Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-10 / 8. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 10. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ NÉPSZABADSÁG Az MSZP választmánya előtt tartja politikai évadnyitó beszédét Gyurcsány Ferenc - írta a Népszabadság. A miniszter- elnök tavaly is a pártparlament előtt mondta el évnyitó és évzáró gondolatait. Gyurcsány január 26-án, szombaton tart évértékelőt. A kormányfő konkrét célokat fogalmaz meg, kibontva a tavaly felvetett „új stílusú kormányzás” részleteit: több párbeszéd, több egyeztetés. A reformfolyamatok finomítását és a szakpolitika előtérbe helyezését is érintheti. Bárki lesz is az elnök, az USA mindenképpen fel fog lépni az iráni törekvések ellen Külpolitikai összefüggések Szinte már hagyomány, hogy miden amerikai elnökválasztási kampány elején megkezdődnek a találgatások arról, hogy egyik vagy másik jelölt győzelme esetén vajon milyen drámai irányban változik az Egyesült Államok külpolitikája. ONDREJCSÁK RÓBERT Számos találgatás lát napvilágot, vajon melyik jelölt jobb Európának, az emberi jogoknak vagy épp a kolumbiai drogbáróknak. Nyugat-európai baloldali aktivisták minden reménye egy ideális „baloldali” demokrata jelölt, aki majd aláír minden környezetvédelmi egyezményt, kivonul Irakból, sőt lehet, hogy még az imádott Fidellel vagy Hugóval is szóba áll. Ezzel szemben a „héják” egy erőskezű republikánusban bíznak, aki beiktatása másnapján lebombázza Teheránt, megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Kínával és felveszi Tajvannal, és végre minden rosszarcú diktátornak megmondja a tutit Zimbabwétől Moszkváig. Nos, egyik verzió sem életszerű. Minden, USA-ban megtartott elnökválasztás előtt bátran le lehet írni, hogy bárki ül is a Fehér Házban a jövő év elejétől, az amerikai külpolitika fő irányvonalai változatlanok maradnak. Az USA-nak ugyanis vannak állandó stratégiai érdekei és „civilizációs küldetéstudata”, amelyek elegyéből aztán kialakul az amerikai külpolitika. Egyébként ez az állandóság és kiszámíthatóság nem csupán az USA-ra érvényes, hanem minden hosszabb hagyományokkal rendelkező komoly nagyhatalomra. Európában egyébként kettő ilyen van, Nagy-Britannia és Franciaország, amelyeknek szintén nem az számít, ki a végrehajtó hatalom feje, hanem a széles konszenzuson alapuló, hosszabb távú stratégiai érdek és a külpolitikában is szerepet kapó értékek. Mindezek megakadályozzák, hogy egy választás után az új politikai garnitúra fenekestül forgassa fel az addigi külpolitikai irányvonalat. Az USA-ban a külpolitika mindig a stratégiai érdekek és a civilizációs küldetéstudat, konkrétan a demokrácia és az emberi jogok terjesztése, függvénye. Ha megfigyeljük a modem amerikai történelmet 1945 után, akkor az egyes amerikai elnökök külpolitikái közötti különbségek abból adódtak, hogy melyik tényezőt helyezték előtérbe. A Ni- xon-Kissinger páros a 20. század legnagyobb stratégiai játékosa volt, Jimmy Carter az emberi jogok kérlelhetetlen védelmezője. Mégis bármelyik tényezőt preferálták is a kettő közül, a másikat sem hagyhatták figyelmen kívül. De melyek is azok a sokat emlegetett amerikai stratégiai érdekek? Az USA esetében ezek nagyon jól körülhatárol- hatóak: garantálni a lehető legmagasabb fokú biztonságot az USA és az amerikai érdekek számára, megakadályozni, hogy egy ellenséges hatalom ellenőrzése alá vonja valamelyik létfontosságú régiót, ügyelni a globális szállítási útvonalak biztonságára (tengeri útvonalak, energiahordozók stb.), a hatékony szövetségi rendszerek fenntartása és újak kiépítése a stratégiai helyzet változásának függvényében, ezen kívül az amerikai „civilizációs küldetéstudat” (ez Európában csak Franciaországgal kapcsolatban értelmezhető), tehát az emberi jogok és a demokratikus értékek terjesztése. Ezek alapján teljes biztonsággal elmondható, hogy nem igazán fontos, republikánus vagy demokrata lesz az elnök, az USA mindenképpen fel fog lépni az iráni törekvések ellen, hogy Teherán ellenőrzése alá vonja a Perzsa-öböl térségét és/vagy nukleáris fegyvereket fejlesszen ki. Ez ugyanis ellentmond több amerikai stratégiai érdeknek. Konkrétan, nem engedhető meg, hogy egy ellenséges Irán ellenőrzése alá vonja az amerikai biztonság és a világ energiaellátása szempontjából kulcsfontosságú Perzsa-öböl térségét, hogy fenyegesse a létfontosságú amerikai szövetségeseket, mint Szaúd-Arábia, Kuvait, Izrael és az Öböl menti országok, hogy akadályozza a szabad tengeri szállítást a Hormuzi-szorosban és így tovább. Vagy térjünk ki például Európa és az USA viszonyára, a transzatlanti kapcsolatokra. Bárki is az USA elnöke, Európa szerepe ettől még csökken a világpolitikában, ezért az amerikaiak számára is. Lehet, hogy egy demokrata elnök vagy Rudy Giuliani a deklarációk szintjén a legfontosabbnak nevezné az Európával fenntartott kapcsolatokat, de a realitások függvényében gyakorlatilag nem venné jobban figyelembe az európaiak véleményét, mint George Bush. Hasonlóképpen nincs olyan amerikai elnök - mint ahogy európai, indiai vagy kínai sem - aki kockáztatná országa energiabiztonságát csak azért, hogy szimpatikus legyen valakinek. Sót, még Irakkal kapcsolatban sincs olyan nagy különbség az egyes jelöltek között, bár a demokraták inkább a gyorsabb kivonulás hívei - ellenzékben. Ha majd Hillary Clinton vagy Barack Obama lesz abban a helyzetben, hogy döntenie kell, sokkal nehezebben bólint rá például a teljes kivonulásra 2010-ben, mint azt gondolnánk. Ha mindenáron - egyébként bőven meglevő - különbségeket akarunk keresni az egyes elnökjelöltek között, akkor sokkal eredményesebbek leszünk, ha az amerikai belpolitika felé, például az adók, az abortusz vagy az egészségbiztosítás felé fordulunk. A külpolitika terén sokkal inkább taktikai eltéréseket és különböző kommunikációs stílusokat fedezhetünk fel, mint lényegi különbségeket. KÉZIRAT Betyárland MIKLÓSI PÉTER Ha elhinnénk, hogy bolsevista kutyából nem lesz demokratikus szalonna, annyi szalonnától fosztanánk meg az ország jelen demokráciáját, hogy éhen halna. Ezért a jelent kísértő népi bölcseletek helyett vessünk inkább egy röpke pillantást arra, miként viszonyul az ügyeletes kormányzat az ország demokratikus értékrendjéhez. Nos, ha úri kedvünkben abból indulunk ki, hogy a védeni méltó törvényes rend szempontjából a régmúlt érdektelen, még akkor is bárminő szűkítő értelmezés nélkül leszögezhetjük: napjainkban a jelenbeli szavak, az érték és szemlélet számít, de legfőképp a tett! E szemszögből nézve - az elvTárske- reső Szolgálat jóvoltából - bizony, árukapcsolásos demokráciában élünk: a közjogi méltóságokkal a közjogi méltatlanságokat is el kell viselnünk. Eközben kezdjük kinőni a demokráciát, mint egy túl kicsivé vált ruhát; következésképpen nem értékválasztásról van itt szó, hanem méretválasztásról. Félő, hogy közelesen jöhet a diktatúra is, akkor viszont nemcsak a demokráciát fogjuk kinőhetni, hanem a törvényességet, az emberi jogokat is, a higgadt történelem- szemléletet meg a józan patriotizmust pedig egyenesen kidobjuk. És ha így szépecskén megújul a régi rezsim, nemcsak magasabb lesz a rezsim, hanem a másként vélekedők álláspontját sem szükségeltetik tiszteletben tartani. Akkorra tájainkon egy új szakma lesz a legmenőbb robot: az idolszidolo- zóé - aki(k)nek az lesz a dolga, hogy a polgár ne feledkezzen el „jótevőiről”... Ez az egyik lehetséges olvasata az utóbbi hetek hazai eseményeinek, amelyek már most oly „személyközpontú” választási kampány képét vetítik előre, amelyben a miniszterelnök minden eddiginél nagyobb szerepet szán saját demokráciafelfogása „megszerettetésének”. Sorolok is egy-két argumentumot. Itt van például ama újsütetű, „törvén/’, amely az állam számára lehetővé teszi, hogy magántulajdonban levő földeken építsen autópályát! E jogi nonszensz csimborasszója, hogy a telektulajdonos még majd ingatlanadót is fizet, hiszen a szóban forgó föld az övé, épp csak az állam építkezik rajta. Mi ez, ha nem haramiatörvény? Vagy: a miniszterelnök „pártatlanul” elkottyintja, hogy a vezető kormánypárt berkeiben sűrűn visszhangzik Ivan Gašparovič neve az államfóválasztások előtt, feltéve, ha továbbra is úgy látja el a teendőit, mint eleddig. Az ellenzék pedig? Szerinte örüljön, hogy a parlamentben ülhet és nem a dutyiban! Onnan ugyanis aligha firtat- gathatná, hogy a kormányfő miből vásárolt lakást, szőlőskertet, miért nézi el miniszterei baklövéseit meg korrupciógyanús ügyleteit; más szavakkal: a kormány háza táján miért lehet korunk hőse a kapcsolati tőkés. És akkor még nem esett szó arról, hogy a kabinet maga gondoskodik önnön népszerűsítéséről: az új év második napján elruccant Turócszentmárton- ba, hogy a liptói hegyek lábánál tömeggyűlésen hirdethesse meg nemzetébresztő ingerenciáját. Annak két központi gondolata: 1) már a Nagymorva Birodalmat is azért hívták Nagymorvának, mert lakói az ószlovákok voltak; 2) Robert Fico ország-világ tudtára adhassa, hogy kormányának példaképe az 1688-ban született haramiavezér, Juro Jánošík! Mit tagadjam, én megörültem az őszinte szónak, mert így legalább egyvalamit bizton állíthatok: Európa demokratikus országainak ranglistáján Szlovákiáé a vigaszdíj! Elvégre az utolsó hely előnye: nem kell attól félnünk, hogy megelőznek bennünket. Ha csak... Ha csak az angol Gordon Brown - merő irigységből - nem hozakodik elő avval, hogy az ő példaképe Robin Hood, a cseh Mirek Topolánek nem hivatkozik Rumcajsra, Gyurcsány Ferenc pedig képes lesz eldönteni, hogy az ő példaképe Sob- ri Jóska vagy Rózsa Sándor. Mert ha dilemmázik, még el is galoppozhatja magát és kijelenti, Juraj Jánošík a magyaroké (is), hiszen böcsületes nevén lehetett akár Sík János György... A rézfánfütyülős teringettét! Mítoszok földjén járva MÓZES SZABOLCS Az év első kormányülésén Fico miniszterelnök ószlovák birodalom és szlovák királyok után kiált. A médiákban megszólaltatott történészek kijózanítják. De nem sokáig. Néhány napra rá ugyanis háromtucatnyi szakember felveszi a földön heverő kétélű kardot és igazat adva a miniszterelnöknek, ószlovák történelemről értekezik. A laikus pedig a fejét vakarhatja - kinek is van igaza? Melyik a valódi: a szuperdemokratikus csehszlovák állam, amely megmentette a szlovákokat a magyar elnyomástól vagy a csúnya közös ország, melyben a csehek az elnyomó szerepében csak a magyarok helyét vették át? A béke és a jólét paradicsomának számító független szlovák államalakulat vagy zsidókat gyilkoló, totalitárius bábállam? Jogosan kitoloncolt kollaboráns magyarok vagy igazságtalan deportálások? Emberarcú szocialista politikusok vagy a rideg valóságot egy szebb, utópista csomagolópapírba rejteni szándékozó kommunisták? S pár év múlva a sor újabb kérdésekkel bővül: államalkotó vagy állammeglopó miniszterelnök, reformer rendteremtő vagy korrupt, nemzetellenes kormányfő, szegényeknek osztó szocialista jófiú vagy a szilárd alapokra építeni nem tudó antidemokratikus népvezér? A történelem nem fekete-fehér, ítéletei nem konstans érvényűek, kutatásai soha le nem záruló folyamatok. Ez mindenütt így van, ahogy minden társadalomra jellemzőek a történészek megosztó értékelései is. Ám kevés államban van olyan különbség szakvélemény és szakvélemény között, mint Szlovákiában. És kevés olyan ország van, ahol az átlagemberek annyira alultápláltak múltismeretből, mint Szlovákiában. Míg a magyar társadalom egyik visszatérő hibája a történelem fetisizálása, addig mifelénk pont fordított a helyzet. Ilyen állapotok között tenne jót a társadalomnak egy igazi, erős, érvekkel alátámasztott, progresszív, ugyanakkor a laikusok számára is maximálisan érthető közvita. Vita viszont csak ott van, ahol vitatkozni hajlandó partnerek is találhatóak, vita csak ott van, ahol nincs komplexusok által behatárolt politikai elit. A 32 történész és egyéb szakember által hétfőn aláírt nyilatkozat szerint Szlovákia függetlenné válásáig nem fejlődhetett szabad körülmények között, és ez rányomta a bélyegét a szlovák történet- írás fejlődésére is. Ebben igazuk van - csak nem olyan értelemben, ahogy ők gondolják. Nem az a baj, hogy Prága anno megtiltotta az ószlovák terminus technicus használatát - ez egyébként is zöldség -, a gond ott keresendő, hogy a történetírásnak a szlovák nemzeti harc eszközévé kellett válnia. Ez persze a legtöbb európai nemzet esetében igaz, a szlovákoknál azonban ez a folyamat a 90-es évekig tartott. A nagy szlovák ébredés korszakában, a monarchia megszűntéig a magyar történelem volt a viszonyítási pont - azt „kellett” mindenben túlszárnyalni. A két vüágháború között a cseh történelem került a középpontba - azzal „kellett” párhuzamba hozni, amit csak lehetett. A második világháború alatt pedig... mondani sem kell. 1993-tól nincs kivel hadakozni. Nem kell senkinél sem nagyobbnak és ősibbnek tűnni. Csak megmondani (és leírni) az igazat. Ha lehet, hangosan. Hogy a sarki korcsmában ülők is halljanak belőle valamit. JEGYZET Senkiföldje BUCHLOV1CS PÉTER Senkiföldje azért senkié, mert mindenki magának szeretné. Pont ezért nem is törődik vele senki. Senkiföldje csak egy alibialap, hivatkozási pont a hazugságokra és a sumákolásra, a mellveregetésre és a hazafiság- ra, ideális terep a hatalmi ámokfutásokra, időnként a giganto- mániás tervekre, amelyekből semmi sem lesz, rosszabb esetben pedig csak-azértis alapon valósulnak meg. Amikor fáraóként álmodunk. Senkiföldjén télen-nyáron hosszú az alkony, sátántangót jár az ördögszekér, citoyent játszik a vadparaszt, a túszejtők pedig csak j ót akarnak nekünk. Senkiföldjén nincs idő és történelem, normálisan működő társadalom sincs, s e tájéknak még a macondói idillhez sincs semmi köze, makogás van, hordák és hordószónokok, cinikus vének és sunyi fiatalok, ösztönök és indulatok, önzésbe és hajszába görcsösült pillanatok. Ami történik, esetleges, rögtönzött, ami kimondatik, az súlytalan vagy célirányos, manipulativ. A beszéd mint egy ájtatos manó. A végén ott a szellemi, fizikai gyilkosság. A kommunikáció mint álca, szándékok leplezése gyakorlatilag a semmi takargatása. Senkiföldjén mindenki a másiktól váija a megváltást, a tudást készen veszik, stanicliban, kilóra, a kritikát végképp nem tűrik, a bosszú kollektív, az egyéni érdekeket államinak kiáltják ki, pártokat zsebre terveznek, korrupció nincs, de mindenkinek ára van, s mindig a másik a lefizethető. Senkiföldjén nincs család, csak rettenetesen magányos emberek kényszerközössége, nincs szerelem, csakmegszokás és gépies szex, nincs hit, csak vakhit, ájtatos nyafogás és szemforgató ki- rekesztósdi, nincs szeretet, csak kétségbeesés, nincs művészet, csak önfényező hakni. Senkiföldjén csak vadászok vannak és zsákmány, s gyakran megtörténik, hogy a zsákmány falja fel a vadászt. Senkiföldje tarka és színes, mint egy cementbe ágyazott elefánt. Senkiföldje egy türelmi zóna, ahol örökké várakoznak, de senki sem tudja, kire. Senkiföldjén épp ezért csordákban tenyésztik a világmegváltókat és a politikai szélhámosokat, aztán megunják őket. Senkiföldje egy elhagyott, koszos buszmegálló, ahol a pléh- bódéban egy egész társadalom szorong, és már előre veszekszenek, hogy ki hova ül az egyébként soha meg nem érkező buszon. Senkiföldje blöff a boldogságról. ■■r ....._________________ľ__ (Peter Gossányi karikatúrájt- Úgy tűnik, a mezőgazdászok nem osztják a minisztérium véleményét!
