezért aztán amikor a kezébe akadt egy bizonyos W. Grzejszczak által szerkesztett, a hamburgi székhelyű Világutazó Kiadó által megjelentetett vadonatúj turistatérkép Észak-Pandémiáról, rögtön tudta, neki ezzel a W. Grzejszczak nevű térképésszel találkoznia kell. Dr. Antonin O. Dumán professzornak ugyanis azonnal szemet szúrt, hogy a térképkészítő a javarészt még mindig lakatlan, csak nomád lovas hordák által alkalomadtán háborgatott Észak-Pandémia szívében egy, még csak nem is jelentéktelen települést helyezett el a térképen, Rykaznic névvel. A települést a „25 000 és 50 000 közötti lakossággal bíró helységek” közé sorolta, s még egy néhány soros lábjegyzetet is fűzött hozzá, melyben megemlítette, hogy a Rykaznic nevű város „kedvezőtlen éghajlati és talajviszonyainak köszönhetően mezőgazda- sági célokra alkalmatlan területen fekszik, csupán különösen szívós fűfajták és néhány cserjefaj honos a környéken, gyakoriak a hosszú aszályos időszakok, az átlagos csapadékmennyiség nem éri el az évi hetven millimétert”. Dr. Antonin O. Dumant bosszantotta, hogy soha nem hallott még erről a településről, melynek ott kellene lennie, az általa olyan behatóan ismert, sőt némi kis - valamelyest saját maga előtt is tagadott - szentimen- talizmussal kedvelt Észak-Pan- démia kellős közepén. A térképész fogadta a professzort, egy péntek délutánra beszélték meg a találkozót W. (ČTK/AP) Grzejszczak lakásán, Berlinben; Dr. Antonin O. Dumán eredetileg egy kávéházat javasolt a randevú lebonyolítására, a térképész azonban ellenkezett, mondván, évek óta nem mozdul ki a lakásából, s az ismeretlen professzor kedvéért sem fog kivételt tenni. Dr. Antonin 0. Dumán péntek reggel érkezett Berlinbe, s a térképésszel tervezett találkozó előtt - amely furcsamód rég nem érzett izgalommal töltötte el - találkozott még néhány ismerősével, egy fizikus barátjával, továbbá egy fiatal drámaíró hölggyel, akivel az utóbbi időben izgalmas levelezést folytatott. Kicsit fáradtan lépett este fél hat után néhány perccel a térképrajzoló szerény lakásába, ahol meglehetős rendetlenség és orrfacsaró, keserű bűz fogadta. Az öreg, görnyedt hátú, remegő kezű W. Grzejszczak kávéval kínálta - melybe ő épp csak belekortyolt, de ihatatlannak találta, s hagyta kihűlni -, majd pedig minden kertelés nélkül a professzornak szegezte a kérdést, mit akar tőle. Mikor a professzor megemlítette Észak- Pandémiát, melyet, mint hangsúlyozta, maga is kiválóan ismer még ifjúkorából, az aggastyán magához ragadta a szót, s vendégét nem is engedte szólni többé. Észak-Pandémia sivár szépségéről kezdett beszélni, az aszott testű, csúnyácska kecskékről, melyeket a nomádok saját lakásukban tartanak, a gyermekeik együtt nevelkednek velük, meg a száraz nád éjszakai suhogásáról, melynek alapján pontosan meg lehet jósolni a következő nap eseményeit; s anélkül, hogy Dr. Antonin O. Dumán felhozta volna, már át is tért Rykaznicra, a nagy múltra visszatekintő városra, amely majdnem Észak-Pan- démia mértani középpontjában fekszik, egy kiszáradt tó medrében. A professzor itt kíméletlenül félbeszakította az öregembert, s kerek perec szembesítette vele, hogy ő bizony nem tud semmiféle városról Észak-Pandémia ezen részén, holott utazásai alatt bejárta azt a vidéket. W. Grzejszczak a vendég iránti teljes közönnyel, vaksi szemével a semmibe bámulva folytatta mondó- káját. A nagyszülei Rykaznicban éltek, egy dúsgazdag lengyel férfi házában, aki a markában tartotta a fél várost, de hát ez is egy különös történet, a nagyszülei, amikor a lengyel férfiról beszéltek, mindig egy lélegzetvételnyi szünetet tartottak a „lengyel” szó előtt, mintha magukban előre is megdorgálnák magukat a hazugságért. Negyvenháromban a „lengyel férfi” eltűnt, a házat W. Grzejszczak nagyszülei kaparintották meg, s később, közvetlenül a háború utáni években gyakran időzött náluk ő is, éretlen kiskamaszként, a ház padlásán talált magának egy kedves kis zugot, ahonnan, egy tetőcserepet félretolva, kilátás nyílt az egész furcsa, sebzettségében is szép városra, a tornyokra, amelyeken galambok ültek, s ő, a kisfiú akkor egyenlőnek érezte magát a galambokkal, úgy érezte, tud repülni, anélkül, hogy el kellene rugaszkodnia a talajtól. A tornyokat hamarosan lebontották, ő is felnőtt, és nem gondolt többé a repülésre, egészen addig, míg sok évvel később térképeket nem kezdett készíteni: akkor megint fel kellett emelkednie a föld fölé, hogy mindent pontosan lerajzolhasson. Dr. Antonin 0. Dumán a fejét csóválva állt fel az alacsony dohányzóasztal mellől, odavetett még néhány, nem kifejezetten barátságos szót a vénembernek, majd elhagyta a büdös lakást, és a térképet hanyag mozdulattr’ legelső útjába kerülő kuka1 jította. X-tj> ruír nein rv.tr OCEAN VS
