Új Szó, 2008. április (61. évfolyam, 76-101. szám)

2008-04-16 / 89. szám, szerda

Oszt-Veszt 27 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. ÁPRILIS 16. Alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, és a vegyes házasságban élők azt is elfogadták, hogy gyermekeik számára az egykori haza csak egzotikus úti célt jelent Honfitársaink a Mekong és a Kongó partjáról Szepsi/Komárom/Párkány. A szocializmus évtizedeiben az internacionalizmus és a baráti segítségnyújtás je­gyében Csehszlovákia szá­mos baráti fejlődő ország polgárai előtt nyitotta meg kapuit. Vietnamból és Kam­bodzsából, Kongóból és Szudánból, vagy akár Kubá­ból érkezett vendégmunká­sok és ösztöndíjas diákok személyén keresztül csodál­kozhattunk rá először a vi­lág sokszínűségére. Voltak közöttük olyanok, akik itt találtak második hazát. ÚJ SZÓ-ÖSSZEÁLLÍTÁS A vietnami Luc Van Chuong úr 1975 óta él az országban. Meg­szokta az itteni viszonyokat, ma már szlovák állampolgár. Állam­közi megegyezéssel került Szlová­kiába mint diák. Eleinte szakmun­kásképzőben tanult, majd a kas­sai vasgyárban kezdett dolgozni. Munka mellett főiskolára jelent­kezett, elvégezte, majd pár év vas­gyári munka és a fordulat után vállalkozásba kezdett. Családalapítás Szepsiben Közben családot alapított Szep­siben, így eldöntött kérdéssé vált, hogy nem tér vissza hazájába. „Eleinte nehéz volt ezt az orszá­got megszokni, hiszen egészen más az életvitel és mások a szoká­sok, mint minálunk. Például Szepsiben a mi lakótömbünkben a szomszédok nem is ismerik egy­mást, még a neveket sem tudják. Vietnamban ez nem így van. Ott mindenki ismeri a szomszédját, sót, az egész családot. Sokszor egymástól kémek kölcsön az em­berek dolgokat, ezért is sokkal jobb az emberek közötti kapcso­lat. Legalábbis amikor ott éltem, így volt. Jelenleg nem tudom, mi a helyzet. Azóta csak kétszer vol­tam otthon, legutóbb 12 évvel ezelőtt, amikor a szüleim meghal­tak.” Luc úr arra a kérdésre, hogy mi volt az, amit a legnehezebben tudott megszokni, azt válaszolja, talán a nyelv. Ma viszont már nemcsak szlovákul beszél kitű­nően, hanem magyarul is ért, kö­szönhetően magyar nemzetiségű feleségének és családjának. Éva asszony a férjével a ba­rátnője révén ismerkedett meg. Ez már akkor történt, amikor Luc úr jó ideje az országban élt, így nyelvi akadályok nem voltak. Házasság- kötésükkor Éva asszony családja nem tiltakozott, hagyták, hogy ő döntsön az életéről. A környezet már nem volt mindig ennyire nagyvonalú. Mint meséli, az első hónapokban hallott megjegyzése­ket, hogy a félje biztosan csak ki­használja. De az idő nem ezt iga­zolta. „Megszoktuk egymást mind­járt az első hetekben, hónapok­ban. A férjem intelligens ember, a családjának él. Már 20 év eltelt az­óta, hogy ismeijük egymást, és még együtt vagyunk” - összegzi Éva asszony. Vietnamot csak fotók­ról ismeri, de reméli, hogy egyszer majd egy családi utazás alkalmá­val eljutnak oda. Éva asszony el­mondja, nem sokat tud a félje kul­túrájáról. Családon belül inkább arról beszélgettek, mi volt az, ami idehozta őt. Közös lányuk, Éva ma már negyedikes gimnazista, a szár­mazására kissé egzotikus külseje emlékeztet. Az új ismerősök rend­szeresen megkérdezik tőle, beszél- e vietnamiul vagy járt-e már az or­szágban. Ám Éva minderre negatív választ tud adni. Otthon van vi­szont az ázsiai konyhában - apja nagyon szeret főzni, és a közép-eu­rópai ételek után gyakran finom hazai ízekkel lepi meg a családot. Egy komáromi vendéglátós A komáromi hajógyárban már a hetvenes években dolgoztak viet­nami vendégmunkások. A rend­szerváltást követően legtöbbjük visszatért hazájába, esetleg nyu­gatabbra vándorolt, de néhányan maradtak. Közéjük tartozik az öt­venes évei elején járó Hai Nguyen Cong, aki jelenleg ázsiai éttermet működtet a Kossuth téren. Hai Nguyen Cong mintegy öt éve kettős állampolgársággal ren­delkezik, és otthon érzi magát Ko­máromban. Elmondása szerint kezdetben természetesen a nyelvi nehézségek okozták a legtöbb gondot, de nehezen szokta meg az itteni ízeket, ételeket is. Ma már ez nem jelent problémát, és családi körben is gyakran kerül­nek az asztalra a magyar és a szlo­vák konyha fogásai. Lányai szá­mára pedig, akik itt születtek, mindez már természetes. Ahogy a vietnamiak többsége, a család is buddhista vallású, de tartják a ke­resztény ünnepeket, a karácsonyt, az újévet, a húsvétot - elsősorban a gyermekek kedvéért. Családi körben vietnamiul beszélnek, hogy a gyerekek elsajátítsák szü­leik nyelvét; az ősi kultúra és a vi­etnami életmód megismerésében ugyancsak nagy segítségükre van­nak a vietnami televízió adásai, amelyek nálunk is foghatóak. És hogy visszatérnének-e Vietnam­ba? Hai Nguyen Cong úr szerint nekik elsősorban a gyerekeik jövőjére kell gondolniuk, akik itt járnak iskolába és valószínűleg itt is fognak érvényesülni. Beszélgetőpartnerem állítása szerint több évtizedes itt-tartózko- dása alatt egyszer sem találkozott személyét, vagy más vietnami tár­sát érintő rasszista megnyilvánulás­sal, támadással. Befogadták őket, igaz, ők is próbálnak alkalmazkod­ni az itteni szokásokhoz, viszonyok­hoz. Becslése szerint napjainkban - a gyerekeket is beszámítva - közel száz vietnami él a városban; a felnőttek részben a hajógyárban dolgoznak, másik részük keres­kedőként tevékenykedik. A párkányi gyógyszerészdoktor Magloire Mouanda egy nagy múltú, ám véres polgárháborúk sújtotta országból, Francia-Kon­góból jött Szlovákiába. A főváros Brazzaville, de Magloire a ki­kötővárosban, Pointe Noire-ban született, ott is nőtt fel, az Atlanti­óceán pariján. Hazájában pszi­chológia szakon végzett, majd ta­nulmányait a Comenius Egyetem Gyógyszerészeti Karán folytatta. Még a rendszerváltás előtt került diákként Csehszlovákiába. Klini­kai gyógyszerész lett, egy ideig dolgozott a ružinovi kórházban és Csehországban is. Maglóim­nak két kisgyermeke van, felesége párkányi, tanárnő. ,Annak idején azért jöttem ép­pen Csehszlovákiába, mert a test­véreim attól féltettek, ha Francia- országban tanulok tovább, lecsú­szom vagy elzüllök. Az egykori Szovjetunióba nem akartam men­ni, így esett a választás Közép- Európára. Szlovákul a szenei nyelviskolában tanultam, majd a Comenius Egyetemen töltöttem öt évet. Utána Kongóban szeret­tem volna gyógyszertárat nyitni, ezért hazautaztam, de a polgár- háború miatt nem láttam jövőjét egy családi patikának. A családi házunkat lerombolták, és sok de­mokrata kényszerült száműzetés­be. Ezért inkább visszatértem Szlovákiába a feleségemhez és a gyerekemhez. Feleségemet az egyetemen ismertem meg, s mi­előtt diplomát kaptam volna, összeházasodtunk. Itt Párkány­ban kezdetben egy patikában dol­goztam, 2002-től pedig a saját gyógyszertáramat vezetem - tag­lalja Magloire Mouanda, akinek határozott véleménye van kör­nyezetéről, választott otthonáról. - Úgy gondolom, hogy itt a szoci­alizmusban, bár nem volt demok­rácia, de sok tekintetben rend volt. Például nem fordulhatott elő olyasmi, hogy nyilvánosan aláz­zanak meg, piszkoljanak külföldi diákokat. Ám a szabadság auto­matikusan hozta magával, hogy egyesek azt hiszik, nekik mindent szabad. Viszont ebből még nem általánosítanék arra, hogy az egész társadalom xenofób és naci­onalista, mert ez nem lenne igaz.” A fiatal gyógyszerészdoktor immár szlovákiai állampolgár, és a második otthonának vallja az országot. Beilleszkedett, szeret itt élni. Szívesen megosztja ve­lünk a nézeteit is. Az önálló Szlo­vákia létrejöttét pozitív lépésnek tartja. Ugyanakkor szerinte a Dzurinda-kormány volt az, amely igazán européer lépéseket tett és rendbe hozta a gazdaságot is. Szerinte Szlovákiának folytatnia kéne a reformokat és az európai felzárkózást, és tudatosítania ké­ne, hogy globalizált világban élünk. A szlovák-magyar viszony­ról az a véleménye, hogy a szlová­kiai magyaroknak tudniuk kell szlovákul, ám a mindenkori szlo­vák kormánynak tiszteletben kell tartania a kisebbségi jogokat és a nyelvhasználati jogokat is. Gyógy­szerészként elégedett a szakmájá­val, de azt azért hozzáteszi, hogy a gyógyszerészeket jobban meg ké­ne becsülni, jobban kéne a tudásu­kat értékelni, (kov, vkm, buch) Luc Van Chuong 1975 óta él az országban (Kovács Ágnes felvétele) A munkaközvetítő ügynökség 10-11 ezer koronát ígért egy hónapra, a szállásért fizetni kell, de még így is a többszörösét keresik, mint otthon Fazékkal, fakanállal felszerelkezve jöttek Marosvásárhelyről Hona és Tünde először próbálkoznak külföldi munkavállalással (Szőcs Hajnalka felvétele) GAÁL LÁSZLÓ Galánta. „Otthon hétszáz lejt kerestünk a varrodában, ami ugye nem sok, mert a minimálbér hat­száz lej. Itt meg kaptunk hatezer koronát úgy, hogy nem is dolgoz­tuk végig az egész hónapot. És a koronának majdnem ugyanaz az árfolyama, mint a lejnek. Igaz, amikor leszerződtünk, ígértek 10- 11 ezer koronát egy hónapra, de mindenféle levonások vannak, a szállásra is levonnak valamit, meg a munkaközvetítő ügynökség is biztosan jócskán leveszi a magáét. Azért elég jól kijövünk, itt az euró olcsóbb, mint nálunk, úgyhogy inkább euróbán visszük haza a fi­zetést, ezen is nyerünk valamit” - számolgat Albert Ilona, aki a ba­rátnőjével, Keresztély Tündével együtt idén februárban jött Ma­rosvásárhelyről Galántára dol­gozni. A Jasplastik gyárban vé­geznek szalagmunkát, a közeli Samsungban készülő tévékép­ernyőkhöz gyártott előlapokat el­lenőrzik. A munkásszállóval elégedettek, tisztaság Vem, egy háromágyas szobán osztoznak ketten. Igaz, a házirend nagyon szigorú, a lakó­kon kívül senldt sem engednek fel a szobákba, még a közeli rokono­kat sem. „Az a legnagyobb ba­junk, hogy nincs hűtőszekrény - panaszolja Tünde - magunknak kellene szerezni, de újat nem tu­dunk venni, nincs miből. Talán ha akadna valamilyen használt, ol­csón, azt meg is vennénk. ígérték a szálláson, hogy majd lesz hűtőnk, mi meg megmondtuk, ha nem lesz, akkor nem maradunk itt.” A hűtő központi kérdés Ilona és Tünde életében: a munkahe­lyükön nincs üzemi koszt, ha me­leg ételre vágynak, a munkásszál­ló közös konyhájában főznek ma­guknak. Konyhai eszközökben nem szenvednek hiányt. Mielőtt Galántára jöttek, kérdezősködtek, müyenek a körülmények, hogyan lehet főzni, és eleve edényekkel, fazékkal, fakanállal, tányérokkal felszerelkezve érkeztek. Tündéék eddig nem tapasztal­ták, hogy nem látnák őket szíve­sen a helybeliek. Igaz, a szlovák nyelvből semmit nem értenek, és Ilona szerint szlovákul soha nem fognak megtanulni, az itteni ma­gyarokkal viszont nagyon jól megértik egymást. „Megkérdez­ték tőlünk, hová valósiak va­gyunk, hogy ilyen szépen beszé­lünk magyarul, mi meg azt mond­tuk, hogy erdélyiek vagyunk. Te­hát nem romániaiak, hanem erdé­lyiek - hangsúlyozza Ilona. - Az itteniek nagyon furcsán beszél­nek, pedig magyarok ők is. Azt mondja nekem az egyik munka­társam, hogy: gyűsz? Csak hall­gattam, hogy mit mond, azt gon­doltam gyűszűről beszél, aztán intett, hogy menjek. Ja, azt aka­rod mondani, hogy jössz? Akkor miért nem azt mondod?” Ilona és Tünde először próbál­koznak külföldi munkavállalással. Mintegy harmincán jöttek egy­szerre Marosvásárhelyről, a szlo­vákiai munkára újsághirdetés alapján jelentkeztek. A Jasplastik- ban nyolcán kaptak munkát, a többiek a diószegi Koam és a Don- Jing cégnél dolgoznak. Tünde és Ilona a többiekkel nem nagyon vannak kapcsolatban, de ók ket­ten nagyon összetartanak. Tünde még hajadon, őt a barátja váija vissza Vásárhelyre. Ilona elvált, van egy 13 éves fia, aki a nagyma­májával maradt otthon, és nagyon nehezen szokott hozzá, hogy az édesanyja ilyen messzire ment. Telefonon naponta beszélnek, és nagy volt az öröm, amikor húsvét- kor újra láthatták egymást. Arra is rákérdeztem, mit szólnának ah­hoz, ha felajánlanák nekik: húsz vagy harminc évre biztosítva van itt a munkájuk, kapnak bérlakást, költözzenek ide családostul. A két nő szinte egyszerre vágja rá a vá­laszt: „Azt sose tennénk! Nekünk az otthonunk Vásárhely, azt a gyö­nyörű várost sosem tudnánk el­hagyni.” Kérdem, mire költik majd a keresetüket. „Nagyon sok min­denre kell a pénz, de a legelső az lesz, hogy síremléket állíttatok az édesapámnak” - válaszolja Ilona. Tündének prózaibb tervei vannak: „Egy autót vennék, ha sikerül annyit összegyűjteni.” Jövő heti számunk témája: a LEADER program és a kistérségek esélyei A rovatot szerkeszti: Lakatos Krisztina (Árendás Ferenc felvétele Magloire Mouanda elégedett a szakmájával

Next

/
Oldalképek
Tartalom