Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)

2008-03-27 / 72. szám, csütörtök

12 Kultúra ÚJ SZÓ 2008. AAÁRC1US 27. www.ujszo.com RÖVIDEN Kapur veszi át Minghella etűdjét London. Shekhar Kapur indiai filmrendező veszi át annak a rö­vidfilmnek a rendezését, amelyet a tragikus hirtelenséggel el­hunyt Anthony Minghella készült leforgatni. Az Elizabeth-film- eposzok rendezője, Shekhar Kapur internetes honlapján jelentette be, hogy Minghella röviddel műtétje előtt megkérte, rendezze meg helyette a New York, I Love You című film általa vállalt epi­zódját. „Anthonyvel a szívemben és az ő szellemében fogom meg­rendezni a filmet” - ígérte Kapur a feljegyzésben. Az epizódokból álló film 12 történetet vonultat majd fel, mind más-más rendező szemszögéből mutatja be „a szerelem univerzális témáját”, (mti) Elhunyt A nagy zabálás írója Madrid. Elhunyt Rafael Azcona spanyol regényíró és forgató­könyvíró, aldnek nevéhez olyan filmek fűződnek, mint az Oscar- díjas Belle Époque vagy A nagy zabálás. Az idős mester tüdőrák­ban halt meg vasárnap, 81 esztendős korában. A spanyol kulturá­lis miniszter a nemzetközi film- és irodalmi élet egyik legkiemel­kedőbb alkotójaként méltatta az eltávozott írót. Marco Ferreri olasz filmrendezővel további közös munkáik között szerepel A há­rem, A gyönyörök kertje, A nagy zabálás vagy a Milyen jóízűek a fehérek!. Pályafutását számos díj és szakmai elismerés koronázta, a spanyol Oscarok, azaz Goya-díjak közül hatot nyert el, egyebek mellett az életműért járó kitüntetést is. (mti) MOZIJEGY Nyolc tanú Hányféle igazság van? Sok. Az Egyesült Államok elnöke ellen me­rényletet megkísérlő szervezet után nyomozó titkos ügynökök szempontjából túl sok is. Az elnök Spanyolországba érkezik, hogy a terrorizmus elleni harcról tárgyal­jon. Egy nyilvános nagygyűlésen megsebesíti egy mesterlövész, és jelét adja: bármikor újra célpontja közelébe tud férkőzni. El kell kapni, mielőtt másodszor is lesújt. Az ügynökök lezárják a várost: hatmil­lió ember között keresnek ötöt. A tanúk egymásnak ellentmondó val­lomásai között keresik az egyetlen igazságot. Egy turista amatőr vide­ója talán segít. A számtalan híradó­felvétel talán rejt valamit, amit csak észre kell venni. Mindazok, akik ott voltak a tömegben, amikor eldör­dült a lövés, talán tudnak valamit, amiről nem akarnak beszélni. Min­denki mást látott, és senki nem mond igazat. Ám a hazugságok és átverések szövevényéből talán ki­fejthető a megoldás - amely csak újabb rémisztő kérdésekhez vezet. Vantage Point / Uhol pohľa­du. Amerikai thriller, 2008. Ren­dező: Pete Travis. Szereplők: Den­nis Quaid (Thomas Barnes), Si­gourney Weaver (Rex), Forest Whitaker (Howard Lewis), William Hurt (Ashton), Eduardo Noriega (Enrique), (port.hu) Dennis Quaid, Eduardo Noriega és Richard T. Jones (Képarchívum) Felvételi vizsga a pozsonyi tánckonzervatóriumban Jó mozgású gyerekeknek KÖZLEMÉNY Ügyes jó mozgású fiúk és lányok jelentkezését várja a pozsonyi Éva Jaczová Tánckonzervatórium, amely az ország egyetlen, hivatásos táncosokat képző intézete. A nyolc évig tartó oktatás érettségivel és vizsgaelőadással ér véget. Az iskola saját kollégiummal és menzával rendelkezik. Olyan gyermekek je­lentkezzenek, akik most látogatják az alapiskola negyedik osztályát, és közel áll hozzájuk a tánc. Az ennél idősebb gyermekeknek különböze­ti vizsgát kell tenniük. A felvételi vizsgák 2008. április 3-án és 4-én lesznek a tánckonzer­vatórium épületében. Jelentkezni lehet a következő címen: Tanečné konzervatórium Evy Jaczovej, Go- razdova 20,81104 Bratislava. Tel. 02/54771109, fax: 02/54788339, e-mail: gorazdova @svsba.sk További információk: www.tankonba.edu.sk (Képarchívum) Jevgenyij Griskovec kortárs orosz szerző darabja a pozsonyi Astorka Színházban Czajlik József rendezésében Tél - „fagykemény” fagyhalál Zita Furková a Jégtündér és Marián Miezga az egyik desszantos szerepében (Fotó: Astorka) Nos, ami számomra már biz­tos - ha lehetne választani, miképpen haljak majd meg... egyszer - magabizto­san, „fagykeményen” a fagyhalált választanám... Mielőtt valaki kiakadna ezen, s óvatosan pszichiátert emlegetne velem kapcsolat­ban, megjegyzem, terápiá­nak mindenkinek ajánlanám megtekinteni Jevgenyij Griskovec kortárs orosz szerzőnek a napokban a po­zsonyi Astorka Színházban bemutatott Tél (Zima) című darabját. GYŐRY ATTILA Griskovec darabját a pozsonyi Astorkában nem más állította színpadra, mint - most már; azt hi­szem, elindíthatok egy jóindulatú pletykát, s vállalhatom a kijelentés terhét - az „orosz-specialista” CzajlikJózsef. Czajlik egyébként az utóbbi egy évben immár a második Grisko- vec-darabhoz nyúlt, hiszen szinte napra pontosan tavaly mutatta be Gál Tamással az azóta óriási szak­mai és közönségsikerrel játszott Hogyan ettem kutyát című mono­drámát. Czajlik meglepő érzékkel, olyan finoman ötvözi magában Griskovec szellemiségét, mintha legalábbis rokon lelkek lennének. Pontosabban, s kijelentő mód­ban: ők ketten rokon lelkek. Pont. Kérdezhetnénk, vajon Czajlikot miért érdekli annyira az orosz dráma, s egyáltalán, miért olyan izgalmas számára az orosz lélek megfejthetetlensége? Nos, a vá­lasz nem adható könnyen - nincs ingyen leves -, aki tudni szeretné, az nézzen utána, mikor játsszák legközelebb a pozsonyi „astorká- sok” Griskovec darabját. Két katona - orosz desszanto- sok - (nem mindegy) lógnak a szeren (az ejtőernyők hevederjei fennakadtak szegény leikeimnek a fákon), szigorúan titkos katonai parancsot teljesítenek (valahol valamit fel kellene robbantaniuk ...valamikor) - s valahol ott dek- kolnak a nagy orosz végtelenben, ahol csak a hó és a hideg tombol, meg a csillagok. Csak a két ember létezik (katona), akik akár össze­bújhatnának melegedni, de vi­gyázva, nehogy „valaki” véletle- nül rájuk leljen - „úgy” -, aztán majd kiröhögnék őket, na mind­egy. Annyira fáznak, hogy a di­dergésüktől lassacskán a nézőtér is gyilkos, velőt fagyasztó tund­rává változik, s nekünk könyö­rögve kell nézni őket, s imádkoz­nunk, hogy szóval tartsanak minket... Emlékezzenek. Nevettessenek. Meséljenek. Mert különben jéggé gebedünk itt, a nézőtér jéghideg ótvaros vermében... Jéggé gebedni, s köz­ben elmúlni. Elmúlni, s közben fel­ismerni, hogy soha sem késő, min­dig van egy lehetőség. Nyilván. Távoli, abszurd világba költöztetni a lelkünket, s közben a zene „monoritásán” suttyomban eljut­hatunk egy transzcendens, párhu­zamos világba, ami lehetővé teszi számunkra, hogy mi is olvassunk a hangokban, értsük a ritmust, el­vesszünk, s botorkálva keressük együtt a kiutat - a hangokkal. Mert honnan és hova megyünk? A budapesti Monori András „szerezte” zene egy szokatlan hangulatot s értelmezést, messze merészkedő, lelket hajtó méla ze­nét hozott a süket csendbe, a fagy­halál küszöbén álló lelkek bolyon­gásába. Apropó, bolyongás. Griskovec mestere a lélek bo­lyongásainak. Is. Számára csak a jelen és a szigorú múlt létezik - a jövő, az a pici, távoli homály, soha­sem érdekes - miért is lertne? Ki kí­váncsi rá? Meg lehet fogni a jövőt? Lehet rá emlékezni? Érdemes vele foglalkozni? Van a jövőben emlék? Van ajövőnekmúltja? Na ugye... Csak a jelen, jobban mondva a jelenben a múlt érdekes. Az emlék. A szín. Az érzet. A tudatalatti. Az álom. A hallucináció... és még va­lami: a jelenben tartózkodó titkos gyermeki én - Czajliknak tulaj­donképpen ez az érdekes. Valami ilyesmit keres Czajlik, s mint a jó vadász, néma nyomolvasó, szótla­nul hunyorog, pöszmén motyog valamit a színé... hoppá... színé­szeknek? Marián Miezga és Lukáš Lati- nák, valamint Zita Furková nem lehettek ott azon a jéghideg tundrán... színészek. Ámít lát­tunk, egy megfejthetetlen tudat­alatti tükör, alkalmi rezgés volt csupán, amellyel nekünk azono­sulni kell. Muszáj, mert ott marad­nánk a nézőtéren félhülyén meg­fagyva, s ez nagy balhé, mert még­iscsak az volt a tervünk, hogy szín­házba menjünk... Nem lehettek azok ott hárman színészek, hiszen ők mi voltunk, én és te, mi és ők. Személyes emlék­képeink fizikai rezdülései voltak ők, ők és én vagyok, én és ők va­gyok. Álmok, emlékek, családi in­tim pillanatok, pofonok, ajándé­kok, sóvárgások, undorok, extázi- sok, félelmek, örömök, butaságok, mesebeliség és ámulat, hit és sze­relem, az első csók, az undor és a hazugság - azok ott ők, azok ott mi vagyok. S miközben a hideg és drámai helyzet egyre csak fokozódik, megnyugtató, és hálásan vehetjük tudomásul, hogy még a haldoklá­sunk önpusztító folyamatában sem árt tudni, hogy az ember leg­nagyobb, legyőzhetetlen ereje a hitében nyugszik. Mert az ember hite akár meggyújthatja a tundra jéghideg birodalmában is a „karácsonyfát”, sőt, ha akarnánk, a hitünknek engedelmeskedne akár a Télapó is, de minek őt ilyenkor csesztetni, hajó nekünk a Jégtün­dér is? A „Jegtündér” persze szerencsé­re mindent megold. Báró egy mat­róna, az biztos, az orosz lélek mil­liomod pontossággal alkotta meg ezt a csodálatos mesehősnőt, igazi talány, aki holtbiztosán megjele­nik, akkor, amikor kell, amikor a gyermek kéri, ha tudja, hogyan kell kérni... Most csak az a kérdés, hogy a végén mindannyian meghalunk, ugye? És ha meghalunk - akkor hogyan halunk meg? Nem árt per­sze azt is tudni, hogy a feladatun­kat teljesíthetjük-e mindenáron? (Robbantgatunk, robbantga- tunk?) És ha megfagynánk - az jó len­ne? Nagyon jó. Fagyhalál. Lógni a szeren. Megfagyni... Az idei színházi világnapon Robert Lepage kanadai rendező, színész, forgatókönyvíró üzenetét olvassák fel Fontos a műfaji „határátlépés” és integráció MTl-JELENTÉS Az idei színházi vüágnapon Robert Lepage kanadai rendező, színész, forgatókönyvíró üzenetét olvassák fel a teátrumokban az előadások előtt. „A színházművészet fennma­radása azon múlik, hogy képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új eszközöket, az új nyelveket. Kü­lönben hogyan mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan se­gíthetné az emberek közti megér­tést, ha saját maga nem nyitott szellemű? Hogyan kérkedhetne azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia, a kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha saját gyakorlatában elvet mindenféle műfaji keveredést és integrációt?” - olvasható Robert Lepage üzene­tében. A kanadai rendező arra is fel­hívja a figyelmet, hogy ha „a művész a világot a maga egészé­ben akarja megmutatni, új formá­kat és gondolatokat kell megfo­galmaznia, és bíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és árnyjátékban képes felfe­dezni az emberid’. A vüágnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITT) bécsi közgyűlésének határozata alap­ján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Pá­rizsban működő Nemzetek Szín­házának évadnyitója. A szervezők célja, hogy felhívják a figyelmet a színházművészet, tágabb érte­lemben a kultúra fontosságára, tisztelegjenek a színészek, szín­házi dolgozók előtt, s kérjék a kö­zönség szeretetét, támogatását. A színházi világnapi ünnepségek egyik fontos része az üzenet, ame­lyet az m felkérésére egy jeles színházi ember ír. Az első színházi világnapi üzenetet 1962-ben a francia Jean Cocteau írta. Az ITl felkérésére idén a kana­bíznia kell a néző in­telligenciájában, hogy az örökös fény- és ámyjá- tékban képes felfedezni az emberit." dai Robert Lepage fogalmazta meg gondolatait. A színház és filmrendező, drámaíró és forga­tókönyvíró, szcenográfus és szí­nész nemzetközüeg elismert, műfaji „határátlépő” alkotó. 1957-ben született Québecben, ottani és párizsi tanulmányai után rendezőként, színészként, dráma­íróként dolgozott. A nemzetközi hírnevet a legendás Trilogie des dragons (Sárkány-trilógia) című előadás hozta meg a számára. Ezt a produkciót már saját társulatá­val, az ExMachina névre hallgató multidiszciplináris alkotóközös­séggel hozta létre. A hagyományos színházi kó­dokra fittyet hányó Robert Lepage az 1990-es évek közepén járt Ma­gyarországon; a Petőfi Csarnok­ban a Mües Davis és Jean Cocteau leveleiből készült L'Aiguille et l'opium (Tű és ópium) című elő­adását láthatta a közönség. 1994-től filmeket készített, 1997-ben létrehozta Caseme nevű, multidiszciplináris produk­ciós központját.

Next

/
Oldalképek
Tartalom