Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-26 / 98. szám, szombat
I I III IIUIllll.Hinwillli 11 LIU.i II.IIII. m nm i II .1 ia.il 12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 26. www.ujszo.com v Csupasz hegek, le Hazugság, sőt inkább giccs a hibátlan, szeplőtelen test, állítja Ivan Pinkává, napjaink egyik legjelesebb, s a világban is az egyik legelismertebb cseh fotóművésze. A szép és tökéletes test mindenről szólhat, csak épp a tisztaságról nem, vallja. Ilyen értelemben a lelket mardosó kín, az elkövetett vétség és a bűntudat témája vonzza a leginkább. SZABÓ G. LÁSZLÓ Furcsa, meghökkentő, bizarr arcokkal dolgozik. Bonyolult sorsokat sejtető, beszédes arcokkal. „Engem mindenkiben a kérdések, a talányok, a keresztutak érdekelnek, hogy ki merre megy az életben, hogyan dönt, melyik megoldást választja egy kockázatos helyzetben, egy kiélezett szituációban. Ha bátortalan, visszahúzódó ember lennék, akkor nem lehetnék fotós. Energia kell ahhoz, hogy az ember elinduljon, és ajtót nyisson valahol. Én nem állítom magamról, hogy olyan nagyon energikus vagyok, de a mindennapokhoz szükséges erő megvan bennem. Az emberi lélek több rétegből áll.” Arc és test együtt beszél Ivan Pinkává képein. Á puszta test üres torzó számára. „Én mindig a harmóniát keresem arc és test között. Ha ez a kettő konfliktusban áll egymással, a kép nem tud megszólalni. Ahhoz, hogy valaki vizuálisan érdekesnek tűnjön számomra, vagyis hogy alkalmasnak lássam a fotózásra, kérdőjeleket kell hogy ébresszen bennem. Fel kell hogy keltse a kíváncsiságomat. Ereznem kell, hogy izgat benne valami, amit az arca, a tekintete mögött sejtek. Tehát még mielőtt a kezembe veszem a gépet, beszélgetnünk kell. A sorsot, az élet drámáját akarom megmutatni minden alanyomban, ami nem függvénye a tudásnak, a műveltségnek. Inkább a gyarlóság, az esendőség, az emberi dőreség, sok esetben a hiszékenység velejárója. Mint minden művész, a fotós is egoista. Vulgárisán fogalmazva hajtóvadászatra kel, melynek során megfeledkezik magáról. De ha csak ez motiválna, akkor semmifajta értéket nem tudnék létrehozni. Én az embert nem használati tárgyként kezelem. Minden alanyommal tar- toip a kapcsolatot. Nem távolodunk el egymástól akkor sem, ha már soha többé nem dolgozunk együtt. Még azokról is tudok pár dolgot, akik földrajzüag már távolabb kerültek tőlem.” A barokk és a manierizmus jegyei teszik izgalmassá Ivan Pinkává alkotásait. Modelljei Caravaggio hőn szeretett csontos, vaskos tagú néptípusaira hasonlítanak, a reneszánsz „szép embereivel” egyáltalán nem rokoníthatóak, az elfojtott szenvedély minden kiválasztottján szemmel látható, a fájdalom, a kín a testtartásban, a mozdulatokban is megnyilvánul. Van a képeken azonban egyfajta finom érzékiség is, a másokra jellemző merész gesztusok helyett itt mégis inkább a kellékként használt elemek, az önmagukban is jelentést hordozó tárgyak beszélnek. Az öjdög ügyvédje kezében kettészelt dinnye. Az első bor alanyának testén kiszívott szőlőszemek. Narcis kezében homályos a tükör. Csupasz testű férfiak, akik még szépek is lehetnének, de egyikük sem az. Valamiből többet kaptak, valamiből kevesebbet. Valami nem engedi, hogy igazán vonzóak legyenek. Fiatal testükön mélyek a sebek, durvák a hegek. Az arc sem mindig „tiszta”. Mindegyiken van valami, ami gátat szab a hi- bádannak. Itt egy szempár riasztó, ott a kidülledt arccsont, amott a fényesre borotvált fej. Meggyötört, sokat szenvedett, komoly lelki gyűrődéseket sejtető arcok ezek. Nehéz történetek hordozói mind. Nem az élet napos oldaláról jöttek. Élet és halál szűk mezsgyéjét is megjárta már közülük nem egy. Az Ó, édes vér! földi angyala zsilettel vagdosta össze mindkét karját, s mellkasát. Filipnek meningococcu- sa volt. Kéz- és lábujjait levágták. Sarkai nincsenek. Két hétig feküdt eszméletienül egy kórházi ágyon. Nyakán jókora heg, vállán pompás lüiom. Pinkává, a könyörtelen? Nem! Pinkává, a leleplező. A sérült szépség tudora. A titkos sebek láttatója. Ki sértette meg a szépet, ki fosztotta meg ártadanságától, ki büntet és miért, mekkora bűnökért? - kérdezik ezek a képek. Ikrek. Két fiú, akiket Ivan Pinkává együtt, egyszerre talált meg. Töprengett, melyikük az érdekesebb. S akkor rájött, hogy a képnek a heges fiúról kell szólnia, hiszen az ő drámája erősebb, mint a másiké. Ám a hegről nem tudott a művész. Csupán érzett, sejtett valamit. Már javában fotózta őket, amikor szólt Az első bor Ó, édes vér!
