Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-16 / 40. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 16. www.ujszo.com CieíJtfv íL/festst Giuseppe Maria Crespi (1665-1747) festménye ETÖD A főellenség SZALAY ZOLTÁN Anti mosolygós, kedves fiatalember volt, ügyelt rá, hogy mindig laza és vagány legyen, amilyennek egy fiatal felnőttnek, aki szeret élni és szereti az embereket, lennie kell. Anti szerette volna szeretni az életet és az embereket, viccelődött, amennyit csak bírt, de tudott hallgatni is, mikor úgy ítélte meg, hallgatnia kell. Szerette önmagát, de nem esett túlzásokba, nem volt idegen tőle az önkritika, és ismerte az önirónia trükkjeit. Igyekezett közeledni az emberekhez, barátokat szerezni és nőknél bevágódni, s kísérletei általában sikeresen indultak, aztán egy bizonyos ponton, mindig ugyanott, zátonyra futottak. Pedig mindent megtett, hogy menőn laza legyen, például soha nem mutatkozott be Antalként, az Antalt túl mesterkéltnek, hivatalosnak, fásuknak találta, mindenki, összes ismerőse Antiként ismerte, s ha valaki így nevezte volna ismerősei előtt: Antal, kétségkívül nem tudták volna, kire gondol. Anti, a laza fiatal felnőtt azonban minduntalan csődöt mondott a társaságban; egy ideig jópofiztak vele, bírták, csípték, már-már befogadták, aztán egyszer csak, mikor igazán közel kerülhetett volna bárkihez is, elzárkóztak tőle. Ezért aztán örökös egyedüllétre ítéltetett, s egyre közelebb került hozzá, hogy beleunjon ismétlődő kudarcaiba. Egy tömjénszagú vasárnapon, a templomban döbbent rá a keserű igazságra. Az öreg, szikár, szikrázó szemű pap dörgedelmes prédikációját hallgatta, megsunyva egy hátsó padban, két oldalról savanyú szagú öregasszonyok fogták közre, s miközben tisztességes keresztény lélekvizsgálatba merült, egyszer csak azt kellett hallania, hogy a félelmetes igéket sistergő plébános őt szólítja, igen, éppen őt: szép barokkosán vezette fel mondandóját, arra buzdította a híveket, védekezzenek a feneketlen sötétség rémséges bugyrából feltörő istenkáromlás ellen, a csikorgató pusztulásba döntő kísértő ellen, akinek neve nem más, mint: ANTI... S a mi Antink összerezzent, csaknem megállt a szíve, belenézett a pap lángoló szemébe, s egészen úgy tűnt neki, mindenki őt bámulja már a templomban, minden tisztességes keresztény felebarátja szívében forró tűz gyúlt, s már készülődnek is, hogy meglincseljék... Szíve őrült zakatolásától alig hallotta, hogy a pap egy lélegzetvételnyi hatásszünet után hozzáteszi: KRISZTUS, majd még egyszer elismétli: az ANTIKRISZ- TUS. Anti verejtékben úszva, remegve rontott át a savanyú öregasszonyok hadán, ki a templomból, ki a friss levegőre. Anti... Anti... Antikrisztus... S ahogy órákon keresztül az utcán kóválygott, nehéz fejjel, lázasan, felrémlett benne, mi is a baj, mi teszi pokollá az életét, neki, aki egész életében példamutató tisztességben élt, és soha semmilyen törvényt meg nem szegett. A latin közhelygyárosoknak megint igazuk volt, nőmén est omen, neki is a neve tehet mindenről, Anti - Ellen, ő minden Ellenzéke, az általános Ellenség, aki mindig a másik oldalon áll. Anti; a plusznak mínusz, a mínusznak plusz. Persze nem tehetett semmiről, de jól tudta, hogy ez cseppet sem számít. Attól a naptól fogva gyanakvó lett, eltűnt arcáról a mosoly, nem ékelődött többé senkivel, szigorú távolságtartásra rendezkedett be, figyelte az embereket, figyelte a reakciójukat, hogyan változik el az arcuk, mikor bemutatkozik: Anti vagyok. S nem kellett csalódnia: ilyenkor mindenki törvényszerűen elhúzta a száját, kínos csend, kellemetlen, bágyadt kézfogás, aztán, amint lehetett, menekülőre vették. Távozz tőlem, sátán, gondolták. Anti egy darabig bírta, aztán kiborult, és két napig zokogott a lakásába zárkózva. A könnyeivel küszködve adta elő kérését a hivatalban is, nevet akar változtatni, nevet kell változtatnia, mert képtelen így élni tovább. Hogy hívják, kérdezte a majomarcú hivatalnok, s mikor meghallotta a nevet, lesütötte nagy, sötét szemét. Anti remegve várta a válaszát, de a hivatalnok gyorsan elküldte a fenébe, a törvényre hivatkozott, ami nem játék, neki nincs ideje ilyen marhaságokkal szórakozni. Anti ellenségesen pillantott rá, majd dacosan szipogva rohant ki a hivatalból. Rendben, határozta el, hát legyen, és attól fogva Anti nem volt többé tisztességes ember. JEGYZET Gondolatok a könyvárban KÖVESDl KÁROLY A nagy könyvesboltokban és könyvesházakban, ahol a kiadványok tonnái alatt roskadoznak a pultok, mindig valamiféle reménytelenség érzése kerít hatalmába. Hogy lehet ilyen döm- pingben szerzőként, olvasóként jelen lenni, eligazodni, jut eszembe. Hogy lehet versenyre kelni porszemként a sok ezer porszem között? Lehetne ezt a bőség zavarának is nevezni, ha valóban arról volna szó. Az utóbbi évek kiadói tendenciái ugyanakkor kifejezetten idegesítők, pláne amikor kilóg a lóláb, és egyre nyilvánvalóbb a szándék, hogy a kereskedők a vevő zsebére utaznak. Mintha valamiféle nagyzási hóbort ragadta volna magával a kiadók egyikét-mási- kát, amikor egymásra licitálva jelentetik meg az egyre súlyosabb, egyre cifrább és természetesen egyre drágább köteteket. A meséskönyvek már-már az ízléstelenség határát súroló színorgiája, a lexikonok és enciklopédiák roppant méretei láttán az ember elgondolkodik: hol a határ? Ma már szinte nem is nevezheti magát komoly kiadónak, amely nem száll be ebbe az ördögi versenybe. Nem tudom, ki hogyan van vele, de a háromdimenziós képeket kínáló, az űrből készült, fél- asztalnyi fotográfiákat tálaló albumok, az alapismereteket tizenöt szemszögből körültapics- koló, ám semmi újat nem nyújtó megakönyvek engem nagyon lehangolnak. Ha ilyet látok, mindannyiszor eszembe jut a balaton- szárszói József Attila Emlékmúzeumban látható vékony, szerény kivitelezésű, kifejezetten kopott (és a maga korában is szerény példányszámban megjelent) verseskötetek látványa. A huszadik század magyar, sőt európai költészetének egyik legnagyobb alakja a mai könyvesboltok polcain talán helyet sem kapna. Ha igen, legalul, három centire a padló fölött. A jelenségnek természetesen megvan a maga lélektani és főleg kereskedelmi logikája. Hiszen ahány olvasó, annyi szokás, és a könyvkiadás is a piaci igényeket követi. Sok ember nem a tartalma miatt veszi meg a könyvet, hanem a lakás, az iroda berendezési tárgyaként, gondosan hozzáhangolva a bútor színéhez, mi több, a könyvekkel is egyfajta társadalmi státust (jólétet és sikerességet) igyekszik demonstrálni az otthonában. A jelenség azt a modem primitivizmust másolja, amely - ha lúd, legyen kövér felkiáltással - az arany ékszerből is a félkilósát, a fejet a mellkasra horgasztó traktorláncot tartja etalonnak. A hasonlat talán kissé bizarr, ám a jó ízlés és a bunkóság a társadalom minden szegmensében jelen van; miért lenne éppen a könyvkiadás kivétel? Végül is mindenki azt olvas, amit szeret. Miként az okkultizmus dömpingje a csodára szomjas, elsivatagosodott emberi lélek itatására, az agy- és testkontroll a magával elégedetlen (és önnön tartalmát nem ismerő) porhüvely reparálására, a csodákat feltáró, pazar útikönyv a papucskultúrában tespedő ember ismeret-, esztétika és ingeréhségének kielégítésére szolgál, korunk olvasója ugyanúgy megkapja mindennapi „szellemi takarmányát” a könyvek által az élet minden területén. A világ legszebb kastélyait, a föld legtüzesebb lovait, leglíraibb vízeséseit és kanyonjait, legmogorvább sivatagjait és erdőit, legbájosabb ragadozóit és férgeit éppúgy fel lehet tálalni a nagy szellemi svédasztalon, mint a legeredményesebb koplalást. A beszélő és zenélő kiadványokat nem is említve. A legriasztóbb - mert legerkölcstelenebb - példa mégis a gyermekkönyveké. Titkolatlanul (vagy alig leplezve) a szülő zsebére utazik az a kiadó, amelyik „nagyvonalúan” szalámizza a mesekincset úgy, hogy egy-egy kötetbe két-három, nem ritkán egy (!) mesét nyomtat ki, hatalmas, féltenyérnyi betűkkel, lehetőleg kétoldalnyi illusztrációkkal. Mintha mozgalom indult volna Egy mese - egy könyv címmel. Tetszetős is, kézbe fogva is jó nagy az ilyen meséskönyv. A gyereknek is tetszik. A baj csak az, hogy egy- egy Andersen-, Grimm- vagy magyar népmesét tartalmazó kötetet a rafinált kereskedő gyakorlatilag tízszer ad el a gyanútlan vevőnek. Mert a dolog logikájából adódik, hogy nagyobb hasznot hoz egy kötetnyi mesét tíz részletben eladni, mint tíz mesét egyszer, egy- egy külön kiadott könyvben. Nehéz tanácsot adni az olvasónak, hiszen úgyis maga dönti el, mit vásárol és mennyiért. Egy súlyos albumot, vagy inkább öt-hat tartalmas regényt. Olyik árából akár egy életmű is kitelik. Egy tisztességes, két-háromszáz oldalas meséskönyvet, amelyet a gyerek hetekig, hónapokig olvashat, vagy egy estére való, egyívnyi tiszavirágot. Jaroslav Róna (1957) szobra (CTK/Lenka Lorberová SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
