Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)

2008-02-20 / 43. szám, szerda

Szülőföldünk 25 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 20. „Mind ilyen szegényeket, özvegyeket vittek el gyerekekkel, akik azt sem tudták, mi fán terem a politika!" - mondja a tornagörgői Kardos Józsefné Úgy látszik, ez nem a bocsánatkérés kora... Tornagörgő a Gömör-Tor- nai-karszt Alsó- és Felső­hegye közé ékelődő kies völgyben megbúvó telepü­lés. A történelem viharai sokszor végigsöpörtek e tá­jon, ám a meredek szikla­falak tövében a település több mint nyolcszáz éve áll. A huszadik század de­rekán lejátszódott esemé­nyek csaknem végzetesek lettek az itt élő magyarok számára. LŐRINCZ ADRIÁN Bár a község első írásos említé­se 1263-ból származik, az Árpád­kori írott forrásokból - így Anony­mus Gesta Hungarorumából - ki­derül, hogy Árpád vezér a honfog­lalás során Bors vezért küldte ki felderíteni e területet. Ő a Tátráig hatolt, s találkozott a területet la­kó bolgárszlávokkal. A vidék ké­sőbb a fejedelem, majd a királyi család magánbirtoka lett, s a Tor­na-völgy északi oldalán emelkedő dombon Várad néven megépült az uradalom első birtokközpont­ja, mely föld-, illetve palánkvár le­hetett. Feltehetően a 12. század vége előtt, egy bővizű karsztfor- rás mellett épült meg a kőből emelt királyi udvarház, melynek helyét a lakosok ma is Palotaiként emlegetik. A szájhagyomány arról is emlí­tést tesz, hogy IV. Béla, kitörve a tatár seregek gyűrűjéből, a Bódva-völgyén át menekülve tor­nai birodalmába, az akkor már kiépült tornagörgői palotába igyekezett. E mozzanatról külön­ben Rogerius mester, a tatárjárás krónikása is tudósít Siralmas éne­kében. Hét évszázadot ugorva az idő­ben, Tornagörgő különben példa­értékű alapossággal összeállított, 2004-ben kiadott kismonográfiá­jából kiderül, hogy a második vi­lágháború évei alatt Tornagörgő lakossága is sokat szenvedett és nélkülözött. A háború pusztítása, a folyamatosan visszavonuló had­színtér a községet sem kerülte el. A több mint egy hónapig tartó, rendkívül súlyos harcok után Tor­nagörgőt a román hadsereg sza­badította fel 1944. december 17-én. A lakosság a pincékben vé­szelte át a frontátvonulást, hét la­kóházat és számos más épületet találat ért. A világégés során har­mincöt helyi lakos vesztette éle­tét, közülük tizennégyen a völgy­ben dúló harcok során. A megpró­báltatások ezzel azonban koránt­sem értek véget: 1945 februárjá­ban negyvenöt helyi lakost hur­coltak el úgynevezett háromna­pos munkára, azaz „málenkij ro­botra”, akik közül sokan vissza sem tértek, vagy évekig a szovje­tek fogságában sínylődtek. Volt, aki csak 1950-ben jöhetett haza szülőfalujába; ám az itthon maradtakra sem jártak jobb idők. De erről valljon a tanú. Hisz magyarok vagyunk... „1927 februárjában születtem itt, Tornagörgőn - mondja Kardos Józsefné -, s a tizennyolcadikat tapostam, amikor véget ért a há­ború. Szegény világ volt ezeken a végeken; édesapám 1936-ban meghalt, így hárman maradtunk édesanyámmal és Kassán élő hú­gommal. Napszámbajártunk, me­zőgazdasági munkára.” Az 1938-ban lejátszódott ese­mények, azaz az ország déli ré­szének Magyarországhoz történt visszacsatolása kapcsán jegyzi meg, hogy „Örültünk a magya­roknak, hisz’ magyarok va­gyunk...!” A díszkapunak, öröm­ünnepnek persze meglett a böjtje - háborús bűnösökké váltak mind egy szálig, hiszen akkortájt Tor­nagörgőn egyetlen szlovák ajkú lakos sem élt. A már említett mo­nográfia erről a következőket köz­li szűkszavúan: „A község 1945-ben ismét Csehszlovákia része lett, azon­ban a nyugtalan időszak nem ért véget. Á magyar nemzetiségű la­kosokat megfosztották polgárjo­gaiktól, bezárták a magyar tan­nyelvű iskolát, az oktatás csak szlovák nyelven folyhatott. A beneši dekrétumok miatt kény- szerített helyzetben a lakosság nyolcvan százaléka az üldözteté­sektől való félelmében reszlo- vakizált. Magyarországra a la­kosságcsere keretében nem tele­pítettek ki egy családot sem, de a magukat magyarnak valló csalá­dok egy részét Csehországba te­lepítették, akik aztán 1948 után hazatértek Görgőre.” Hogy tudatosan, vagy tévedés­ből nevezi-e a szerző telepítésnek a deportálást, számomra talány. A tényeken ez persze mit sem vál­toztat - Tornagörgőről négy tucat személyt „delegáltak” a romok­ban heverő csehszlovák mezőgaz­daság megsegítésére. Szükségből szükségbe „Minden bajunk azzal kezdő­dött, hogy beidéztek bennünket az »emenvére« (az egykori helyi nemzeti bizottságot nevezték így- a szerk. megj.), s feltették ne­künk a kérdést, hogy magyarok vagyunk-e, vagy szlovákok - foly­tatja történetét Erzsébet asszony.- Csak azt mondhattuk, hogy ma­gyarok, bár az akkori tanító, bizo­nyos Kozub előre megmondta: aki szlovák lesz, az marad, aki ma­gyarnak vallja magát, mehet! Nem emlékszem, hány család vagy személy reszlovakizált, de mi nem tudtuk megtenni. Kezdet­ben azzal is riogattak bennünket, hogy ötvenkilós csomagokkal át­dobnak a magyar határon, végül mégis a cseh- és morvaországi kényszermunka maradt.” 1947 januárjában kapták kéz­hez a deportálásról szóló végzést; a kézbesítést követő napon már megjelent a háznál a katonaság, hogy a tornai (Turňa nad Bod- vou) vasútállomásra szállítsák őket. Alig hagytak valamit maguk után - házuk 1946 októberében porig égett, nem tudták újjáépíte­ni, nincstelenek voltak. Mégis ne­héz szívvel hagyták el a hegyek al­ján megbúvó szülőfalut. Három, a jéghideg vagonban eltöltött nap és éjszaka után a Brünntől (Brno) ötven kilométer­re fekvő Rokytnóba kerültek, bi­zonyos Jaroslav Šin gazdához, ahol mérsékelten lelkes fogadta­tásban volt részük. Nem volt férfi a családban, így „munkaerő-piaci értékük” is eléggé megcsappant. A biztonság kedvéért egy legény­embert rendeltek melléjük, ám az két hónap elteltével a deportáltak többségéhez hasonlóan egyszerű­en faképnél hagyta Morvaorszá­got, minden termőföldjével együtt. A napszámosok keserű kenye­réhez, a reggeltől napestig tartó robothoz szokott özvegy és lányai nem vallottak szégyent Rokyt- nóban sem; két egész évig építet­ték a csehszlovák nemzetgazdasá­got - hol alamizsnáért, hol meg csekélyke fizetség fejében. „Ez a gazda, ez a gazdasszony, a két gyerekük, emez meg a kocsis - mutatja a megsárgult fotográfi­át. - Volt ott egy szlovák lány is Túróéból, ő önként vállalta a mor­vaországi munkát, itt, a jobb szé­lén pedig én állok a húgommal. Morvában töltöttem be a husza­dik életévemet...” Erzsébet asszony húsz tehenet látott el minden reggel, majd hét órától a mezőn dolgozott. Élel­miszer- és ruhajegyet nem kap­tak, kezdetben kommencióban fizették ki őket; liszt, kenyér, krumpli, tíz mázsa szén és két köbméter fa fejében dolgoztak. Később a fizetség ezer csehszlo­vák koronában lett megállapítva, s ebből csak nagyon szűkösen le­hetett megélni. Jó a vége...? „Mivel leégett a házunk, nem is nagyon igyekeztünk haza - mondja -, nem lett volna hová jönnünk. Kis idő elteltével már csak három deportált család ma­radt Rokytnóban. De tudni kell azt is, hogy nem mindenki került Csehországba, akit erre kijelöltek. Az emberek elbujdostak a hegyen, a barlangokban, vagy átszöktek Magyarországra, s később vissza­szállingóztak. Mi csak 1949 feb­ruárjában kerültünk haza.” Özvegy Kardosné számára ér­dekes, miért épp ők kellettek a cseheknek - hiszen nem hagytak hátra maguk után jelentős ingat­lant vagy ingóságot, s férfi sem volt a családban. A válasz nagyon egyszerű: a deportálandó szemé­lyek névsorának összeállításával megbízott komiszárok, biztosok többsége korrupt ember volt, a módosabbak „megválthatták” szabadságukat. Bár erről kevés szó esik, vizsgálati jegyzőköny­vekkel igazolható a fenti állítás - a „magyarok megmentése” a Fel­vidék némely zugában valóságos iparággá nőtte ki magát. Persze, a hazatelepedés sem zajlott zökkenőmentesen; miután kitöltötték a kötelező egy eszten­dőt, Erzsébet asszony az éj leple alatt felkereste a járási székhelyt, majd másnap megrendelte a va­gont, amiért ki is fizetett kemény négyezer csehszlovák koronát. Már bepakolva várták, hogy majd valamelyik szerelvény után akasztják őket, amikor jött a gaz­da, és közölte velük, hogy nem mehetnek haza, Tornagörgőre. „Azt a sírást és szívfájdalmat, amit ott átéltünk, nem lehet leír­ni, sem elfelejteni” - vallja ma is. 1949 elején a család letette a Csehszlovák Köztársaságnak a hűségesküt, miáltal állampolgá­raivá váltak, és szabadon mozog­hattak az országban. Azonnal ha­zatértek a semmibe, pontosab­ban a helyi hivatal által kijelölt szükséglakásba, s új otthonuk fel­építéséhez láttak. Erzsébet asz- szony később férjhez ment, két fiúgyereknek adott életet. 1980 májusában rokkantnyugdíjas lett - a Morvaországban ledolgozott két esztendőt viszont sem akkor, sem később nem számították be az éveihez. „Már csak öten vagyunk élet­ben a negyvennyolc deportált kö­zül - mondja mintegy végszó gya­nánt -, s a megaláztatást, meg­próbáltatásokat, melyeken csak azért mentünk keresztül, mert magyarok vagyunk, sosem fogjuk elfeledni. Nagyon fáj, hogy a poli­tika ma elferdíti a történteket, s egyesek azt hangoztatják, hogy innen nem magyarok, hanem há­borús bűnösök voltak kitelepítve. Ha tudnák, hogy innen csupa sze­gényt, özvegyet és gyerekeket hurcoltak el, talán másképp véle­kednének. Nem anyagi, hanem erkölcsi kárpótlást, bocsánatké­rést várok. Vagy legalább annyit, hogy a faluban megemlékezzenek arról, mit kellett nekünk elszen­vednünk azért, hogy ma is ma­gyarnak vallhassuk magunkat. De úgy látszik, ez nem az a kor...” OKRESNÍ NÁRODNÍ VÝBOR V NOVE M ftfOTC MA MORAVÝ 2 B í fi S . C;s 216/1-2.11.-1949. tmmí Kiríuri Alibit*, Bi B > k y t m o ?ía. Dne 18. února ífllr i. dálalo* Kdriev* dlabe ta, **»»«Uá*ÍB **a. dilaice, aarjBeaá 2^.2.192? T •kr*B Bald*v» n.B., bytaa r Rakyta« íla. |t, okraa Zd*r, alailla tea 2 1949 b 11b vdraeatl čeakc • torénak 4 rajmblica, die «ikon* ea dna 38. H, ?j. 245 Sb. a etitala abüenateí oaob aaäaxaki aí rOdBOaki * stabyla t la Heakoelo-reaakého »tltilh« a b i a b Za pfadaada C*T* XrJlFapal« t* r* Šin gazda a családjával és a kiszolgáló személyzettel 1947-ben A feloldozástjelentő végzés, mellyel állampolgárságot nyertek (A szerző felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom