Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-05 / 4. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 5. Szalon 17 Lassan mi magunk sem tudjuk értékelni a csendet Csak tiszta forrásból „Személyes kiállásával, határozottságával megmentette a magyar tudomány majd kétszáz éves fellegvárát" Kosáry Domokosra emlékezve A nemzeti könyvtár alapításának 203. évfordulóján az Országos Széchényi Könyvtár Örökös Tagja címet Monok István főigazgató nyújtotta át Kosáry Domokos professzornak (Móricz Simon felvétele) Aligha tekinthető véletlennek, hogy a Duna Televízió a schengeni térség országai közötti határsorompók lebontása után tűzte újból műsorára a nemrég elhunyt egyik legnagyobb magyar történésszel, Kosáry Domokossal 2003- ban, születésének 90. évfordulóján készült és bemutatott beszélgetést. KISS JÓZSEF A Magyar Tudományos Akadémia november 15-i gyászjelentése a hazájához hű európai magyar történészként jellemezte Kosáry Domokost. A Széchenyi-nagydíjas tudós, akit halála előtt kitüntettek a Német Szövetségi Köztársaság nagykeresztjével is, közvetlenül a rendszerváltás után előadást tartott a Glatz Ferenc által alapított budapesti Európa Intézetben, amelyen Göncz Árpád köztársasági elnök is részt vett. Kosáry Domokos a múltat átfogó és előremutató látásmóddal adott hiteles hangsúlyt - az akkor burjánozni kezdő zsurnalisztikái „felfedezések” közepette - annak az integrációs perspektívának, hogy „nem a nemzeti értékek, kultúrák, identitások meghaladásáról van itt szó. Ellenkezőleg. Azok biztonságosabb, új, nagy keretéről az egységes Európán belül”. De arra is nyomatékosan figyelmeztetett, hogy a reális megoldások keresése nem lesz zökkenőmentes, az egységes Európába való beilleszkedés sok-sok türelmet és fontolva haladást igényel. A négy évvel ezelőtti beszélgetést az a Romsics Ignác (immár akadémikus) vezette, aki Kosáry Domokos akadémikussá választása idején még kezdő, de ígéretes kutatónak számított. S ezzel kapcsolatban egy olyan mozzanatot villantott fel, mely felbátorított arra, hogy felidézzek egy pár személyes emléket abból az időből, amikor Kosáry Domokos pályája kezdett megszabadulni a több mint két évtizedes félreállít- tatást kísérő árnyaitól. Romsics Ignác megemlítette, hogy amikor Kosáry Domokos 1969-ben visszakerülhetett az őt megillető kutatói pozícióba, az Akadémia Történettudományi Intézetébe - ha végighaladt a folyosón -, a fiatal kezdő történészek tisztelettudóan félreálltak. S az is ritkaságszámba ment, hogy valaki bemerészkedett volna az irodájába, kéretlenül. Jómagam, most szinte beleborzongok, ha rágondolok, annak idején, diákként úgy mertem reagálni egy megállapítására, hogy annak talán még polemikus éle is lehetett. Igaz, utána, már akkor is kezdtem úgy érezni magam, mint Mikszáth hályogkovácsa. Méltatlannak éreztem, hogy előhozakodjak ezekkel az emlékekkel, akkor, amikor Kosáry Domokos egyéniségét a nekrológokban a magyar tudománytörténet jelességei méltatták. Igaz, arra is gondoltam, hogy erre igazából a Se- lye Egyetem illetékes, mint annak a szellemi hagyatéknak a letéteményese, mely a szlovákiai magyarság számára is közkincs. Hisz remélni lehet, hogy a Selye Egyetemen végül is tehetséges fiatalok jóvoltából kiépül az a történelemoktatási fórum, mely ugyancsak rá lesz utalva a történelemkutatás eredeti útjait járó Kosáry Domokos szakmai-módszertani, európai formátumú hozadékára. Sajnos az egyetem, a létrejöttéhez és létéhez kapcsolódó hagyomány ápolására is hivatott, oly hőn vágyott intézmény, mint több minden mást, a Kosáry Domokos emléke előtti tisztelgést is elmulasztotta. Mint említettem, diákkoromban ért az a megtiszteltetés, hogy Kosáry Domokossal beszélgethettem. Ä történelem-, illetve levéltártanszék bízott meg azzal, hogy az 1966 késő őszén szlovákiai ku- tatókörútra érkező Kosáry Domokos professzor kísérője lehessek. Igen, a pozsonyi tanszék munkatársai még emlékeztek arra, hogy Kosáry Domokos az egyetemen is oktatott, s ettől a lehetőségtől a hatalom fosztotta meg. A szlovák történészek változatlanul professzor úrnak szólították. A pozsonyi pályaudvaron épp akkor, amikor a vonat befutott, rakodtak ki az újságosbódé előtt a friss folyóirat-szállítmánnyal, s ott láttam az Irodalmi Szemle - írd és olvasd - három példányát. Még volt idő megvenni egyet a professzor úr számára. Másnap reggel már várt a szállodai szobája előtti benyíló foteljében, a Szemlét böngészgetve. Felkeltette figyelmét egy akkori, még nem túl gyakori, a szlovákiai magyar irodalmi hagyományokkal foglakozó ankét, melynek szereplője önismereti hagyományértéknek minősítette a két háború közötti, azóta romantikusnak tűnő „új arcú szlovákiai magyarok” szenvedélyes európai helykeresését. Ko- sárynak tetszett az ankét szövege, főként az Európa-horizont emlegetése, de némi iróniával megjegyezte: „ne tápláljanak illúziókat, a romantika a 20. században egy emeletes...” Nos, a jelzőhöz egy olyan keresetlen népnyelven használatos fogalom társult, amelyhez még férfiak is csak szűk környezetben szoktak folyamodni. Később tudtam meg, hogy ez kedvelt kifejezései közé tartozik, ha véleményét igyekszik egyértelművé és érzékletessé tenni. S én akkor valami olyasmit mertem mondani, hogy kisebbségi közegben még a romantikaízű hagyomány is - amit ráadásul nem is ismerünk - kapaszkodót jelenthet. Elmondtam, hogy épp az előző napon a pozsonyi magyar diákok József Attila Klubja úgy döntött, meghívjuk Türczel tanár urat, aki monografikus feldolgozást készít a polgári köztársaság magyar irodalmáról, s annak társadalmi-politikai feltételrendszerérői. Hirtelen feleszmélve azt vettem észre, hogy a professzor úr érdeklődéssel fogadja szavaimat. A rákövetkező évben, a szak- dolgozatommal kapcsolatos kérdésben felkerestem őt, akkor még a Pest Megyei Levéltár toronyszobára emlékeztető helyiségében, majd 1969-ben már a Történettudományi Intézetben. Visszaemlékezett a József Attila Klubról hallottakra. Megkérdezte, mi mindennel foglakoznak azóta. Elmondtam, hogy a katonaság letöltése után onnan lassan kiöregszem, de azért a szívünk oda olykor visszahúz. Viszont a Csema- dok berkeiben próbálkozunk helytörténeti, helyismereti hagyományápolással, s ehhez azonnal bátorító szakmai tanácsokkal szolgált. A rendszerváltás után megadatott számomra, hogy beszélgetést készítsek vele. Roppant elfoglaltsága közepette, szinte már a repülőtérre indulás előtt tudott any- nyi időt szakítani, hogy írásbeli kérdéseimre válaszoljon. A kisebbségi közegben is tudtunk arról, mennyi energiáját emészti fel - amint azt Vizi E. Szilveszter, az Akadémia elnöke írta Kosáry Domokos nekrológjában hogy „személyes kiállásával, határozottságával megmentette a magyar tudomány majd kétszáz éves fellegvárát”. Eközben, az elnöki székben nyomába lépő Glatz Ferenccel együtt sikerült elérni, hogy a határon túli, kisebbségi magyar tudományosság legkiválóbb képviselőit is a Magyar Tudományos Akadémia tagjaivá választhassák, és szervezeti kereteket is kapjanak a tudományműveléshez. Kosáry Domokos ugyanakkor nem volt híve a kisebbségi sérelmek hangzatos hirdetésének. Ahogy azt az említett előadásában hangsúlyozta: nem kell megalkudni, hanem számot vetni a realitásokkal. Kosáry akadémikus az anyaországi támogatás kisebbségi önerőre építését szorgalmazta. S ez magában foglalta a tudomány és politika viszonyának újszerű értelmezését. Nem rajta múlott - írta a jeles politológus, Lengyel László -, hogy ez az igyekezet még megvalósulásra vár. Ebben most, a schengeni térség kiterjesztése nyomán a szlovákiai magyar politikára is komoly felelősség hárul. Ne felejtsük el, hogy a határok leépülése nem jelent egyet az állami fennhatóság megszűnésével. A régiók összenövése olyan képződmények felúju- lását is előlegezi, amelyek történeti kialakulásuk folyamán meghaladták az etnikai határokat, vegyes lakosságú, belső kohézióval rendelkező tájegységeket hoztak létre. Immár elkerülheteden a politikai higgadtság, a történelmi látásmód és tudományos előretekintés szoros kölcsönhatásának igénye. Ezt üzeni számunkra Kosáry Domokos műveivel, és most már odaátról is. „A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból." (Részlet a Cantata Profanából) KOVÁCS ORSOLYA Bartók Béla hitvallása egy új zeneszerző-generáció számára vált irányadóvá. Nagyszerű életművének középpontjában a tiszta, friss és egészséges zenei forrás feltéüen tisztelete állt. Ez a forrás a népzene, amelynek kiapadhatatlan tótjából élete végéig merített. Ma szinte elképzelhetetlen, de akkoriban az iskolázott zenészek műveltségéhez, zenei kultúrájához nemhogy nem tartozott hozzá a népzene ismerete, még a létezéséről is csak kevesen tudtak. Bartók a Zeneakadémián folytatott tanulmányai befejeztével szembesült a magyar népzenével, és ez további munkásságát élete végéig átszőtte. Kodály Zoltánnal az egész Kárpát-medencét bejárták, hogy minden fellelhető anyagot be- gyűjtsenek. A népzene rabjaivá váltak. Felfedezték a tiszta forrás ízét, és ahhoz mindig visszajártak. 1931-ben Bartók ezt írta egy levélben: „Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem - amennyire erőmtől telik - szolgáim zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!” Kodály elmondja, hogy a népművészet az „egész nemzet életének annyira szerves része, hogy ott találjuk mindenütt: jelen van a művészetben, a közoktatásban, a társadalmi élet megnyilvánulásaiban. Mindig a nemzeti élet satnyulásá- nak jele, ha a népzene a háttérbe szorul”. De hol beszélhetünk már napjainkban a népzenéről, a néphagyományokról, amikor gyerekeink, fiA szülői értekezleten a tanító néni kiállt a szülők elé, s elmondta, milyen kapcsolatot alakított ki a gyerekekkel. A szülők nézték őt. A kicsi gyerekpadok mögött ültek, az alacsony székeken, s miközben a tanító néni egyre csak beszélt, kezdtek lassan a kicsi székekkel együtt emelkedni a teremben, a padok fölé. Nem mind egyszerre, hanem ábécérendben, mert a tanító néni is, hogy senkit se hagyjon ki, ábécérendben dicsérgette a gyerekeket. Egyedül Radoslav Opatlík úr maradt a földön. Fiát, Oto Opatiíkot szintén nagyon dicsérte a tam'tó néni, főként a nyugodtságát és férfias tartását emelte ki. De Radoslav Opatlík úr ebben semmi különöset nem talált. Hiszen ő maga is, amikor még kisgyerek volt, nagyon kiváló, férfias tartású tanuló volt. Ahogy a taníataljaink lassan nemhogy népdalokat nem fognak tudni énekelni, de ha anyanyelvükön megszólalnak - és sajnos már az egyáltalán megszólalás is erényként említhető napjainkban -, az csak kincses anyanyelvűnk gyalázására szolgál. Divattá vált már az óvodában elkezdeni az idegen nyelvek oktatását, hogy a gyerek le ne maradjon a társadalom követelményeitől. „Ahány nyelvet tud, annyi embed’ - szokták mondani. Itt csak az a kérdés, hogy milyen generációk fejlődnek, ha saját kultúrájuk - beleértve a népi hagyományokat, irodalmat, történelmet, képzőművészetet - nincs megalapozva. A végeredmény talán a legszomorúbb: a gyerek sok nyelvtanfolyamot látogat, végül egy nyelven sem tanul meg rendesen - tisztelet a kivételnek -, és a saját anyanyelvét a legkevésbé. Abban a társadalomban, amelyet a rohanás, az információk tömkelegé, a zaj és nyüzsgés jellemez, ahol a könyv egyre inkább kiszorul a napi olvasmányok sorából, milyen irányban fejlődhet a kultúra? Hogyan nevelhetünk utánpótlást a zenészek, színészek kiöregedő sorainak, amikor már csak olyan szakmákra divatos a gyereket irányítani, melyeken jó magas fizetése lehet? De hogyan is, amikor már lassan mi magunk sem tudjuk értékelni a csendet, és a szabad időt nem olvasásra, feltöltődésre, hanem tévézésre, bevásárlásra pazaroljuk. Közben nem is vesszük észre, hogy amíg arra törekszünk, hogy a többségi - vagy más - nyelvet tökéletesítsük mivoltunk leplezésére, addig magyar szókincsünk olyan idegen szavakkal telítődik, melyeknek magyar megfelelőjét lehet, hogy már szótárban kereshetik utódaink! így visszatekintve Bartók hitvallására megvizsgálhatjuk lelkiismeretűnket. Akartunk mi valaha tiszta forrásból merítem? Volt-e bennünk kitartás, hogy a sötét éjszakában, a ránk leselkedő vadak ellenére is lejárjunk a tiszta forráshoz abban megmerítkezni? Igen: ez akarat és kitartás kérdése! Ez a mi elhatározásunk, amely a következő generációt meghatározza. tó néni befejezte a beszédét, a szülők fokozatosan visszaereszkedtek a földre. Simán, senki nem dőlt el, még a széklábak sem csi- kordultak meg a padlón. A tanító néni azonban tartogatott még a végére egy megjegyzést. Meg szerette volna enyhén róni, de igazán csak nagyon enyhén Oto Opatlík tanulót. Mégpedig amiatt, hogy tegnap a tanítás alatt felbontott egy zacskó cukorkát, és egyetlen tanulótársát sem kínálta meg belőle. Radoslav Opatlík apuka erre felemelkedett a levegőbe, és kirepült az ablakon. A kis széke a helyén maradt. A többi szülő csak a fejét ingatta. A tanító néni elmosolyodott, és mindenkinek kellemes maradék estét kívánt. Laco Kerata (1961, író, színész, rendező) (Csanda Gábor fordítása) Kosáry Domokos ETŰD Szülői értekezlet SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30,814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
