Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-02 / 28. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 2. Presszó 23 „A könnyedségben hiszek, a szerencsében, a sorsban meg ilyenekben" (Az RTL Klub felvétele) Kern Andráson nem fog az idő - úgy érzi, mintha még csak tizennégy éves lenne Beleszerettem a színészet nevű mesterségbe Kern András kamaszkorában filmes jövőről álmodozott, mégis a színházhoz kötődik az élete. A sors - amelyre gyakran ráhagyja a döntést - később megadta neki, hogy a gyerekkori álom is teljesüljön. A sokoldalú, Kossuth-díjas művész komoly nézeteket vall a humorról, amit szerinte egy sznob kör méltatlanul lebecsül. MÁTRAHÁZI ZSUZSA Hatvanadik születésnapját ünnepelte Kern András. Vajon érzi a korát? (Sóhajt egyet, mielőtt válaszol:) Fizikailag egy kicsit észreve- szem, de lelkileg úgy érzem, mintha tizennégy éves volnék, s éppen jönnék ki 1962-ben a Ki mit tud? elődöntőjéből, a bolgár kul- túrotthonból, a Pintér nevű barátommal. Hogy jutott eszükbe, hogy jelentkezzenek a vetélkedőre? Tanárok utánzásával kezdtük. Volt egy - talán velünk született - parodista adottságunk. Olyan gyerekszínészfajta voltam, mert még a Ki mit tud? előtti időben szerepeltem egy filmben. Elkezdtünk színházba járni a barátommal és áttértünk a színészután- zásra, ahhoz is volt fülünk. Az osztálytársaink alkották a közönséget, akik rábeszéltek, hogy az országos felhívásra jelentkezve mi is nevezzünk be a versenybe. Hallgattunk rájuk. Érettségi után rendező szakra szeretett volna felvételizni, de miután abban az évben nem indult ilyen képzés, színésznek jelentkezett. Mindegy volt, csak színház legyen? A színház nem is érdekelt engem akkor, inkább a film. Úgy okoskodtam, hogy ha csak a három év múlva meghirdetendő filmrendező szakra jelentkezem, akkor közben elvisznek katonának, mindenféle kellemetlenségek érnek. Beadtam a jelentkezési lapomat a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, hátha fölvesznek véletlenül, s onnan valahogy átmegyek a filmes osztályba. Fölvettek, a színész osztály tagjának, Várkonyi Zoltán vezénylete alatt, aki a mesterünk és osztályfőnökünk volt. Nagyon jó társaságba kerültem, beleszerettem a színészet nevű mesterségbe, és úgy maradtam azóta is.. Azóta meggyőződése talán, hogy mindig jól dönt a sors? Nem dönt mindig jól, de hagyom, mert úgyis rajta múlik minden. A főiskolai döntését nem bánom, mert a filmrendező pálya diploma és végzettség nélkül sem került elérhetetlen messzeségbe, televíziójátékokat rendeztem, igaz, kicsit öregebben, másfél nagyfilmet is, a Sztracsatellát és A miniszter félrelépet - Koltai Ró- berttel közösen. Említette nemrégiben, hogy a tehetség, szerencse, munka hármasából nem mindegyikben hisz. Melyek is vannak Ón szerint túlsúlyban ezek közül? Ez afféle személyes filozófiám, amely szerint a szerencse és a tehetség számít, a munka meg nem annyira. Amikor valaki nagyon szorgalmas, és azt mondja, hogy a szokásos délelőtti színházi próbamennyiség helyett próbáljunk tizennyolc órát, szerintem nem lesz jobb az előadás, legalábbis én ilyenről még nem hallottam. Olyant viszont nagyon sokat láttam, hogy három óra próba után azt mondták, most már elég, menjünk haza, mégis remekül sikerült a bemutató. A könnyedségben hiszek, a szerencsében, a sorsban meg ilyenekben. Persze, azért kicsit szorgalmasnak is kell lenni, mert meg kell csinálni mindent, amit ránk bíznak, de erőlködés nélkül. A színészek, akik írnak, legtöbbször elmélkednek a színházról, elemzik pályájukat, felelevenítik a nagy elődök alakját. Ön is ír, de inkább jeleneteket. Miért? Nem volt még erőm, időm vagy érkezésem az összegzésféléhez. Talán affinitásom sincs hozzá. Társaságban, egy kávéház szegletében szívesen nosztalgiázom a barátokkal arról, hogy milyen jó is volt, amikor fiatalok voltunk, de a mi szakmánkban előre kell nézni. Amikor hátrafelé pülantgatunk, s azt mondjuk, ó, hát ezt mennyivel jobban csinálta a Várkonyi, a Lati- novits, a Ruttkai, a Csortos, vagy hogy Shakespeare 1600-ban mennyivel jobban írt, mint ma a nem tudom, kicsoda, az nem viszi előbbre a karrierünket, a sikerünket. A szakmánknak az adhat lendületet, ha kitaláljuk, hogy most, ma mi kell az embereknek, s az lenne az igazi, ha azt is ki tudnánk eszelni, holnap mi fog kelleni nekik. Szívéhez nőtt szerepeire sem szokott visszaemlékezni? Azt se nagyon szoktam. Nem vagyok nagy rendszerező, nem szeretem a címkéket, a skatulyákat, azt, ha dossziézzák az embereket: ő filmszínész, ő parodista, ő humorista. Meggondolatlanul azonban sorolom a kedves szerepeimet, ahogy eszembe jutnak. Nagyon szerettem a Sötétség délben című Kostler-darabot, amelyet a rendszerváltás tájékán a Vígszínház pincéjében játszottunk. Stúdióelőadás volt, s borzasztóan élveztem, hogy tőlem egy centire ültek a nézők. Ugyanígy szerettem a III. Richárdot, ami nem volt egyértelműen sikeres, de néhány ember el volt bűvölve tőle, s ez megmaradt bennem. Szerettem Füst Milán Lázadó című egyfelvonásosát a Pesti Színházban vagy Rank doktort a Nórában. Kedveltem a Radnóti színházban a Hajmeresztő című interaktív játékot a nézőkkel. Szeretem Woody Allen darabját, a Játszd újra, Sam!-et, ezt 25. éve játszom. Újként szeretem Az élet, mint olyan című, lián Eldad által rendezett izraeli darabot, mert minden este érezni, mennyire megérinti az embereket, a humorával éppúgy, mint az érzelmeivel. S persze feledhetetlen a Közjáték Vichyben című darab, mert kamaszként 1965-ben Latinovits- tól 35 centiméterre lehettem a színpadon. Ültem és néztem, hogy próbál egy szerepet, álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt aztán később egy tévéjátékban megöröklöm. Irtózatos erővel hatott rám Latinovits nagy tehetsége és egyénisége, meg voltam veszve a színészetéért. Színházba járós időszakom kezdetén a Madáchban láttam Gábor Miklós Hamletját, méghozzá tizenháromszor, mert annyira tetszett, hogy egy 1600-ban élt szerző 1200-ban játszódó történetéből személyesen engem meg tud szólítani, hallatlan modernül beszél hozzám az apa-fiú kapcsolatról. Ellenkezik-e, ha azt tartják Önről: mintha folytatná a Salamon Béla-Kabos Gyula-féle vonulatot? Nem ellenkezem, csak kevésnek tartom. Örülök, ha tudják rólam: vannak, voltak kicsit sötétebb oldalaim, drámaibb szerepeim is, jó, ha emlékeznek, hogy egyáltalán nem humorosak azok a televíziójátékok, amelyeket rendeztem. Valószínűleg azért nem szeretem, ha a humor kategóriába sorolnak be, mert ez egy beteges ország. A világ minden táján minden színész büszke volna rá, - minálunk, sajnos, akár a színház, a film, a televízió, az irodalom, a képzőművészet példáját nézem, van egy olyan sznob kör, amelynek tagjai hosszú ideje múladanul azt sugallják, éreztetik, hogy a humor alacsonyabb rendű műfaj. Ha valaki rosszul játszik el egy görög tragédiát, annak sokkal nagyobb rangja van, mintha jól előad egy kabarétréfát a televízióban. Ezt igazságtalannak tartom. Ezért kevés nekem egy kicsit, ha „salamonbélás” pesti figurának állítanak be, szeretnék ennél szerteágazóbb, többfajta lenni. És szabadabb. (A szerző az MTI-PRESS munkatársa) K0LT0 - PÖRKÖLVE Kávé - forgatási szünetben KARAF1ÁTH ORSOLYA Ismerem már a szervezőket, főképp, ha forgatásról van szó. Oké, hogy szombat, oké, hogy reggel, de az első variáció, úgymint hét óra - enyhén szólva - horrorisztikusnak tűnt. Eszembe jutott a nyári tortúra - akkor külső helyszín - délután négykor találka a Filmgyárban, smink-fodrász-ruha, aztán uzsgyi a terep. Halcsontos ruhámban, egy számmal kisebb selyemtopánban egyetlen snitt felvételével kihúztuk hajnali négyig. Ezt most szerettem volna megúszni, elegánsan késtünk majd két órát - és semmiről nem maradtunk le. Még csak a statisztériát pingálták, remény sem volt valami pörgősebb tempóra. Vágvölgyi B. András filmjéről van szó (1956-ban, valamint a forradalom leverését követő három évben játszódik), melyben a szimpatikus (és szerintem legpompásabb Garfield-hasonmás) rendező összeszedte a város kulturális életének jómadarait. Költőket (pl. Kemény István), énekeseket (pl. Bárdos Deák Ági, Palya Bea), képzőművészeket (pl. Zuzu), zenészeket (pl. Másik János), újságírókat (pl. Bakáts Settenkedő, Legát Tibor), és a legendák egyéb lovagjait, remek színészeket, egyszóval, aki élt és mozgott a környezetében, valamint a régi és új Budapesten. Legáttal, aki a pasim, a filmben is egy pár vagyunk: ő a bukméker, én a csaja. Szőke kis liba, gyatra dumával. Eleinte azt hittem, ezt a nyúlfarknyi szerepet rövid idő alatt feljátszom, aztán viszlát. De sajnos most szombaton se így alakult - a bárjelenet felvétele szintén az estébe nyúlt. A hideg Népstadionban a gázgombák melege sem segített, egyetlen reményünk a rozoga kávégép maradt. Az átállásoknál, apróbb technikai szüneteknél úgy robbantunk mellé, mint a meglőtt nyulak. Áldom a sorsom, amiért gyerekkori álmom, hogy színésznő legyek, nem vált valóra. Egy ilyen forgatás embertelen. Aznap csak táncolnunk kellett, de elgémberedett tagokkal, ereinkben vér helyett kávéval ez is gondot okozott. De tény és való, hogy Legáttal most táncoltunk életünkben először. Pedig már hét éve együtt vagyunk. Ehhez kellett egy szürreális helyszín, egy szürreális nap. Kellettek a statiszták az ötvenes évek ruháiban, kellett egy törpe, egy füstgép, és egy élő ló, aminek az utánunk jövő álomjelenetben lett szerepe. Bár én, amikor szegény párát megláttam, már csak a menekülésre tudtam gondolni. Fel a hátára, és innen el. Állítólag Vágvölgyi megcsinálta rólam életem közelijét. Ott leszek háromméteres fejjel a mozikban! Ezért akár újra is kezdeném... (Szekfű Balázs felvétele)
