Új Szó, 2008. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-09 / 7. szám, szerda

32 Szülőföldünk ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 9. www.ujszo.com Ján Frtús építész ingyen készítette el a terveket, az eredeti templom hiányzó részeit újrafalazzák - a kezdeményező a Patrimonium Servandi Polgári Társulás Ján Frtús tervei szerint a terület nemcsak szakrális hely lesz, de turis­tacsalogató látványosság is (Zoller Viktória felvétele) Hatvannégy év után lesz kálváriája a városnak Léva. Hat évtized után is­mét szakrális hellyé és a város igazi büszkeségévé válhat a Kálvária-domb a Patrimonium Servandi Polgári Társulásnak kö­szönhetően. ÚJ SZÓ-HÍR A várral szemben található dombon a 18. század elején épült fel a Szent Kereszt-kápolna, me­lyet 1827-ben bővítettek kegy­templommá. Akkor hat állomása volt a keresztútnak, minden egyes kiskápolnában két kép ka­pott helyett. AII. világháború vé­gén, 1944 decemberében Léva közelében állt a front három hó­napig, ekkor ment tönkre a kálvá­ria. A kiskápolnákat lőállásoknak használták, és találatot kapott a templom is. Amikor a háború vé­get ért, fontosabb is volt, mint a kálvária helyreállítása, sőt a szak­rális építmények romjait építő­anyagként hasznosították. A nyolcvanas évek elején, valószí­nűleg pontosan azon a helyen, ahol a keresztre feszített Jézus és a két lator szobra állt, távközlési tornyot emeltek. A kálvária­templom maradványait 2006 szeptemberében tárták fel lelkes lévaiak, 2007 májusáig tíz alka­lommal dolgoztak a helyszínen, kiirtották a gazt, eltávolították a romokat szinte teljesen beborító földréteget, konzerválták a fala­kat. 2007 elején a Besztercebá­nyán élő neves építész, a Lévához közeli Podluzsány falucska szü­lötte, Ján Frtús látogatott el a helyszínre, és ingyen elkészítette a felújítási terveket. Az eltelt évti­zedekben az eredeti utat nagy­részt beépítették, ezért 150-200 méteres szakasz áll rendelkezésre a stációk elhelyezésére, tehát tíz­méterenként követik egymást az állomások. Katarína Holbová néprajzkutató, az áprilisban ala­kult, 21 tagot számláló polgári társulás alelnöke ismertette a ter­veket. Az eredeti templom hiány­zó falait újrafalazzák, hogy kiraj­zolódjon az épület alaprajza, az égetett téglapadlót is újra cseré­lik, és filagóriaszerűen tető kerül a maradványok fölé. A körülbelül 13 méter magas távközlési torony kilátótoronyként szolgál majd, körben csigalépcsőt alakítanak ki, a csúf vaskonstrukciót fém­burkolattal takarják el, és a tete­jére egy 7 méteres kereszt kerül. A keresztút mellett „civilösvény” is vezet majd a kálváriára. A kőol­tár, a bejárat és egy kereszt alakú nyílással ellátott hátsó panel a hí­res lévai ónixból készül majd. A Patrimonium Servandi gyűjtést indított, egyelőre 120 ezer koro­na gyűlt össze, körülbelül 150 egyéni adakozótól. Léva városa nemcsak a projekt védnökének szerepét vállalta föl, de két rész­letben 90 ezer koronát is átutalt a társulásnak, a Tolmácsi Gépgyár (SES) 20 ezer koronával segített. A projekt összköltségei hozzáve­tőleg 6 millió koronára tehetők. 30 ezer koronát propagációra for­dítottak, és befejeződtek az ala­pokat megerősítő betonozási munkák is, tavasszal folytatódik az építkezés. A téli időszakban in­tenziven keresik majd a szponzo­rokat, tárgyalnak az egyes cégek­kel is, a remények szerint olcsób­ban is megvalósíthatók a tervek. A kivitelező a nagykálnai Hydro- meliorácie Kft. Az ingatlan a lévai katolikus egyházközség tulajdo­na, s a civil szervezet meghatáro­zatlan időre ingyen bérbe kapta a területet. Versenypályázatot ír­nak majd ki a stációk megfestésé­re. Egyelőre tíz, a régióban élő festőművészt szólítottak meg, hárman jelezték részvételüket. Velük személyesen is felveszik a kapcsolatot. A tervek szerint a fél város pusztulását okozó 1808-as tűzvész kétszázadik évfordulójá­ra befejeződhetnek a munkák. A Patrimonium Servandi Polgári Társulás továbbra is válj a az ado­mányokat, számlaszámúk: 26277 65946/1100. (fm) Gazdálkodtak, nyugodtan éltek, egy napon azonban magyar katonák és szlovák fináncok jelentek meg a parcelláikon, mint később kiderült, az új országhatáron Jancsi bácsi pusztája FARKAS OTTÓ A valamikor gazdaságilag ösz- szetartozó Medvesalja népe évtize­dekig úgy érezhette, egy sohasem nyíló sorompó mellett felejtették. Az új határok születése után nem­csak rokonaiktól szakították el az ott élőket, hanem számos esetben vagyonuktól is megfosztották őket. A tajti Pál János édesapja az 1930- as években 120 hold földet vásá­rolt, hogy gyermekeinek „ne fújjon se a tarjám, se a füleki gyár”. A há­ború után ebből egy hektár és hat­van ár maradt, a többi elveszett, mert a határ túloldalára esett. Kik is tudnák hitelesebben fel­idézni a múltat, mint azok, akik megtapasztalták az új határok kije­lölésével járó bonyodalmakat. A ki- lencvenkét éves Pál János élete nagy részét a Salgótarjánt Ce- reddel összekötő út mentén fekvő pusztán élte le. Édesapjával és hét testvérével 120 hold hektáron gaz­dálkodtak, az ott megtermelt javak biztos megélhetést nyújtottak a nagy családnak. Jancsi bácsi Cereden talált magának feleséget, 1940-ben megnősült. 1942-ben be­vonult katonának, a háború vége Dániában köszöntött rá, vonatra ült, České Budejovicéig utazott, ahol amerikai fogságba került. Iga­zolások formájában felesége vitte neki a szabadulást. Hazabocsátot- ták, gazdálkodtak tovább, mintha közben nem is lett volna világhábo­rú. Ott kint a pusztán, a falvaktól távol évekig nem is éreztek semmi­lyen változást, egy napon azonban magyar katonák és szlovák finán­cok jelentek meg a parcelláikon, mint később kiderült, az új ország­határon.- A fináncok megismertek ben­nünket, rendesek voltak velünk, nem minket figyeltek, hanem a csempészeket - magyarázza Pál Já­nos. - Kezdetben ott mehettünk át a határon, ahol akartunk, később „Sokat dolgoztunk, mégis csak egy gyerekünknek tudtunk baba­kocsit venni" bácsi feleségével kint maradt a pusztán, de ők sem mezőgazda­ságból éltek, a családfenntartó ács­nak állt be és járta az országot. Egy évben egyszer kaptak határátlépé­si engedélyt, akkor meglátogatták a magyarországi rokonokat, fele­sége szüleit és hozzátartozóit. 1964-ben beköltöztek a faluba, Tajtira.- Életem nagy részét kinn a pusz- „Hogy a határ megnyitása mit jelent a számomra? - Hát már nem so- tán éltem le, nehéz volt megmarad­tat. Most már késő" (A szerző felvételei) ni a faluban - emlékezik az idős csak a mezei utakon, az ötvenes évek elejétől pedig csak körben, Cereden keresztül. Ez nagyon meg­nehezítette a munkánkat, mert a falu hat kilométerre volt a tanyánk­tól. A határon túl eső földek után Salgótarjánban adóztunk. Ez meg­látszik a nyugdíjon is, nagyon ala­csony: csak huszonöt ledolgozott évet ismertek el, pedig kicsi gyerek­koromtól idős koromig robotoltam. Az 1,6 hektár földterület nem bírta eltartani a tanyasiakat, foko­zatosan elköltöztek onnan. Jancsi ,A fináncok megismertek bennünket, rendesek voltak velünk, nem minket figyeltek, hanem a csempészeket" ember. - Gyakran mondtam a fele­ségemnek, hogy gombázni me­gyek, de a lábam mindig az egykori házunk felé vitt. Ő is sokat jött ve­lem, együtt idéztük fel az ott töltött fiatalságunkat. Öregember va­gyok, de még most is sokszor elbal­lagok arrafelé, és nagy szomorúság tölt el, amikor látom a romos épü­leteket. Sokat dolgoztunk, de szép életünk volt: közel volt minden, gombát, fát szedtünk - hatvan hold erdőnk volt, az mind a magyar ol­dalra került. A Magyarországon maradt értékeinkért kértünk kár­pótlást, de azt a választ kaptuk Bu­dapestről, hogy nekünk nem jár, mert nem vagyunk magyar állam­polgárok. Régi fotók kerülnek az asztalra, amennyi fénykép, annyi történet. Bobi, a hűséges kutya akkortájt szolgált, amikor Jancsi bácsi és fe­lesége, Giza néni beköltözött a fa­luba. - Beköltöztünk a faluba, a ku­tya másnap reggelre eltűnt ­mondja Jancsi bácsi. - Napok múl­va kiballagtam a pusztára, Bobi ott feküdt a régi ház mellett, megszo­kott helyén, és őrizte a magányos portát. Napok óta nem evett, nem ivott semmit. A látványtól még a könnyem is kicsordult. Hiába hív­tam magammal, nem jött be velem a faluba, a kerítéstől visszafordult, és szomorúan nézte, hová megyek. A mindig szófogadó eb akkor nem hallgatott rám.- Ezen a felvételen - mutat egy megsárgult fényképet Giza néni - a legkisebb gyerekünk látható. Sokat dolgoztunk, mégis csak neki tud­tunk babakocsit venni. Amikor ez a fénykép készült, még nem vették szigorúan a határt. A babakocsi magyar oldalon áll, az út az ország­határ, a mi portánk a kerítéstől kez­dődött. Hogy a határ megnyitása mit jelent a számomra? - Hát már nem sokat. Most már késő. Én már nem tudok sehová menni, Ceredre gyertyát gyújtani is csak Jancsi jár már az unokákkal. Persze nagyon jó,' hogy megnyílt, de hamarabb kellett volna. Imádkozgatom, hálát < adok istennek a szép korért, amit megértünk. Fiatal korunkban is vallásosak voltunk, mindig a hi­tünk adott erőt a nehéz helyzetek­ben. Hó, sár, dologidő soha nem tartott bennünket vissza attól, hogy ne vegyünk részt Egyházasbáston (a pusztától 8-10 kilométerre fek­szik - a szerk megj.) az istentiszte­leten. 2007. december 21-én éjfélkor, a Tajti-Cered határátkelő légiesítése­kor arra kerestem a választ, miért nem határtalan az emberek öröme. ( A válasz egy része talán Giza néni mondataiban rejlik, a nyitásra való várakozás kioltotta az emberek iga­zi örömét. 1993. augusztus 12-én | Komáromban ugyanis megszüle­tett a kormányhatározat a Tajti és Cered közötti határátkelő megnyi­tásáról, de erre is 2007. december 21-ig kellett várni. SZÜLŐFÖLDÜNK A mellékletet szerkeszti: Korpás Árpád és J. Mészáros Károly (sport) Levélcím: Szülőföldünk, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 Telefon: 02/59 233 426, fax: 02/59 233 469, e-mail: arpad.korpas@ujszo.com

Next

/
Oldalképek
Tartalom