Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-19 / 92. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 19. Szalon 15 Csak részigazság, hogy az asszimilációs folyamatok a modernizáció velejárói, s hogy a többségi nemzet természetes módon vonzza soraiba a kisebbségek tagjait. A közös történelem eltérő szempontjai (5.) A szlovák-magyar kapcsolatok egyik neuralgikus pontja a közös történelem, pontosabban ennek magyar és szlovák részről való eltérő megítélése. A szlovák-magyar történész- vegyesbizottság védnöksége alatt folyó sorozatunkban a leginkább problematikus történelmi eseményekről fejti ki nézetét a kérdés egy-egy szaktekintélyként elismert kutatója. Mai témánk: Nemzetiségpolitika Magyarországon 1867-1918 között. SZALON-KÖRKÉP SZÁSZ ZOLTÁN Magyarország 19. századi nemzetiségi politikája a nemzetközi, s különösen a szomszéd országok történetírásában végérvényesen „ördögi” minősítést kapott. Mentegetni nem kell, elemzése azonban a mának is tanulságos. 1848 előtt a magyar politikai elit még úgy akarta modernizálni az országot, hogy liberalizmusuk és nacionalizmusuk között nem éreztek ellentmondást. Hittek abban, hogy a nemesi előjogok megszüntetése elfogadhatóvá teszi a nép fiainak - így a nem magyaroknak is - az állam magyar nyelvűségét, vonzóvá a magyarosodást. A Népek Tavasza, tudjuk, más hozott. A szlovákok is hatalmasat léptek a nemzeti közösséggé válás útján. Harmónia helyett nagy konfliktus keletkezett, melyből az 1849. évi szegedi nemzetiségi törvény már nem tudott kivezetni. Az osztrák császári neoabszolutizmus kora viszont az egyen- lósító elnyomás politikájával korlátozta a magyar lokális hegemóniát, a magyarosítást. Az a magyar politikai osztály, amely az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést megkötötte, éppen az állam egységét, a magyar hegemóniát érezte bebiz- tosítottnak azzal, hogy az országot alárendelte az összbiroda- lomnak, mely védemyőt nyújtott mind Oroszországgal, mind a „pánszláv” s dákoromán törekvésekkel szemben. Azt ma már nem szokás emlegetni, hogy ez a magyar elit kényszerítette rá Bécset, hogy a birodalom nyugati felét is alkotmányosan kormányozzák, holott ez volt a kiegyezés egyik alapfeltétele. 1861-től készült a magyarországi nemzetiségi törvény. Ezzel kívánták megnyugtatni a nem magyar nemzeteket, de területi autonómiaköveteléseiket elutasították. Az 1868.44. számú (nemzetiségi) törvény, Deák Ferenc alkotása, bevezette a „magyar politikai nemzet” tételét, „melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez is tartozzék, egyenjogú tagja” volt. Adott a törvény széles körű nyelvhasználati jogokat, ehhez oktatási, vallási, egyesületi vonalon kollektív jogokat is. Mai kifejezéssel „kultúmemzetnek” elismerte a nem magyar népek közösségeit, csak éppen a politikai különállásukat tagadta meg. Ez pedig a románok, szerbek, szlovákok, sőt még a szászok számára is távlatilag elfogadhatatlan volt. Merthogy politikai dimenzió nélküli kultúmemzet nem volt, mint ahogy ma sincs. A magyar politikusok viszont a nemzetiségeket inkább etnikumoknak, folklorisztikai különlegességnek szerették volna látni. Persze tartottak is az erős románoktól, szászoktól, szer- bektől. A szlovákokat a gyengébbek közé számították, a rutének és svábok álltak az erősor végén. A soknemzetiségű országban francia típusú nemzetállamot építgető magyar államférfiak nemzetiségpolitikai vétkeit fölösleges felsorolni - elég sok volt. Szinte minden sértő lépés mögött azonban másféle - pártpolitikai, birodalmi stb. - megfontolások is meghúzódtak. A szlovák gimnáziumok bezárása, a Matica slovenská elleni fellépések is egybeestek olyan pillanatokkal, amikor a kormánynak - ha Ausztriával szemben nem lehetett, akkor a nemzetiségekkel szemben kellett - „magyar hazafiságát” kimutatnia. Már Tisza Kálmán híres lett erről a taktikáról. Bánffy Dezső miniszterelnök a századvégen azért indított rendőri zaklatásig süllyedő nemzetiségi politikát, mert ezzel akarta otthon ellensúlyozni Béccsel szembeni engedménypolitikáját. De ezt látjuk 1904-ben Tisza István első kormányzásakor, amikor hadiköltségek népszerűtlen növelése s parlamenti béke elérése érdekében terjeszti be a sérelmes Berzeviczy-féle iskolai törvénytervezetet. 1906-tól még látványosabb, hogy a nemzetiségekkel szembeni „kemény kéz politikájának” nemcsak a mozgalmak visszaszorítását, hanem a magyar nacionalisták szemében Bécs felé szervilis kormánypolitikát kellett például Apponyi-féle iskolatörvényekkel kompenzálnia. Míg a szociális nyomorúság nem igazán írható a liberális kormányzati rendszer számlájára - az utolsó 15 évben például 300 ezer szlovák, 400 ezer magyar vándorolt ki a tengerentúlra -, az asszimiláció folyamatában inkább tetten érhető a magyar kormányok politikai felelőssége. Az 1848 utáni évtizedek 2 millió asszimilánsából 600 ezer német, 700 ezer zsidó mellett 400 ezer lehetett a szlovák. S ha a kormány szorgalmazta iskolapolitikájával, az adminisztráció szinte teljes magyarosításával az asszimilációt, még inkább a nagyhangú kul- túregyletek, valójában az asszimiláció felgyorsulásában a demográfiai, migrációs és társadalmi folyamatok voltak a döntőek. Egyé- neknekjelenthetett emelkedést is. Az Andrej Hlinka lelkipásztor által emlegetett ezeréves magyar-szlovák házasság utolsó évtizedeit hallatlan sokszínűség jellemzi. A térség gyors fejlődése, benne állami gazdaságtámogató politikával, ugyanakkor egész tájak stagnálásával járt együtt. A magántulajdon - a nemzetek létének vagyonalapja - mintaszerű tiszteletben tartása, jogbiztonság, mely néha párosult a törvények, köztük az 1868-as nemzetiségi törvény visszafejlesztésével, az elnyomás helyi, patriarchális formáival, ugyanakkor pl. a politikai elítéltekkel szembeni példás bánásmóddal. Az 1907. évi csemovai tragédia, a csendőrsortűz és 15 halottja, ha nem választható is el a korabeli hatalmi viszonyoktól, csak csekély mértékben volt a nemzetiségi politika része. De annak jelképévé tette a magyar államot bíráló külföldi propaganda. Ez is, miként a gyakori sajtóperek, azt sejtették a nemzetközi közvéleménnyel, hogy Magyarországon valamilyen orosz, török, ázsiai típusú elnyomatás sanyargatja a nem magyarokat. A propaganda eltakarta, hogy a nemzetiségek mind népi állományukban, mind kultúrájukban, gazdaságukban, politikai szervezeteikben nagyot fejlődtek. Hogy ezt a budapesti kormányoknak is tudomásul kellett volna venniük. Nem kisebb ember, mint a konzervatív Tisza István gróf miniszterelnök 1913-14-ben a románok után a szlovákoknak teendő „engedmények” útján akarta módosítani az addigi, eredménytelennek bizonyult nemzetiségi politikát. S ezzel maga mondta ki az ítéletet a korábbiakról: hogyan nem szabad nemzetiségi politikát csinálni. Akkor is, ha Európában máshol sem volt türelmes az állam nemzetiségeivel. A korszak magyar nemzetiségi politikája feletti vitát persze még nem zárta le a történelem. A nemzeti közösségek közötti viták amúgy sem szoktak megoldódni. A viták azonban nemcsak elválasztanak, hanem össze is kötnek bennünket. (A szerző a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa) ROMAN HOLEC A szlovákok kollektív történelmi emlékezetében a történelmi Magyarország képzetéhez az erőszakos magyarosítás sokféle folyamatában megnyilvánuló nemzetiségi elnyomás kötődik. A történelmi Magyarország utolsó néhány évtizede - az ezeréves elnyomás mítosza és az egyre fokozódó magyarosítás kliséje nélkül is - kellőképp diszkreditálta a Szent István-i királyságot, s a lakosság többségét tökéletesen elidegenítette egyesítő eszméitől. Az állam szétesésének folyamata ennek is köszönhetően ment végbe olyan váratlanul gyorsan, s 1918-ban a szlovák elit a magyar politikusok már minden további ígéretét elutasította. A nemzetiségi kérdésnek már 1848/49 idején kulcsszerepe volt a forradalom bukásában. A magyar politikusok számára világos kellett, hogy legyen: az állam további sorsa a nemzetiségi kérdés törvényes úton való megoldásától függ. Evekig tartó vitát követően 1868-ban ezért is került sor a nemzetiségi törvény kidolgozására. Ez ugyan elismerte az egyén nemzetiségi jogait, s küllemre igen liberálisnak mutatkozott, de nem biztosította a kollektív jogokat, s nem akadályozta meg a Matica slovenská meg a szlovák középiskolák bezárását. Ráadásul mivel az egyes jogszabályok megszegésére vonatkozóan nem határozott meg semminemű szankciót, a legfőbb gond az volt vele, hogy az országban senki sem respektálta. A törvényhez való elsődleges viszonyulásában a szlovákság épp ezért a megtartását követelte. A tény, hogy a magyar elit a nemzetiségi kérdést konfrontáció útján rendezte, érthető, de nem igazolható. Az egységes magyar politikai nemzet ideológusai az asszimüáció különféle erőszakos módjait alkalmazva a multietni- kus Magyarország nemzetileg homogén állammá való átalakítását szorgalmazták. Mégpedig abból a megfontolásból, hogy az állam erejét az adja, ha egy nemzet alkotja. Másfelől aggasztotta őket az elszigeteltség érzete, az, hogy az országot, mint szigetet, nem kedvező (tehát szláv) tenger veszi körül, s nemkülönben az Oroszországtól való skizofrén félelem. A tényt, hogy az „uhorský” és a „maďarský” kifejezéseknek nyelvükben csak a „magyar’ felelt meg, igyekeztek valódi szándékaik leplezésére kihasználni, és egybemosták az állam meg a nemzet síkjait. A politikai, gazdasági és társadalmi nyomás nemzetiidentitásváltásra kényszerítette az embereket, a magyar javára. A magyarok érdeke a számbeli fölénybe kerülés volt, ami hivatalosan csak 1900-ban járt sikerrel, amikor is az arányuk átlépte az 50 százalékot. Említett céljaiknak rendelték alá az ún. statisztikai magyarosítást is, mely népszámláláskor művileg felértékelte a magyar elemeket. E tekintetben az 1910-es statisztika a legkevésbé megbízható, épp ezért nem korrekt a 20. századi nemzetiségi helyzet alakulását illetően épp ebből kiindulni. Csak részigazság, hogy az asszimilációs folyamatok a modernizáció velejárói, meg hogy a többségi nemzet természetes módon vonzza soraiba a kisebbségek tagjait. Elvégre a szlovákokat már a 19. század eleje óta sújtotta a magyarosítás, akkor, amikor a latin helyébe a magyar nyelv lépett, s hivatalos nyelvvé vált. Az is bizonyítható, hogy a magyarok száma olyan térségekben is jelentősen megemelkedett, melyeket az iparosítás és az urbanizáció messze elkerült, tehát itt is mesterséges vagy erőszakos módon gyarapodott a magyarság. Az asszimilációs folyamatok a több etnikum együttélésének és a rohamos modernizációnak tipikus kísérőjelenségei. A természetes asszimiláció forrásának tekinthetők: a vegyes házasság, a migráció, az idegen nemzeti környezetben való lét, valamint az identitás szabad választásának lehetősége. Ha az egyik nemzetnek előnyösebb a helyzete, és ha a hozzá való tartozás objektíve nagyobb lehetőséget biztosít a társadalmi felemelkedéshez, az asszimilációs folyamatok felgyorsulásának további tényezői is lesznek. Van azonban egy halár, melyet áthágva az asszimiláció erőszakos formái is érvényesültek, amikor az egyén elvesztette a szabad választáshoz való jogát. A történelmi Magyarország politikai és gazdasági liberalizmusa a magyarosító célok szolgálatába lépett. A nemzetiségi iskolahálózat leépítése (a főiskolai hiánya, a középiskola likvidálása, az elemi minimalizálása), az anyanyelvi művelődés akadályozása (az anyanyelvi művelődés miatti zaklatás), a szlovák nyelv kiszorítása a templomokból és a társas életből, a gazdasági diszkrimináció, a hátrányos megkülönböztetés az állami alkalmazásban való elhelyezkedéskor - mindez az állam hathatós támogatásával zajlott. Intézmények keletkeztek magyarosító szándékkal, az óvodától a társaságokig - ezeknek kellett volna megvalósítaniuk a harmincmillió magyar országának álmát. S akkor még nem szóltunk a politikai lépésekről, amikor is a nem magyar nemzetek vezetői ellen célelvűen alkalmazták a büntető törvénykönyvbizonyos paragrafusait. A magyarság létszáma növekedésének üteme épp a nemzetiségi területeken volt a legnagyobb. Egyedül a falu és a földművesek őrizték „a nemzeti lét parazsát”; a magyarosítás hatása vidéken minimális volt. A parasztság körében a kétnyelvűek aránya 10%-ról (1880) 14,6%-ra (1910) nőtt, míg a városi lakosság körében 27%-ról 49%-ra emelkedett. A magyarosítás hatásfoka azonban alacsony volt, hiszen közvetlen az első világháború előtt mindössze 20%-ra tehető a magyarul beszélő szlovákok számaránya. Az asszimiláció okozta veszteségek 400 ezer szlovákot tettek ki, de a fordulat után sokan visszatértek eredeti (vagy elnyomott) nemzeti identitásukhoz. Az az állítás tehát, hogy a szlovákok 1918 előtt nemzetük kihalásának küszöbén álltak, nem felel meg az igazságnak. (A szerző a Szlovák Tudományos Akadémia és a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi karának munkatársa) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
