Új Szó, 2007. december (60. évfolyam, 277-298. szám)
2007-12-04 / 278. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. DECEMBER 4. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ PROFIL Cukormázas történet címmel közölt írást az osztrák Profil az osztrák-magyar kapcsolatokról. A folyóirat megjegyzi, hogy amikor megszűnik a határ a két ország között, ismét megünneplik az „elgiccsesí- tett” közös történelmet, pedig Magyarország és Ausztria között alig volt szoros barátság. A magazin a magyar hadak rettegett portyázásától az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményem, a két világháború következményein át a vasfüggöny lebontásig veszi górcső alá az osztrák-magyar kapcsolatokat, azokat az elemeket emelve ki, amelyek az ellentétekről, az érdekek összeütközéséről és a szembenállásról tanúskodnak. Mikulás bácsi, én nem kaphatnék telket vagy legalább szőlőt? (Peter Gossányi karikatúrája A Fico-kormány ellenzéke enervált, tíz éve megharcolta a maga forradalmát, egy újabb csatára fogatlan Váltsuk le az ellenzéket! Valószínűleg nemegy olvasóban megbotránkozással vegyes kétkedést kelt a felszólítás, hogy váltsukle az ellenzéket, pláne amikor koalíciós válságról harsog a sajtó. Pedig a téma az ilyen pillanatokban aktuális, amikor meginog a hatalmat gyakorló társaság alatt a bársonyszék. Bár nálunknem csak ilyenkor. MÓZES SZABOLCS Az utóbbi hónapokban több józanul gondolkodó választópolgár szívesen leváltotta volna párszor a Fico vezette kormányt. Az utóbbi napokban pedig már dörzsölni is kezdte a tenyerét a koalícióban mutatkozó válság egyre élesedő jeleit látva. A kását természetesen ezúttal sem eszik olyan forrón, ám a Robert Fico mielőbbi távozását remélők s vizionálok táborában egy alapvető kérdésnek el kellene hangoznia. Egy kérdésnek, melynek meg kell előznie a kormány leváltását, s amelyre első hallásra meghökkentő választ kaphatunk. Ki váltja fel a most regnáló társaságot, ha távoznia kell? Pontosabban: ki tudja felváltani ezt a felállást? A kérdés első látásra megdöbbentően naiv és megválaszolása egyszerűnek tűnik: az ellenzék. Hiszen ez a dolga. De melyik ellenzék? Akármennyire fáj is valakinek - s akármilyen erős kilátástalanságot von maga után a felismerés -, be kell látni: ajelenlegi ellenzék amortizálódott. A Fico-kormány ellenzéke enervált; későn reagáló, belső vitáktól terhes csapata már megharcolta a maga forradalmát tíz évvel ezelőtt, kormányzott egy jót - amiért köszönet jár neki -, de egy újabb csatára fogatlan. Az előbb felsorolt, rá vonatkozó jelzők pedig nem múló betegségek, hanem a ki- égettségs idejétmúltság tünetei. Olybá tűnik, Szlovákiában már csak így járja, hogy a társadalom progresszívabb részének minden tíz évben meg kell vívnia a maga harcát. 89 eszerint nem az utolsó csata, csak a küzdelmek kezdete volt. Egy társadalmi „háborúé”, amely talán a következő harc után véget ér. Bár óvatosságra int, hogy legutóbb, 1998-ban is ezthittük. 1989-ben egy társaság kivívta a szabadságot és a demokráciát. Akkor úgy tűnt, jönnek a szebb idők. Csak pár év kellett ahhoz, hogy egyre több ember számára váljon nyilvánvalóvá, a kommunizmus eltűnésével, ám szellemi örökségének romjain egy újabb izmus nőtt ki. A mečiarizmust 1998-ban nagy harcok árán sikerült legyőzni, s a demokrácia után fokozatosan megteremteni az egészséges gazdasági fejlődés alapjait is és integrálni országunkat az európai és transzatlanti struktúrákba. Úgy tűnik, a következő évek egy újabb harcról fognak szólni, amelyet a posztkommunizmus és meéiarizmus romjain építkező új izmussal kell megvívni. A vezér után nevezhetjük ezt akár ficoizmusnak is, de a név itt nem oszt, nem szoroz. Ehhez a politikai harchoz egy új csapatnak kell érkeznie. Ahogy a bársonyos forradalmat sem a 68-asok nyerték meg, és 98 harcát sem a 89-es elitgárda. 1989-ben Dubčeket már csak múzeumi relikviaként, tiszteletből mutogatták, mint egy korábbi időszak merész (?) alakját. Ó már nem döntött. 1998-ban sem az egykori rendszer- váltók győzték le Mečiart és holdudvarát, hanem az új hullám. Nem Čamogurský és a régi VPN-es alakzat volt a nyerő, hanem az agilis, politikailag még viszonylag zöldfülűnek számító Dzurinda körül formálódó társaság. Az, melyben mind konzervatív (Palkó, Fígeľ, Hrušovský), mind liberális (Miklós stb.) oldalról friss, életerős politikusok jelentek meg, akiknek akkor lehetett hinni. Akik új víziókkal jöttek. Akiknek a fején nem volt margarin. Mostanra ez a nemzedék kifulladt, részben hiteltelenné vált. Fico és a körülötte formálódó politikailag szűz titánok csapata (Maďarič, Kaliňák stb.) pedig úgy hengerli le az ellenzék egykori nagyágyúit, mint anno a robusztus és ütőképes Mečiar a 90-es évek elején és közepén a rendszerváltó nemzedékkel. Ahogy Dubček és reformátorai nem tudták volna 89-ben megdön- teni a kommunizmust, 98-ban sem tudott volna Fedor Gál, Ján Langoš vagy Ján Čarnogurský Mečiar felett diadalmaskodni. Ezért vizionálhatjuk nyugodtan, hogy 2010 tájékán sem fog tudni a 98-as nemzedék újabb győzelmet aratni. Ezzel a ténnyel meg kell barátkoznunk. Illetve, elsősorban a magukat most még mindig egyedüli alternatívának érző ellenzéki élpolitikusoknak kellene ezen elgondolkodniuk. Ha elfogadjuk ezt a gondolatmenetet, már csak az a kérdés, ki vált. Ez, azt hiszem még egy ideig kérdés marad. Sajnos. A népet boldogító látszatintézkedések álarca mögött rejtőzködnek a valódi prioritások Elszalasztott lehetőségek GÁL ZSOLT A szlovák parlament ma dönt a jövő évi költségvetésről, s ezt összeköti a kormány iránti bizalmi szavazással. A papírforma szerint a koah'ciós többség felsorakozik a kormány mellett, a költségvetést pedig a kabinet által jóváhagyott tervezet alapján, nagyobb módosí- tásoknélkül fogadják el. Ez azt isjelenti, hogy Szlovákia egy újabb vissza nem térő lehetőséget sza- laszt el a közpénzügyek rendbetételére. Az állami költségvetés kormány által jóváhagyott tervezete ugyanis 348 milliárd koronás bevétel mellett 380 milliárd koronányi kiadással számol, azaz csaknem 32 milliárd korona hiányt tartalmaz. Akkor, amikor a szlovák gazdaság rekordtempóval, 9% körül növekszik, s a büdzsé bevételeit a gyors növekedés miatt 38 milliárd koronával lehet megemelni a tavalyi tervhez képest, a kormány még mindig 32 milliárdnyi hitelt kíván felvenni. Mivel a belátható jövőben semmi esély a rendkívül gyors növekedési tempó fennmaradására, ezért a kormány soha vissza nem térő lehetőséget szalaszt el a költségvetés kiegyensúlyozására. Ha ' most sem sikerül hiány nélküli büdzsét elfogadni, mi lesz akkor, ha a növekedés üteme 6 vagy 4% alá csökken? Ráadásul a demográfiai fejlődés kiadásnövelő hatásai egyre erősödnek. Szlovákia lakossága egyre inkább elöregszik, a nyugdíjakra és az egészségügyre szükséges kiadások jelentősen nőni fognak. Ehhez járulnak a PPP-kon- strukcióban épülő autópályák horribilis költségei, amelyeket 20-30 évig fognak nyögni az adófizetők a magánbefektetőknek kifizetett koncessziós díjak formájában. De nemcsak az a baj, hogy a kormány tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér, hanem az is, miképpen osztja el az ismét túl nagyra dagadt költségvetést. Robert Fico miniszterelnök egyebek közt azt hangsúlyozta, hogy a jelzálogkölcsönökhöz járó állami támogatás, az elsőszülötteknek járó hozzájárulás vagy a könyvekre kivetett áfa 19-ről 10 százalékra mérséklése jelzik a kormány prioritásait. Ivan Miklós volt pénzügyminiszter vette a fáradságot és kiszámolta, hogy az említett három tétel a teljes közkiadások 0,075%-át teszi ki, tehát jelentéktelen csepp a tengerben. A népet boldogító látszatintézkedések álarca mögött rejtőzködnek a valódi prioritások. A költségvetés legnagyobb nyertese immár másodszor az agrárágazat lesz, melynek forrásai körülbelül 25%-kal emelkednek. Érthetetlen, hogy az amúgy is növekvő uniós dotációk helyett miért kell a kormánynak további súlyos milliárdokkal a közpénzekből támogatni a mezőgazdasági nagyüzemeket (a pénzek túlnyomó többsége ezeknek jut) egy olyan világgazdasági környezetben, amelyben rekordmagasságokat ért el az agrártermékek ára. A másik jelentős forrásnövekedést elkönyvelő ágazat az egészségügy. Ezzel a tárcával nem az a baj, hogy nőnek a közkiadások, hanem az, hogy egy alapvetően rossz, és a kormány által egyre tovább rontott rendszerbe folynak a többletmilli- árdok, de az ellátás színvonalán mit sem javítanak. A Fico-kormány legfőbb költségvetési prioritása azonban saját maga. A büdzsé leg- pofátlanabb húzása kétségtelenül az, hogy a kormány tartalékát a 2007-es 200-ról 350 millióra, a miniszterelnökét 125-ről 150millióra növelnék. A kabinet és a kormányfő így félmilliárd koronát osztogathatna el kénye-kedve szerint népszerűségnövelő píárakciókra. Szinte az összes többi ágazatban kisebb a növekedés, mint a költség- vetési összkiadások emelkedése, nem beszélve a gazdasági növekedés tempójáról. Az oktatásra, autópályákra vagy szociális szférára szánt kiadások nagysága a nemzeti jövedelemhez képest csökken, és reálértékben is alig növekszik. A kormány közben azzal reklámozza magát, hogy modem szociális államot épít. Nos, a valóság ezúttal is ellentmond a retorikának, s ezt a kormányt támogatók többsége ezúttal sem veszi észre. KOMMENTÁR Miért nincs kormányválság? LOVÁSZ ATTILA Miközben Jureňa exminiszter a tehenek közt üzent hadat a közéletnek úgy általában, és a Szlovák Földalapnál minimum nyolcas erősségű földrengés volt várható, a szlovák közírás kormányválságról áradozott. Kormányválság pedig nincs. A válságnak tűnő események a kormány alakulásának pillanatától úgymond genetikai kódolással kerültek a kabinet életébe, valódi kormányválságról beszélni pontosan emiatt lehetetlen. A politikai pártok - boldogabb országokban - elvi alapon szerveződnek, és mind a választási harc, mind a választási siker utáni kormányzás bizonyos politikai elvek, érdekképviseletek alapján folyik. A kevésbé boldogabb országokban, amelyek közé az egyébként nem is sikertelen Szlovákiát sorolhatjuk, a politikai harc egyszerűen hatalmi harc, küzdelem azért, hogy a négyéves ciklusban cca 1400 milliárd koronányi pénzről ki és milyen önzsebtöltő elgondolásokkal gondoskodik. A Szlovák Földalapnál történtek, mint ahogyan a - bagatell - Fico-féle nyolcszáz négyzetméternyi szőlőről kiderült események pontosan azt igazolják, hogy Robert Fico nem véletlenül kötött alkut éppen Vladimír Mečiarral és Ján Slotával. Jól megértik egymást abban, „kinek mit nem adunk”, kevésbé abban, „kinek mi jár”. Az, hogy egy mezőgazdasági miniszter éppen nem találta el, meddig mehet el, vagy főnöke, aki három kormányzati ciklusban is megszokhatta, hogy kézi vezérléssel intézzen mindent, nem vette észre a tátrai parcellákban rejlő veszélyt, csak egy kis szépséghiba a kormányzó garnitúra köntösén. A kormány nem esik szét, mert „Szlovákiáért érez felelősséged’, mondják ők, a kissé tájékozottabb adófizető meg mosolyog. A kormány nem eshet szét, mert nemcsak a kormányzati BMW-k slusszkulcsait és a bőrfoteles irodákat kellene otthagyni, hanem azt a lehetőséget is, hogy közpénzekre gyakorolt hatások melléktermékeként kissé közelebb kerüljenek egyesek a bankok VIP-listáihoz, a számlákon leledző szép kis summák révén. Ha ez a kormány felelősséget érezne az ország iránt, nem tenné tönkre az egészségügy egyetlen bombabiztosán működő rendszerét, a biztosítóhálózatot. Nem tenné tönkre ajelenlegi - nem éppen keveset tejelő - járulékbefizetők leendő nyugdíját, veszélyeztetve ezzel még egy dolgot, amiről keveset írunk: hosszú távú biztos pénzek felhalmozását. E nyugdíjalapi, hosszú távú és aránylag stabil pénzeknek a jelenléte nagyon üdítően képes hatni hosszú távú és kis kockázattal járó beruházások finanszírozására. Teljesen fölösleges hát kormányválságról beszélni. Fico kormánya stabil, mert egyik koalíciós partnere sem hagyja ott a kormányzati pozícióból származó előnyöket holmi elvi megfontolásokból. Legközelebb jobban vigyáznak, s ha nem, akkor sem történik semmi. Majd menesztenek egy helyettest, meg egy miniszter. Jelentkezőből még mindig van elég. Szavazni, elvtársak! JARÁB1K BALÁZS Szinte teljes egészében a papírforma érvényesült a vasárnap szervezett (nem rendezett!) orosz parlamenti választáson. Az immáron Vladimír Putyin által fémjelzett Egységes Oroszország az előzetesen jelzett hatvannégy százalékot szerzett a tulajdonképpen róla szóló népszavazáson. Putyin ugyanis nem rejtetette véka alá - ha nagy arányban győz a pártja vasárnap, morális .jogalapja” van Oroszország legbefolyásosabb emberének maradni. Most már tényleg nem kell részt venni a Kreml kedvenc, „ki következik Putyin után a trónon?” játékában. Egyértelmű, hogy személyesen ő lesz az. Valószínűleg ezért nem változtatják meg az olyannyira szépen kiépített elnöki rendszert sem, így Putyin elnök miniszterelnöki jelöltje szintén ő maga lehet... Mint a szovjet mesében. Mert a vasárnapi szavazás a szovjet időkre emlékeztetett. Bár a parlamentbe azért - meglepetésre - a kommunista párt mellett bejutott a kihagyhatatlan Vlagyimir Zsirinovszkij Liberális Demokrata Pártja és a szintén Kreml által gründölt „Fair Oroszország”. Ez utóbbi neve már-már bohózattá teszi a vasárnapi voksolást, hiszen amilyen módon próbálta az orosz kormány minden egyes struktúrája részvételre buzdítani az orosz polgárokat, az a szép, szovjet időket idézte. Több tévébeszélgetést végigkísérve nyugodtan kijenthetem, minden idők legunalmasabb kampánya lehetett a mostani, mert minden meghívott vendég csak egyről beszélt - mekkora pasas ez a Putyin és miért kell őt választani. Néhány orosz barátom is jelezte, bár tetszik nekik, amit Putyin csinál, a kevesebb ebben az esetben több lett volna. Több párt parlamentbe való bejutattása azt jelzi, hogy bár a választási folyamat messzemenően nem zajlott a „fair play” jegyében, választási csalásról nemigen lehet szó. Még akkor sem, ha a kommunistákon kívül egyetlen más párt sem jelent ellenzéket a Kreml számára. Putyin valóban ennyire népszerű. Korántsem annyira rossz hír, hogy az adminisztráció minden fáradozása ellenére a részvétel nem szökött a szovjet magasságokba. Bár vasárnap a „szavazzunk, elvtársak” jegyében zajlott, az oroszok egy jó része - igazi ellenzék híján - legalább távolmaradásával tüntett. Jelezvén, hogy nosztalgia ide vagy oda, Oroszországból azért nem lesz újra Szovjet Unió.
