Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-12 / 61. szám, szerda
30 Szülőföldünk ÚJ SZÓ 2008. AAÁRC1US 12. www.ujszo.com Csak vagonok kérdése volt Gutáról a második világégést követően 521 családot telepítettek ki, 2383 főt. A lakosság akkori lélekszámát tekintve a pátriájuk elhagyására kényszerítettek aránya szembeötlő - de ne felejtsük el, hogy „mindössze” egy vesztes nép töredékének a felszámolásáról volt szó. A magyarkérdés akkortájt csak vagonok kérdése volt... „Sosem éreztették velünk, hogy valakit elűztünk volna innen; dolgozni akartunk csak, boldogulni, mint bárki más..." Történet felvirágozott vagonokról, reménységről Akitelepítések, deportálások kapcsán ritkán hallani felvirágozott vagonokról, reménységgel útra kelő emberekről. A felvidéki magyarok nem önszántukból hagyták el szülőföldjüket, hanem kényszerből; ugyanakkor a dél-szlovákiai városokba, falvakba települő magyarországi szlovákok sem találták meg számításaikat LŐR1NCZ ADRIÁN A történet furán kezdődik - valaki üzenetet hagyott a szerkesztőségben, hogy magára ismert egy hatvan évvel ezelőtt készített, majd az archívum mélyéről újra előhalászott és közzétett magsárgult fényképen. A fotó egy tehervagont ábrázol, melynek nyitott ajtajából felnőttek, gyerekek mosolyognak bele a világba. Arcukon reménység - mintha hosszú-hosszú távoliét után térnének vissza hazájukba, mely nem mellékesen az ígéret Földje is egyben. A második világháborút követő években több ezer magyarországi szlovák érkezett ilyen várakozással Dél-Szlovákia településeire. A szaknyelv repatri- ánsoknak, azaz szülőföldjükre, pátriájukba visszatérőknek nevezte őket, holott a szülőföldjük valójában Magyarország. Őseik azok a Nógrád és Hont vármegyéből kivándorolt szlovákok, akik a XVIII. században a másfél száz évig tartó török uralom és dúlás után lakatlanul maradt alfölditájat birtokba vették. AII. világégést követő „rendezés” során cseh-szlovák agitátorok járták be e tájat, dúsan termő földeket, gazdaságot, biztos megélhetést, sőt karriert ígérve a Magyarország déli részéből Szlovákiába települő szlovákságnak. Ez sok esetben meghasonuláshoz, a családok széthullásához vezetett. Békéscsabán, illetve a magyarországi szlovákság más központjaiban egymást érték az agitáló célzattal szervezett tömeggyűlések, valamint az erre „reagáló” tiltakozások. Hiába adták ki az agitátorok a jelszót, mely szerint „Hív a szülőföld!”, a békési szlovákok jó része megingathatatlan maradt. De akadtak, akik családostól felkerekedtek... A békeidőkről „1941. július 23-án születtem a Békéscsaba melletti Medgyesegy- házán - mondja a Gútán élő Skoppné Gallo Erzsébet. - Arra még tisztán emlékszem, hogy szülőfalumban takaros házunk volt gyümölcsössel és kerttel, melyben minden megtermett. Kiterjedt rokonságunk nagy része is ott élt, s el kell mondanom, hogy nagyon békésen megfértünk mi ott, magyarok és szlovákok. Mivel a keresztievélen nem tüntetik fel a nemzetiségi hovatartozást, igazolni sem tudom, hogy valóban szlovák vagyok - ám ennek ott és akkor nem is volt jelentősége. A családon belül őseink nyelvét használtuk, a falubeli gyerekek egy része viszont csak magyarul tudott, velük meg úgy társalogtunk. De soha egy hangos szó el nem hangzott egymás címére...” Hatan voltak testvérek - a legidősebb fiú már felnőtt korú volt, Medgyesegyházára nősült, míg a legkisebbik leány mindössze a hatodik évét taposta. A Gallo család 1947 nyarán, aratás előtt kerekedett feí, hogy szerencsét próbáljon Csehszlovákiában. Nagy szárazság és hőség volt, emlékszik „Mostanság sok szó esik a lakosságcseréről, hozzáteszem hát én is a történetemet..." A család fotója első ízben a Magyar Hírlap 1989. október 14-i számában tűnt fel vissza Erzsébet asszony, ám ez sem vette el a kedvüket. „Belül persze mindannyian szomorúak voltunk, hogy ott kell hagynunk őseink földjét, hagyatékát, ugyanakkor várakozással tekintettünk a jövő elébe. Édesapám a jobb boldogulás reményében döntött így, s mi ezt valamennyien elfogadtuk. Hogy őt ki győzte meg, arra nem emlékszem; de olyan idők jártak, hogy ha történetesen Amerikából vagy a világ más részéből jöttek volna toborozni, oda is elmentünk volna. Szegény világ volt.” A Gallo család kertészkedésből tartotta el magát - dinnyeföldjük volt, az édesanya amellett Budapesten vállalt szolgálatot, egyik fiúgyermeke ott is született. Keresztapja Horthy István lett, miképp minden gyermeké, aki azon a napon jött a világra Magyarországon. A hat gyerekre - Miskára, Ilonára, Máriára, Juditra, Janóra és Erzsébetre - a nagymamák vigyáztak. A legidősebb báty már nem él; Erzsébet asszony nővérei később Csehországban leltek otthonra, míg másik bátyja Németországban telepedett le. Az, hogy így szétszóródtak, külön történet. Dolgozni, boldogulni - ennyi elég... „Mindent elhoztunk, amit csak lehetett, a magyar könyvek kivételével. Ha jól emlékszem, könyvtárunk jó része ott maradt, a padláson helyeztük el - keresgél emlékei között Erzsébet asszony. - Napra pontosan meg nem tudom mondani, meddig tartott az út, de egyszer csak a párkányi állomásra érkeztünk. Itt az orvosok nagyon előzékenyen lesegítettek a szerelvényről, s elláttak bennünket. Éjjel volt, amikor vonatunk Érsekújváron és Komáromon keresztül befutott Gútára. Ott teherautók vártak ránk, és munkások segítették a ki- vagonírozást és a felpakolást. Fényes nappal lett, amikor újra láthattam pajtásaimat, az áttelepülőket - mert mi csak így neveztük magunkat. Medgyesegyházá- ról különben nem sokan jöttek; annál többen Mezőberényből, Pitvarosról, Békéscsabáról.” A Gallo családot egy üres, befejezetlen gútai házban szállásolták el; se ablaka, se ajtaja nem volt, a forró szél kénye-kedve szerint járt-kelt falai között. Miska felesége épp babát várt, így első délszlovákiai éjszakájuk emlékezetesre sikeredett. „Reggel, amikor felébredtünk, kimentünk az utcára körülnézni, ismerkedni az új környezettel. Nagyon kedves gútai emberekkel hozott össze a sors - némelyiküknek ma is itt élnek a leszármazottai, s tartom is velük a kapcsolatot. Tejet, kenyeret kaptunk tőlük, s nem állíthatom, hogy ferdén néztek volna ránk. Szüleim, majd mi, gyerekek is közkedveltek lettünk a faluban - mert közvetlenek voltunk, s ahol lehetett, segítettünk A Gallo család 1947-ben másokon. Sosem éreztették velünk, hogy valakit elűztünk volna innen; dolgozni akartunk csak, boldogulni, mint bárki más...” Az akkor hatéves Erzsébet 1947 szeptemberében kezdett iskolába járni Gútán - persze szlovák tanítási nyelvűbe, mert más akkortájt nem volt. 1950-ben, amikor ismét megnyíltak a magyar iskolák, gyerekpajtásainak jó része átlépett, ám a kapcsolat, baráti viszony megmaradt. Szlovákiából Csehországba Kérdésemre, hogy a Gallo család tagjai megtalálták-e a mátyus- földi végeken számításaikat, Erzsébet asszony válasza kategorikus nem. „Nővéreim eszes lányok voltak, s hamar felfogták, hogy a mezőgazdasági munkán kívül itt másban nemigen lesz osztályrészük - emlékszik vissza. - A letelepedésünket követő egy-két éven belül mind elmentek Csehország iparvidékeire, munka után. Ott akkortájt úgy kellett a munkaerő, mint egy falat kenyér, s mert nem riadtak vissza a kétkezi munkától, hamarosan élmunkások lettek. Ki textilüzemben, ki könyvkötészetben vállalt munkát, itthon csak a bátyám és én maradtunk. A negyvenes évek második felére különben jellemző volt, hogy a huszonéves fiatalok csapatokba verődve kerekedtek fel, és néztek cseh- és morvaországi munka után. Azt hiszem, ez volt az a generáció, amelyik már másképp viszonyult a földhöz, a hagyományos életmódhoz, mint eleink. Később édesapám is Csehországban talált munkát, mivel a gazdaság, melyet itthon vezetett, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ötvenes évek elején végül édesanyám belépett a szövetkezetbe - minden földünket a közösbe adva.” A föld kapcsán megjegyezte, hogy Magyarországról magukkal hozták ingatlanjaik, termőföldjeik teljes összeírását, s mutatja a hivatalos birtoklevelet, melyen egyebek közt nyolc katasztrális hold termőföld is szerepel. Azt már csak „egymás közt” vitatjuk meg, müy nehéz néhány évtized távlatából érvényt szerezni a tulajdonjognak - kiváltképp ha a hivatalos okmányok hiányosak, s a föld eladása ad hoc, mintegy kéz alatt történt. Voltak ugyanis időszakok, amikor az eladást, a cserét a gazdák egyetlen kézfogással, esetleg áldomással hitelesítették, s ennek bizony nem maradt írásban rögzített nyoma. Ez a másik, az új hazához kötődő történet tehát bárkivel megtörténhetett e kies honban, s hogy sikerül- e valaha a több ezer hektárnyi, a jog mai állása szerint gazdátlannak tekinthető földnek megtalálni a tulajdonosát, a jövő kérdése. Hozzáértő emberek állítják: nincs talpalatnyi föld, melynek ne volna tulajdonosa. Hol a honom...? A sarkalatos kérdés itt az: hatvan évvel a lakosságcsere után milyen érzéssel élnek a Magyarországról repatriált szlovákok a kitoloncolt felvidéki magyarok helyén? „Nem mi űztük ki innen a magyarokat - mondja Skopp Erzsébet -, mi a párkányi vasútállomáson találkoztunk az őket szállító szerelvénnyel. Nekik is fájt, nekünk is fájt otthagyni a szülőföldet. Ahogy mi sírva szálltunk fel Medgyesegyházán a vonatra, ugyanúgy könnyekkel a szemükben tették meg ők is az utat Magyarország déli részébe. 1964- ben tértem vissza először Medgyesegyházára, s bekéredzkedtem az egykori szülőházamba. Valaha hatalmasnak, tágasnak tűnt, közel húsz év távlatából bizony kicsinykének, szerénynek látom. Egy magyarországi család vette meg, s jólesett látni, hogy rendben tartják. Persze kitelepített gú- taiakkal is találkoztam, például a férjem unokatestvéreivel, rokonságával. Idővel ők is beilleszkedtek abba a környezetbe, miképp minket is úgy befogadott Gúta, mintha a szülöttei lennénk, s ezért máig hálás vagyok az itt élő embereknek...” Gallóék - ahogy Medgyesegyházáról elindultak
