Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-14 / 63. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. AAÁRC1US 14. Kultúra 9 Paul Thomas Anderson filmje az amerikai álmot kergető vállalkozó jellemtorzulásairól fest képet A küzdelem szaga az olajmezőkön Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) és fia, H.W. Plainview (Dillon Freasier) A Vérző olaj az idei Oscar nagy vesztese. Nyolc jelölésből mindössze kettőt váltott szoborra. Igaz, mindkettő abszolút megérdemelten aranyozza be a filmet. Az Amerikai Filmakadémia tagjai a fényképezésért Robert Elswit operatőrt, a legjobb férfi alakításért pedig Dániel Day-Lewis ír színészt tartották érdemesnek a filmvilág legtekintélyesebb díjára. TALLÓSI BÉLA Rögtön az első kockákból kiderül, Paul Thomas Anderson filmje valóban Oscarra érdemesült látványt és színészi alakítást kínál. Nem előzmények nélküli teljesítmény ez: a fiatal rendező rangos díjakat hódított már el korábbi munkáival is - a Kótyagos szerelmet Cannes-ban a legjobb rendezés díjával tüntették ki, a Magnólia pedig Arany Medvét kapott Berlinben. A Vérző olaj kezdő kockái alatt szirénaszó sivítását véljük hallani. A hangot valójában nem sziréna adja, csak olyan ijesztően, fülsüketítőn visít a zene hosszú perceken keresztül, hogy az felér egy háborús vészriasztással. Bár még csak egy komor hegyet látunk, ez a filmzeneként szokatlan hangzás jelzi, nem könnyű mozira ült be a néző, a több mint két óra alatt (nagyon hamar elrepül) súlyos dolgok szemtanúja lesz. Elcsitul a szirénazaj, s bő negyed óráig - találóan - csupa valós zörejek kísérik a történéseket, hogy hangulatmuzsika ne romboljon vagy keltsen illúziót. Ekkor még nem beszélhetünk történések elindított soráról. Elviselhetetlenül hosszúnak tűnő percekig ugyanis mást se mutat a vászon, mint nagy megszállottsággal, önző magánnyal kifejtett kemény fizikai munkát. Daniel Day-Lewis olyan megfeszített erővel dolgozik, hogy belefáradunk. Nem tudjuk még, kit alakít, mivelhogy in médiás res lent vagyunk a korábban látott hegy gyomrában, egy alig megvilágított bánya mélyén. A férfi, akiről még nem tudjuk, ki ő, tíz-tizenöt percig küzd a szűk lyukban, kalapál, vés, bányafalat bont, tíz körmével kaparja megátalkodottan, konok erővel, állati nekifeszüléssel. Valamikor az 1800-as évek végén járunk, a férfi egyszerű szerszámokkal gyürkőzik neki, hogy kifossza a föld ezüst magját. A munka meg is hozná a gyümölcsét, ám akkor megroggyan az állványzat, beomlik a föld, s a férfi a mélybe zuhan. Törött lábbal megmenti maga magát, kijut a felszínre. Még semmi sem történik, de már lucskosak vagyunk az erőlködéstől, mert az első negyed órában annyira átnehezül a film realitása, annyira minden erőből jövő Daniel Day-Lewis fizikai teljesítménye, hogy szinte beleroppanunk a film valóságába, ami a küzdés maga. Ebből a küzdésből Dániel Plainview, az olajmágnássá avanzsált olajkutató (őt kelti életre Daniel Day-Lewis) sikertörténete kerekedik ki. Hogy mi módon lesz az ezüstből olaj, azt nem lenne ildomos elárulni - de, hogy kiderüljön, azért érdemes beülni a moziba. Ne (letöltött) dvd-ről nézzük meg! A Vérző olaj című míves filmdrámát moziélménnyé kell tenni. Érdemes: Paul Thomas Anderson olyan monumentális történettablót kerekített - perzselően égő fényű, a természet, az elemek erejét sugárzó totál plánokat és mogorva, elsötétített belső tereket váltakoztat- va, letaglózó zenei háttérrel amely a mozi közegéért kiállt. Daniel Plainview az amerikai álmot, az új haza lehetőségeit személyesíti meg. Küzdéstörténetét nem szokványos fejlődésfolyamatban látjuk. Kiválását és tragédiákkal övezett felemelkedését, önzőén magányos menetelését a pénzért csupán kiemelt epizódok érzékeltetik. Kemény csatájának csupán a legexponáltabb - fordulatot hozó és látványnak sem akármilyen - drámai helyzeteiből rak ki mozaikot a rendező, abszolút távolságtartással és ítélkezés nélkül, hogy a néző kiegészíthesse az új haza lehetőségeiről mutatott és kibomló képet, s közben maga bíráskodhasson. Paul Thomas Anderson olajdrámája bár hatalomharc, szinte teljességgel kirekeszti a politikát. Nem száraz, háttérből kiszámíthatatlanul összefonódott mechanizmusok által vezényelt olajvetélkedés a Vérző olaj sztorija. Bár vannak benne zord, férfias üzleti tárgyalások, a film teli van érzelemmel. Azt mutatja meg, hogy a lehetőségeket (jelesül az olajmezőket) kiaknázva miként alakul az amerikai álom. Átvitt értelemben hogyan fejlődik, módo- sul-torzul - az álmot jelképesen megtestesítő - Dániel Plainview jelleme. Ugyancsak nem lenne ildomos elárulni azt a karakterfejlődési görbét - ez alkotja a film gerincét-, milyenné teszi Plainview- t az olajbirtoklási vágy. Mert ezt főként annak az elemzésén keresztül lehetne láttatni, hogy miként alakul a viszonya túlszeretett, felnőttként kezelt fiához. Akkor már arra is ki kellene térni, hogyan mérgezi meg az apa-fiú kapcsola(Re u te rs-fe I véte I) tot az olajban csúszva-mászva, fet- rengve megszületett társtulajdonosi kapcsolódás, különösen egy baleset visszafordíthatatlan következménye. Az olajharc hátterében nem csupán egy családregény húzódik meg. Mint szó volt róla, a mindenkori politika nem lép előtérbe, ám annál intenzívebben motiválja az események alakulását gazdaságiideológiai tényező, jelesül az olajhatalommal szövetséget kereső vallás. Plainview és a Harmadik Megvilágosodás Gyülekezetének tébolyult hitet hirdető, fanatikus szektavezetője, Eli Sunday (Paul Dano) között pénzéhségtól fűtött ordas eszmék csatároznak. E két kibékíthetetlen ellenfél utolsó összecsapását - a döbbenetes végkifejletben - a vér és az olaj harcának szellemfrontján vívja meg, mindkét fél részéről vesztett ütközetben. Az olajnak, különösen, ha vérrel keveredik, szaga van. Paul Thomas Anderson filmjének is. Olyan erősen realitásmásoló és valóságkövető, hogy az egész környezetből, valamint a legtöbb figurából - Dániel Day-Lewis-szal az élen, akit nem is színészként érzékelünk, úgy éli a figurát, és úgy teszi a dolgát - iszonyatos mocsok árad. Átható bűz. A küzdelem kellemetlen szaga. Még ha irtózunk is tőle, belénk issza magát. Ilyen erős a film. Holnap Zselízen, vasárnap Füleken lép fel a társulat a Gárdonyi Géza műve nyomán készült zenés darabbal A borral ünnepel a Komáromi Jókai Színház AJÁNLÓ Zselíz/Fülek. Gárdonyi Géza A bor című zenés falusi történetét adja elő holnap este hét órakor Zselízen, a városi művelődési központban az 55 éves Komáromi Jókai Színház társulata. Ez lesz a zenés játék harmincadik előadása.Bezerédi Zoltán m. v. első komáromi rendezésének tavaly szeptemberben volt a premierje, A bor sikere azóta töretlen. A társulat játszotta már Szencen, Dunaszerdahelyen, Alsószelin, Rimaszombatban, Somoiján, Szőgyénben. Ezzel az előadással vendégszerepeit a színház Bécs- ben, a Moliére Színházban is.Holnap este 19 órától a zselízi közönség tekintheti meg Baracs Imre, Baracs Matyi, Szúnyog Juli, Szúnyog Rozi, Eszter, Göre Gábor és a többiek zenés történetét. Másnap, vasárnap este 18 órai Holocsy Katalin (Szúnyog Rozi), Hajdú László Szabolcs (Baracs Matyi), hátul Ropog József (Pákozdi Mihály) kezdettel Füleken lép fel a társu- és Manases István (Baracs Imre) A bor egyik jelenetében (Dömötör Ede felvétele) lat A borral, (báj) PENGE Reszegesz Van-e, ki a JAK-könyvek sorozatát ne ismerné? A 150. darab igazi meglepetés (legalábbis ezt gondoltam, amikor felütöttem): fiatal költők antológiája. A felfedezés örömének esélyeit latolgató eufóriám azonban csakhamar alábbhagyott, és értetlenkedni kezdtem. Miért épp ők és miért épp így, mi ez az amorf, egyre foghatatlanabbá váló tárgy? Bemutatkozó antológia lenne? A 13 költőből mindössze 4 nem rendelkezik kötettel, a többi már bemutatkozott könyvileg is, jó páran több kötetes szerzők. Az életkori kilengések is figyelemreméltóak: az 1966-ban született háromkötetes Turányi Tamás mindenképpen kilóg a zömmel a '80-as években születettek közül. Miért nem szerepel benne akkor már az egyik felelős kiadó, Gerevich András is, akinek tudtommal csak két kötete jelent meg, és fiatalabb is, ráadásul az itt felvonultakon többszörösen is túltesz. Persze, sorolni lehetne az itt prezentált szerzők zöménél akár sokkal tehetségesebbeket is, főként ha 1-2 vagy akár 3 kötet sem akadály (Kiss Judit Ágnes, Lanczkor Gábor, Varró Dániel, Vida Gergely, Rosmer János vagy maguk a szerkesztők, K. Kábái Lóránt és Mizser Attila stb.). !gé**tfés* Fiától költők ontológiája 1, Á Bán Zoltán András fülszövege is arra enged következtetni, hogy itt valamiféle új paradigma körvonalait kellene sejteni, a versek java ugyanis „mintha a HOLMI-versnek nevezett képződmény ellen irányulna: csak semmi harmónia, csak semmi lekerekítettség, távol a zárt forma ólmelegétől”. Hát, nem tudom. A kötet legjobb verseit épp a Holmiból ismerem, némelyikre pedig bizarr módon az antológia után csodálkoztam rá a Holmiban újfent: Dunajcsik Mátyás és egyúttal a kötet talán legjobb szövegei vérbeli Holmiversek valós és átvitt értelemben is. A kitűnő In memoriam Gustav Aschenbach vagy a Mint Genkyu-en kertje Japánban nyitó versekként szerepeltek a folyóiratban. Dunajcsik mindent tud a versről, technikai tudása impozáns, verseszménye eredendően konzervatív, és a kötött formákat részesíti előnyben. Ami kissé ambivalenssé tesz a pozícióját, az szövegeinek túlzott kiszámíthatósága, mely a rejtély és a meglepetés ellenében hat, illetve sokszor szinte túlcsorduló érzelmes alanyisága. A legegységesebb versvilágot e kötetben Sopotnik Zoltán képviseli (sajnáltam is, hogy szövegeit szétszórták, illetve bevegyítették másokéi közé), észrevétlenül varázsolja olvasóját egy magánmitológia kimunkált terébe, melyet rendkívül autentikus nyelven jelenít meg. Versei a futó- előtagot viselik magukon, s ez a dinamizmus egyszerre utal a szövegek laza, de mégis zenei szerkezetére és az érzés, a benyomás múlandó természetére. Krusovszky Dénes versvilága hasonló módon kompakt, az analitikus látásmód szép példái, letisztultak, és hatásosan (pedig szinte a próza nyelvén teszik) jelenítik meg a „betonszürkület” kafkai világát. Nemes Z. Márió minimalizmu- sa, Bajtai András példázatai, parabolái, Csobánka Zsuzsa lírai kitárulkozásai szintén komoly teljesítményszámba mennek. Á kötet egésze viszont pieglehető- sen heterogén, a szerkesztői koncepció (mert feltételezzük, hogy volt ilyen) átláthatatlansága uralja, fárasztóan vegyes (érdekes módon épp a többkötetes, kitartó veteránok a legsilányabbak, de akad gimnazista, önképzóköri próbálkozás is) és mégis monoton: minduntalan várjuk a nagy dobást, de úgy istenigazából már a bekövetkeztét sem tudjuk igazán érzékelni, annyi a zsibbasztó körítés. Vagyis: a monotonság nem egy új iskola megjelenéséből fakad, hanem a középszerűség burjánzó, csak időnként eloszló szürkeségéből. Célszerű szerzők szerint olvasni, a tartalomjegyzéket ütve fel először, akkor egészen más benyomás alakul ki az olvasóban. A kötet döntő hányadát a Telep csoport tagjai teszik ki: a figyelmes olvasó biztosan emlékszik rá, hogy a Kalligram 2007. novemberi száma nagyrészt róluk szólt. Nagyobbat, mint ez a könyv. (Egészrész. Fiatal költők antológiája, JAK- LHarmat- tan, Budapest, 2007.) Értékelés: •••••OOOOO Megnyílt a lipcsei könyvvásár Berlin. Csaknem negyven ország - köztük Magyarország - több mint 2400 kiadója vesz részt a hagyományos lipcsei könyvvásáron, amely tegnap nyitotta meg kapuit a nagyközönség számára. A lipcsei könyvvásár Európa és a világ egyik legtekintélyesebb nemzetközi könyves seregszemléje. A vasárnapig nyitva tartó vásáron mintegy 1500 szerző vesz részt, s arra mintegy 130 ezer látogatót várnak. Az idei rendezvény díszvendége Horvátország, mégpedig sajátos magyar vonatkozással. A horvát irodalmi kiállítás tanácsadó kurátora ugyanis Dalos György Berlinben élő magyar író. A magyar irodalmat mindenekelőtt olyan Németországban ismert vagy bemutatkozásra váró szerzők képviselik, mint Bartis Attila, Dragomán György, Térey János, Végei László és Forgó Léda. (mti)
