Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)

2008-02-11 / 35. szám, hétfő

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 11. Tudomány 13 Éppen 110 éve született az atommáglya egyik meggyújtója, aki legendás kétbalkezessége ellenére a XX. század vitathatatlanul legnagyobb fizikusai közé tartozott Szilárd Leó, az egyik legsokoldalúbb magyar zseni Ritka az olyan eset, amikor egy kiváló elme több tudo­mányágban is elismerésre méltó teljesítményt nyújt. Ebből a szempontból hazánk­fiai az éllovasok közé tartoz­nak. A legismertebb Neu­mann János, aki a matemati­ka és a fizika több területét is döntő mértékben befolyásol­ta, megalkotta a programve­zéreit számítógépet, majd forradalmasította a közgaz­daságtant, viszont nem ma­rad el tőle a legsokoldalúbb zseninek tekintett Szilárd Leó sem, aki viszont a fizika mel­lett a biológiában, az infor­máció-, és politikaelméletben alkotott maradandót. OZOGÁNYERNŐ A Nobel-díjas Wigner Jenő em­lékiratában azt írta: „Hosszú éle­tem folyamán, amit tudósok kö­zött töltöttem el, senkivel sem ta­lálkoztam, akiben több lett volna a képzelőerő és eredetiség, akinek a gondolkodása és véleménye olyan önálló lett volna, mint Szi­lárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem”. Valójában ki is volt ez a zseni, aki­ről még a tudományok iránt ér­deklődők is jórészt csak azt tud­ják, hogy ő szabadalmaztatta az atombomba elvi működését leíró láncreakciót, az első atomreaktort és hogy a legnagyobbak, Albert Einstein, Max von Laue és Enrico Fermi közvetlen munkatársa volt? Galíciától Berlinig Spitz Leóként Budapesten látta meg a napvilágot 1898. február 11.-én. Anyai felmenői Debrecenből kerültek a fővárosba, míg édesapja Körmöcbányáról költözött oda, hogy a Műegyetemen folytathassa tanulmányait. Spitz Lajos gyermek­korában került az aranyáról és pénzverdéjéről híres városba, mivel Turdossinban (Tvrdošín) született, ahova a történelem viharai Galíciá­ból sodorták a családot. 1900-ban Szilárdra magyarosította a nevét - két fivére a Salgó és a Szegő nevet vá­lasztotta, egyedül öccse, Max ma­radt meg Spitznek- így a fia, Leó már ezen a néven iratkozhatott be az is­kolába. Csakhogy gyenge fizikumú, sokat betegeskedő, rövidlátó gyer­mek volt, emiatt elemi iskoláit gya­korlatilag otthon végezte, édesany­ja, Vidor Tekla tanította. Tízévesen a VI. kerületi Reálgimnáziumba írat­ják be szülei, amelyet kitűnő ered­ménnyel végzett el, sőt tizenhat éves korában megnyerte a nevezetes Eötvös versenyt is. A fizika iránt már 13 éves korában érdeklődött. Húga, Szilárd Rózsi emlékirataiban megír­ja, hogy amikor Béla testvérük difté- riában szenvedett, emiatt el kellett különíteni őt a családtól, Leó egy ve­zeték nélküli távírót szerkesztett, hogy ezzel tartsák a karanténban le­vő testvérrel a kapcsolatot. E törté­net a Szilárd-legendák első gyöngy­szeme. Minden bizonnyal igaz, vi­szont az is, hogy kétbalkezes tudós­ként tartották számon, aki a világon mindent kitalál, viszont gyakorlati megvalósítására nem képes. Talán ez volt a szabályt erősítő kivétel. Alig teszik érettségi vizsgáját, 1917-ben behívják a hadseregbe, ahol a tüzér­séghez osztják be. Gyermekkori be­tegségeinek folyományaként itt is minden járványt elkap, így harctéri szolgálatra nem kerül, hamarosan tartalékos állományba helyezik, majd leszerelik. Viszont az ősziró­zsás forradalomban nagy lelkese­déssel vesz részt, a Tanácsköztársa­ság idején a forradalmi ifjúsági mozgalomban újfajta közgazdasági eszméket terjeszt, így a bukás után megkezdett műegyetemi tanulmá­nyait az emigrációval kell felcserél­nie: Béla öccsével együtt Bécsbe menekül. Bár idehaza villamosmér­nöknek készült, Berlinbe költözve már a kor forradalmi tudománya, az atomfizika köti le a figyelmét. A ber­lini Műegyetemen végez, doktori disszertációját a Nobel-díjas Max von Laue vezetése alatt írja a termo­dinamika tárgyköréből. Már ebben az időben egyre mélyebben érdekli a biológia és a fizika kapcsolata,. Doktorátusát követően további kutatásait a Vilmos Király Inté­zetben (Kaisers Wühlern Institut) folytatja, ahol hamarosan az igaz­gató, Albert Einstein közvetlen munkatársává válik. Kettejük együttműködésének eredménye nyolc közös szabadalom, közöt­tük a részecskegyorsítóé, az elekt­ronmikroszkópé és még a napja­inkban is használt, mozgó alkat­részek nélküli hűtőszekrényé. Ez utóbbi úgy született, hogy Ein­stein az újságban olvasott egy csa­ládi tragédiáról, amely arról szá­molt be, hogy egy család megful­ladt a hűtőszekrényből elillanó széndioxid miatt. Ezért elhatároz­ta, hogy hiba- és gázmentes hűtőt kellene tervezni. így született meg kettejük ötleteként az elektro­mágneses örvényáramokkal működő, folyékony higanyt ára­moltató hűtőgép. Bár az AEG gyár nem mutatott érdeklődést iránta, mivel a higany is mérgező (bár szobahőmérsékleten gyakorlati­lag nem párolog), viszont a te­nyésztőreaktorok hűtését napja­inkban is a Szüárd-Einstein sza­badalom alapján oldják meg. Tudós a pirosban Szeizmográfként érzékelte a várható politikai eseményeket. 1930-ban kérte Einsteint, hogy hagyják el az országot, mert a fa­siszták szükségszerűen győzni fognak. A nagy német tudós nem hallgatott rá, ő mindenesetre ké­szenlétben tartotta a cókmókját, amiről saját maga ezt írja: „bepa­koltam két bőröndömet, hogy bármelyik pillanatban elhagyhas­sam az országot”. Ehhez érdemes hozzáfűzni, hogy első, bécsi emig­rációja óta nem volt állandó lak­helye, legfontosabb dolgait két kofferban tartotta az ágya alatt. Ezt az életmódját egész életében nem adta fel, mindig ismerősök­nél, rokonoknál vagy szállodában lakott, csupán közvetlenül halála előtt vásárolt lakást magának. Ennek megfelelően alakult ma­gánélete is: bár 1930-tól ismerte élete szerelmét, Gertrude Weisst, aki hosszú kalandozásaiban kö­vette őt, de soha nem laktak együtt, csupán élete alkonyán vet­te őt feleségül. A Reichstag felgyújtása jelentet­te a nácik számára a másként gon­dolkodók elleni hajsza kezdetét. Szilárd a tűzvészt követő napon el­hagyta Berlint, Bécsbe menekült. Alig találkozott valakivel: a pálya­udvar kongott az ürességtől. Vi­szont a következő napon már nem fértek fel a menekülők a vonatra. Erről a maga szarkasztikus módján csak annyit mondott: „Az ember­nek nem kell sokkal okosabbnak lennie a többinél, ha boldogulni akar az életben, az is elég, ha egy nappal megelőzi őket”. A császár- város is a felismerhetetlenségig megváltozott: egyre tapinthatóbbá vált itt is a fasizmus előretörése, így Szilárd hamarosan elérkezettnek érezte az időt, hogy Angliába köl­tözzön. A lehető legjobb helyre ment: Németország meüett épp Bár Szilárd Leó a nukleáris fegyver létrehozása körül bábáskodott, vé­gül az atomenergia békés felhaszná­lásának hirdetőjévé vált (Képarch.) Nagy-Britanniában lehetett legin­kább atommagkutatással foglal­kozni. Annál is inkább, mivel a kor legnagyobb kísérleti fizikusa, Er­nest Rutherford, az első radioaktív bomlás megfigyelője, sőt az első mesterséges atommag-átalakítás kivitelezője is még aktívan működött. Olyannyira, hogy 1934-ben a Royal Society-ban, a tudományos akadémián előadást tartott az atommagkutatásról. Egy hallgatói kérdésre válaszolva azt mondta, hogy mindez érdekes tu­dományos kutatási terület, viszont holdkóros, aki abban hisz, hogy az atommaghasadás valaha is hasz­nálható mennyiségű energiát ké­pes termelni. Napjainkban persze könnyű neki felróni a tévedését. Vi­szont tudni kell, hogy a testek mindössze egy tízezredé valóban anyag, a többi hamisítadan űr, te­hát teljesen valószínűtlen, hogy ebben az óriási vákuumban egy el­szabaduló részecske eltaláljon egy atommagot. A legenda egyik verzi­ója szerint Szilárdba állítólag a Southampton Road egyik keresz­teződésében a piros lámpa előtt vá­rakozva hasított bele a felismerés: ha egy atommagot úgy eltalálunk egy neutronnal, hogy abból bomlás közben két neutron lökődik ki, amelyek újabb atommagokat ta­lálnak el, akkor ez a folyamat mér­tani sor szerint növekedni fog, láncreakció jön létre. Vagyis az anyag felrobban. Méghozzá iszo­nyatos energiát felszabadítva, Al­bert Einstein 1905-ben közölt egyenlete szerint, ahol a tömeg minden grammja a fénysebesség négyzetének szorzatával egyenlő energiát termel. A történetben annyi bizonyosan igaz, hogy Szilárd gyalogosan köz­lekedett, mivel legendás kétbalke­zessége miatt autót élete végéig nem tudott vezetni. Azt viszont ismerősei kétségbe vonják, hogy a rendőrlámpa számára akadályt je­lentett volna: híres volt arról, hogy a piroson is gond nélkül átmegy, amivel nem egy esetben dugókat okozott a londoni forgalomban. Bárhogy is történt, Szilárd ebben az évben rájött az atombomba működésének az elvére. Ez olyan­nyira nem legenda, hogy írásos bi­zonyíték is van róla: az általa be­nyújtott szabadalmi kérelem és a kiállított szabadalomlevél. Ebben két új elem jelenik meg a korabeli ismeretekhez képest: nem proton­nal, hanem neutronnal képzeli el az atommag bombázását és hasz­nálja a kritikus tömeg fogalmát, amelynél nagyobb tömeg esetén a folyamat önfenntartóvá válik. Vi­szont a fasizmus miatt érzett fé­lelmében szabadalmát titkosíttat- ja, csupán a második világháború után engedélyezi nyilvánosságra hozatalát. Az viszont igaz, hogy döbbenetes felismerésével meglá­togatta Rutherfordot, megmagya­rázva neki, hogy a „holdkóros” öt­let nagyon is valóságos, a fizika élő legendája viszont rövid úton kidobta dolgozószobájából a ma­gyar tudóst. Elméleti munkássága mellett Angliában gyakorlati kér­désekkel is foglalkozik: a St. Bar­tholomew kórház munkatársa­ként T. A. Chalmers-szel neutron­besugárzással radioaktív prepará­tumokat állít elő, amelyeket diag­nosztikai célokra használnak fel. A Szilárd-Chalmers eljárás lénye­ge, hogy könnyen előállítható a preparátum, ráadásul egyszerű módszerrel elkülöníthető a többi anyagtól. Hogy milyen úttörő jelentőségű a tevékenységük, arra jellemző példa, hogy Hevesy György csak fél évtized múltán kapja meg a rádióizotópos nyom­elem vizsgálataiért a Nobel-díjat. Einsteinnél lobbizik Tudományos tevékenysége mel­lett árgus figyelemmel kísérte a po­litikai eseményeket, egyre inkább úgy érezte, hogy Anglia politikai gyengesége miatt elkerülhetetlen a háború kitörése. Barátjának, Po- lányi Mihálynak (a Nobel-díjas Po- lányi János édesapjának) meg is mondta, hogy egy évvel azelőtt, hogy Hitler kirobbantja a háborút, Amerikába költözik. Erre 1938. január 2-án kerített sort. A leg­jobbkor: néhány hónappal később volt berlini kollégái, Otto Hahn és Fritz Strassmann rájönnek, hogy a neutronnal bombázott urán hasa­dásakor új elemek jönnek létre, amit a Naturwissenschaft 1939. januári számában közölnek. Szi­lárd ekkor már a New York-i Co­lumbia Egyetem Pupin laboratóri­umában dolgozik, munkatársával, Walter Zinnel megismétli a né­metországi kísérleteket, elborzad­va tapasztalja, hogy amit ő öt évvel korábban titkosítottan szabadal­maztatott, az most ország-világ előtt ismert ténnyé vált! Ennek ha­tására egyre erősödött benne a kényszer, hogy lépni kell: nincs más megoldás, meg kell előzni a németeket az atombomba előállí­tásában. A legfelsőbb fórumhoz, az Egyesült Államok elnökéhez kí­vánt fordulni. Realista révén vi­szont tudta, túl kevesen ismerik őt ahhoz, hogy felfigyeljenek a hang­jára. Emiatt elhatározta, hogy egykori munkahelyi főnökéhez, barátjához és szabadalmi szerző­társához, Albert Einsteinhez for­dul segítségért, aki ebben az idő­ben a princetoni egyetemen taní­tott, ráadásul az amerikaiak ájult csodálattal a legnagyobb élő tu­dóst tisztelték benne. Meggyőzte Wigner Jenőt, hogy menjen vele, míg Teller Edét felkérte, hogy le­gyen a sofőrjük. Az első találkozás­ra júliusban került sor, amelynek eredménye egy többször kijavított levél lett, amelyet Szilárd fogal­mazott meg, Wigner fordított an­golra és Albert Einstein írt alá, 1939. augusztus 2-i keltezéssel. Fura módon három magyar tudós Einsteinnél tett látogatása indítot­ta be azt a folyamatot, amely az amerikai atombomba megalkotá­sához vezetett. Azt hihetnénk, hogy Roosevelt haladéktalanul utasítást adott a munkálatokra, hogy megelőzzék a halálos ellen­séget. A valóságban nem történt semmi. Olyannyira, hogy az ame­rikai elnök még csak fel sem bon­totta Einstein levelét. Ehhez ér­demes hozzáfűzni, hogy a Molo- tov-Ribbentropp paktum keretén belül szeptember 1-jén a német és s szovjet haderő egyidejűleg meg­támadta Lengyelországot, kitört a II. világháború, Rooseveltnek semmi kedve nem volt tudomá­nyos kérdésekkel foglalkoznia. Ezért Einstein régi bankár barátját, Alexander Sachsot kérte meg, aki bejáratos volt a Fehér Házba, hoz­za szóba a kérdést az elnöknek. A történelmi nevezetességű találko­zóra október 3-án került sor. A vil­lásreggeli közben a bankár szóba hozta Einstein levelét, mire Roo­sevelt csak fáradtan legyintett: ugyan már, kinek van ideje ilyes­mikkel foglakozni, amikor a világ­béke került végveszélybe. Sachs ekkor elmondott egy régi igaz tör­ténetet, amely az Ovilágban esett meg: Robert Fulton amerikai mér­nök meglátogatta Bonaparte Na­póleont, felajánlotta neki, hogy la­pátkerekes hajókat készít számá­ra. „Hajók vitorlák nélkül? Micso­da ostoba ötlet!” - fakadt ki a kor­zikai. Nos, ha akkor Napóleonnak egy kis fantáziája lett volna, más­képp alakul a tizenkilencedik szá­zad európai történelme - fűzte hozzá a bankár. Az elnök hosszas gondolkodás után az inassal egy üveg Napóleon-korabeli konyakot hozatott fel a pincéből, hogy koc­cinthassanak. A drámai felvezetés azt sejteti, hogy ezek után ment minden, mint a karikacsapás. De­hogy, hiszen Amerikában va­gyunk. Először is megalakították az Uránium Bizottságot. Ennek ülésére meghívták Szilárdot, Wig- nert, Téliért, Sachsot, valamint két Az atombomba gombája. A tudós visszahőkölt tőle (Képarch.) további tudóst, F. L. Mohiért és R. B. Robertst. Persze, az volt a fő té­ma, mennyibe kerül az egész. Ők négy tonna grafitot és ötven tonna uránium-oxidot kértek. Kaptak is kemény hatezer (!) dollárt. Hát így indult a Manhattan Project. Más kérdés, hogy amikor a Pentagon is beszállt a tervbe, megnyíltak a pénz csatornái. Kialakították a tit­kos Los Alamos-i kutatóbázist, az első atommáglyát viszont a chica­gói egyetem metallurgiai labora­tóriumában, pontosan az egyetem sportpályájának alagsorában indí­tották be. Ä tervezés nagyrészt Szi­lárdra és Enrico Fermire hárult, a matematikai számításokat Neu­mann János végezte, időnként be­szállt a munkába Wigner Jenő, aki a hanfordi tenyésztőreaktort épí­tette épp ebben az időben, vala­mint Teher Ede is, ha épp el tudott szakadni Los Alamos-i munkahe­lyéről, ahol az atombomba szer­kesztésén fáradoztak. Ebből az időből származik a legendás törté­net, hogy a tudományos tanácsadó testületük ülésén egy ízben Fermi betegség miatt nem vehetett részt, az elnöklő Albert Einstein pedig egyéb elfoglaltsága miatt koráb­ban távozva az ajtóból még néme­tül (ez volt a tárgyalási nyelvük) visszaszólt: uraim, most már nyu­godtan folytassák magyarul. Nem nehéz kitalálni, hogy a tárgyalás többi résztvevője Szilárd, Wigner, Neumann és Teher volt. A chicagói egyetemen folytatott kutatások kettős célt szolgáltak: egyrészt szabályozott láncreakciót kíván­tak létrehozni, másrészt pedig az uránt plutóniummá átalakítani, ami végül is a második bomba töl­tetét adta. Ugyanis a később Hiro­simára ledobott pusztító fegyver urán-, a Nagaszakira ledobott pe­dig plutóniumbomba volt. Az atombomba ellenzője A háború vége felé egyre nyil­vánvalóbbá vált, hogy a németek nem tudnak atombombát szerkesz­teni. Amint Szilárd értesült erről, azonnal kampányt kezdett: állítsák le az amerikai kísérleteket is. Ami­kor nem járt sikerrel, legalább azt akarta elérni, hogy lakatlan terüle­ten robbantsák fel. Végső kétség- beesésében ismét Einsteinhez for­dul egy újabb levéllel, amelyet a német tudós aláírt és 1945. április 10-én érkezett meg a Fehér Házba. Az elnök a következő napon meg­halt, utódját, Harry Trumant meg nem érdekelte a tudósok aggálya. Ő már az egyre nyilvánvalóbban ki­rajzolódó hatalmi vetélkedésre he­lyezte a hangsúlyt. Szüárd Leó az értelmetlen pusztítás miatt érzett keserűségében hátat fordított a fi­zikának, a biológia felé fordult a fi­gyelme, a Sugárbiológiai és Biofi­zikai Intézet munkatársaként foly­tatta tevékenységét. Ezzel párhu­zamosan egyre tudatosabb béke­harcossá válik. A hidegháború ide­jén megalapítja az Élő Világért Tár- saságot, az ötvenes évek közepén levelezésbe kezd a legfelsőbb szov­jet vezetővel, Nyikita Szergejevics Hruscsowal, sőt még Moszkvába is ellátogat hozzá, hogy elősegítse az amerikai és szovjet tudósok békés együttműködését. Bár kudarcot vah, viszont látogatásának van egy fontos hozadéka: javasolja Hrus- csovnak a Fehér Ház és a Kreml kö­zötti telefon és telexvonal, a „forró drót” kiépítését. Igaz, erre nem ke­rül azonnal sor, viszont a Karib- tengeri válság után, amikor az em­beriség hajszál híján atomháború­ba keveredik, sürgősen megvalósít- jákSzilárd ötletét. Sugárdózissal gyógyított Alig múlt 60 éves, amikor rajta is kitör a félelmetes rákbetegség, amely minden bizonnyal össze­függ az atommáglya kísérleteivel. Két legközelebbi munkatársa, En­rico Fermi és Neumann János ek­kor már nincs az élők sorában, ne­kik is a sugárfertőzés okozta a vesztét. Felesége szörnyülködve veszi tudomásul, hogy Szilárd az előírt sugárdózis öt-hatszorosát rendeli magának, biztosan tudva, hogy ezzel csak saját halálát siette­ti. Szilárd ezúttal sem téved: a kontrollvizsgálatok kiderítik, tel­jesen meggyógyult. Viszont sugár- kezelése idején, a kórházi ágyon megírja a jövő politikájáról szóló, elképesztően pontos prognóziso­kat tartalmazó, A delfinek hangja című munkáját, amely igazolja, ál­lamférfiként is a legnagyobbak kö­zött volna a helye. Bár Szilárdot a világ első atom­bombájának égjük atyjaként tisz­telhetjük, végső soron az atom­energia békés felhasználása szor­galmazójának számít, viszont a tudományos világ nem felejtette el, hogy a chicagói atommáglyá­ban az első plutóniumbomba tölte­tét állították elő. Emiatt a Nobel- díjat nem kapta meg. Pedig na­gyon is megérdemelte volna, igaz, választott hazájában megkapta a legmagasabb kitüntetést, az Atoms for Peace Award díjat.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom