Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)
2007-11-03 / 253. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. NOVEMBER 3. www.ujszo.com „A sírásás nem körhinta..." (AP Photo/Victor R. Caivano) _______________ SANZON Cs ak állunk itt SZALONkép A légy levese ZALÁN TIBOR Már itt is a finom Újházi, kedéSZÁVA1 ATTILA Na... itt egy újabb közelgő temetés. Nem baj, ősz van, ilyenkor jobban van kedve az embernek az ilyesmihez, pláne ha sírásó, az ásó is jobban viszi a langyosan nyirkos földet. Csak búja pálinkával az ember, már persze, ha szereti. Ősszel az emberek szívesebben halnak meg, eddig az öregek is szeretik kihúzni, még ha nagyon betegek is. Soha nem értettem, hogy hogyan is van ez. Nemrég pont arról beszéltünk a kollégával, mikor nyolcvan mélyen jártunk a Strefanics bácsinak, hogy akárhonnan nézzük is, azért nem kis hatalom van a birtokunkban, mi ássuk meg a helyet, ahonnét majd valamikor a jövőben kikelnek a kuncsaftok, hogy jót nyújtózkodjanak és valami új ügyek után induljanak. Csak azt nem értettük, hogy hol fog elférni ennyi halott, ha mind kijön a földből. Húztunk egyet a pálinkából, hogy összébb álljanak bennünk az élet és halál fogalomkörei közt felhígult evidenciák, és folytattuk. Még ha esetleg lélek formában jönnek is ki, amely állapot szerintünk némüeg azért közelebb van a légneműhöz, mint a szilárdhoz, de legalábbis egy hí- gabb létforma, jobban fér a térbe, akkor is nehéz ügy lesz. Akkor is annyian lesznek itt, hogy majd kinyomják a levegőből a sok rádió- meg tévéadást, de ha nem is, mobitelefonálni biztos nem lehet majd. Pedig mennyi az akciós készülék... A múltkor egy származását tekintve kisebbségi embert temettünk, akkora sírja volt, mint otthon a nappalink. A jóembert mobütele- fonnal temették el. Ezen aztán sokáig tanakodtunk a ravatalozó lépcsőjén cigizve, hogy van-e térerő a sírban, meg hogy mit mondhat majd a telefonba a fickó. Talán olyakat, hogy sziasztok, csókolok mindenkit, változik itt a halmazállapot, de köszönöm, a körülményekhez képest jól vagyok, nagyon várom a gyülekezőt, amiről a szentírások szólnak a végén, van egy rakás elintézetlen ügyem a színesfém-felvásárló vállalkozó kollégával. Mindenesetre mondjátok meg neki, hogy ha végeztem itt, megkeresem, és megetetem vele az alumínium kéménybélést, amit legutóbb vittem neki teherautón. Nem elég, hogy úgy kellet kihúzni a kéményből, hogy közben fűtöttek odalent, még akadékoskodott is, hogy ez azért már sok. Elnézi, hogy néha közlekedési táblákat viszünk, amiket a rendszeresen nagy mennyiség miatt a tyúkudvarban gyűjt, mivel sok munka van még azokkal, hogy ő is el tudja pasz- szolni, de a még meleg, párás kéménybélés, az már túlzás. Állítólag a múltkor meg is kérdezte a részeg körzetis rendőr, hogy mi az a sok tábla a baromfik között, a gyűjtő meg azt mondta, hogy kreszparkot épít a csirkéknek, uniós szabály, hogy el tudjanak igazodni, ha kitévednek a forgalomba. Végül meg kellett vesztegetni valamivel a körzetist, nehogy eljárjon a szája, és persze mindenki abból ad szívesen, amiből sok van. Kapott egy csirkét. Eleinte a konyhában tartotta, de aztán kitette az udvarba, a családja már nem bírta nézni, hogy a csirke folyton körbe-körbe szaladgált. Mint később kiderült, túl sok időt töltött a körforgalom táblán, azóta pörög, mint a galaxis. Mi meg itt pörgünk, mivel holnap temetés, a gödör meg még csak kilencvenöt, messze a vége. Nem baj, ősz van, ilyenkor jobban van kedve az embernek ilyesmihez, ráadásul pálinka is van még rendesen, és ugye a pálinka arra is jó, hogy kiszárítsa a nyirkot a lélekből, ha már túl sok a szomorú dolog. A sírásás meg, mint tudjuk, nem körhinta. Még ha egyesek szerint van is némi köze valami körforgáshoz. Jobb nem elgondolni, még megszédül az ember. Olyan is volt, hogy egy autószerelő utolsó kívánsága szerint szerelőaknát kellett ásnunk sír gyanánt, abban szerette volna viselni a hátralévő időt. Mi persze nem akadékoskodtunk, kiástuk a gödröt, ki lett betonozva, meg minden. A család kívánságára még benzines kannát is raktunk bele, hogy érezze a benzinszagot, ha esetleg bizonytalan lenne odaát néhány dologban. Bár szerintünk, ha az ember eljut egy szintre, még ha ez talajszint alatti is, akkor inkább az eljövendő- re koncentráljon, és ne olyakon járassa az agyát, hogy önindító. Amúgy is odébb van még talán a központilag vezérelt tömeges önin- dulás, amit a pap szokott emlegetni. Lényeg a lényeg, ami elmúlt, az elmúlt, jó dolog visszagondolni, de érdemesebb inkább arccal előre lenni a folytatás felé. Na... elég most már itten a filozofációból, meg a hátranézés- ből, abból nem lesz sírgödör Strefanics bácsinak, ha csak állunk itt okoskodva. lyeskedett a pincér, Pál kénytelenkelletlen elmosolyodott, de nem nézett fel a nagydarab csúnya emberre, aki eléje tette a vastag, réginek tűnő tányérban aranyló (istenem, ha volna rá pontosabb jelző, de szívesen használnám e helyett az elkoptatott arany ló helyett, de nincsen...) húslevest Megvárta, míg a túl figyelmes pincért arrébb eszi végre a fene, amit szótlansága és leszegett feje csakugyan meggyorsított, azután felemelte a kanalát, és a szája felé emelte az első kortyot. Ugyané pillanatban, és ő már régóta és biztosan tudja, hogy az ilyen pillanatoknak dramaturgiája van, egy meglehetősen fekete, termetére nézve kifejlett légy esett bele a levesébe az asztal fölötti csillárról. Ezt direkt csináltad, csikor- dult rá Pál. Direkt hát, hagyta rá a légy rekedten, és apró lábaival kényelmes tempókba kezdett a zsírkarikák között. Megfáztál? Nem hallod a nazálisaimon, csattant fel a tempózástól kissé lihegősen a légy. Jólesik egy kis melegség. Eddig még nem volt nazális, de mindegy, dörmögte Pál, aki valamelyest értette a nyelvtant. Elhúzta a száját, és kanalazni kezdte a levest. Megbolondultál, menekült a tányér száraz szélére a légy, képes Ha szerencsém van, meghal valaki, amíg ott vagyok. Azt nagyon szeretem, a halottak kihűlt arcán járást. vagy leenni rólam az összes levest? Az enyém. És nem undorodsz attól, hogy az előbb megmártóztam benne? Nem... Pál evett, a légy, kis megtorpanás után, újfent belekötött az ebédelőbe. Ha tudnád, hol jártam ma, biztosan nem kanalaznád ilyen mohón. Hol jártál? A légy megrázta magát, és mint egy színész, belefogott a nagymonológba. Az éjszakát egy sertésól pö- cegödrében töltöttem. Ha jól leásod magad a disznószar labirintusában, viszonylag melegségben tudod eltölteni a fagyosra fordult őszi éjszakákat. Talán nem másztál le elég jói, dörmögte Pál, s megpróbált kipiszkálni a fogai közül egy húsdarabot. Egyél rendesen, szólt rá a légy, van fogpiszkáló műiden asztalon. Elég régóta járok erre a helyre, tette hozzá. Én is... Természetesen, nem disznó- ganyét reggeliztem, húzta ki magát a légy, én adok magamra. Nem mondom, uzsonnára jólesik néha, na de reggelire! Berepültem a pö- cegödörhöz tartozó ház ablakán, egy asszony éppen dinsztelt hagymával és csirkevérrel sütötte tojást. Az nagyon jó lehetett, szusszantott egyet Pál. Nagyon jó is volt. Reggeli után berepültem a kórház elfekvőjébe. Túdod, az a gyengém, hogy haldoklók arcán mászkálok. Lecsapni nem mának, gyengék hozzá. Rámászok a homlokukra, a szemükre, megülök az orruk hegyén, és nézek kifelé az ablakon... meghúzódom a szájuk sarkában. Csönd és nyugalom. Ja, kanalazott tovább a másik. Ha szerencsém van, meghal valaki, amíg ott vagyok. Azt nagyon szeretem, a halottak kihűlt arcán járást. Megváltozik a szaguk, kezd édeskésedni meg savanykásodni, kijönnek belőlük különféle ízletes verejtékek, váladékok. Eszem, morrant rá Pál. Én megmondtam, vihogott a légy. Ma szerencséd volt? Szerencsém, húzódott széles mosolyra a légy arca. Ketten is meghaltak. És a kutya sem figyelt oda rájuk. Volt időm a sétára. Örülök... Ide se figyelsz, csak zabálsz. Sejted, hogy én nem tudok lábat mosni séta után? Belemostad a levesembe? Bele... az előbb... Nem tesz semmit, vonta meg vállát a férfi. Bele. Hallgattak. Ide dél felé szoktam benézni, mondta félkönyéken a légy, ilyenkor szoktok enni. Ilyenkor szokunk. Mondd, te mindenki levesébe beleugrálsz? Ó, nem. Csak aki szimpatikus. Megtisztelsz... De tényleg! A légy megrázkódott. Hű- vösödik. Megetted az összes levesedet? Meg, bólogatott bűntudattal Pál. Fázom! Rendeljek neked egy újabb levest? Hát, ha rendelnél... Rendelek. Csak nem volt kevés a leves, csodálkozott a pincér, amikor kihozta a második tányér levest is. Nem magamnak rendeltem, szabadkozott, hanem neki. Beletette a kanalat a levesbe, melyen, akár kis fényes csúszdán a gyerekek, a légy sikongatva a levesbe csusszant. Jól értem, hogy egy... egy... egy légynek tetszett levest rendelni? Jól értette. A pincér sértődötten húzta ki magát. Uram, mi nem főzünk legyekre! Csak és kizárólag emberekre. Pál ezen meglepődött. Úgy tudtam eddig, azoknak főznek levest, akik üzemek érte. Em-be-rek- nek, mondta vészes lassúsággal a nagydarab. Azok üzemek érte. De hát, én kifizetem a levest, emelte Szerencsém, húzódott széles mosolyra a légy arca. Retten is meghaltak. És a kutya sem figyelt oda rájuk. fel hangját Pál. Kifizeti, de nem eszi meg. Legyet fűidet benne. Nem azt csinálok a levesemmel, amit akarok? Fürdetnék én benne elefántot is, csakhogy az nem fér bele. A pincér egy pillanatra elbizonytalanodott. Tán fürdőmesternek képzeli magát? A pénzemért akár... Arra válaszoljon, ha most betotyogna ide egy pingvin, és levest kéme, és tíz eurót kínálna érte, kiszolgálná? Egy pingvint? Kiszolgálná a tíz euróért, vagy nem? Egy pingvinnek nincs tíz eurója. De ha volna... Egy pingvinnek nem lehet tíz eurója, sziszegte a pincér. Maga kötözködik velem. Egyébként is, mit csinál abban a levesben az a kurva légy? Úszik, így melegszik. Itt nem lehet a levesben legyeknek úszni, melegedni, hadonászott a nagydarab. Miért, talán mert nincs rajta úszósapka? Miféle úszósapka? Úszósapka. A pincér végre kapcsolt. Vázé, engem te ne cseszegessél, még ha vendég vagy is! Majd adok én ennek a... Azzal a tányér felé kapott, de Pál résen volt, és megragadta a nagy kezet, majd a mondat után rögtön el is engedte. Ha hozzá mer nyúlni a tányéromhoz, tökön rúgom. A pincér keze megállt a levegőben. Uram, zihálta, ez egy vendéglő. Nem pedig légyúsztató. Nem? Ha vendéglő, akkor mit keres itt ez a légy? Mit tudom én, ordította a pincér, csak nem képzeli, hogy én hozom ide őket otthonról? Közlöm önnel, hogy a levesemben egy légy volt, uram, komorodott el Pál. Maga tette bele! Nem erről a levesről van szó, ez a légyé. Az előzőről beszélek. Az enyémről. Abba esett bele! A csillárról. Mi közöm nekem ehhez? Az, hogy nem fizetem ki a levesemet. Ez már mégiscsak sok, kapkodott levegő után a pincér. Megette a levesét, vagy nem ette meg? Megettem. De, emelte fel a mutatóujját, úri helyen olyan levesért nem fizetünk, amelyikbe légy esett. Ezt meg, amit meg se evett, a légy levesét, kifizetné... Ki fogom kifizetni. Halladan, hápogott a nagydarab csúnya. Az ember el sem hiszi, ha nem vele történik meg. TUdja mit? Ne fizesse ki egyiket se, hanem tűnjön el, és ne jöjjön ide soha többé! Nem, mondta hűvösen a vendég, én kifizetem a légy levesét, és akkor jövök ide, amikor akarok. Ide nem... Ha nem, hát nem. Kérem a számlát a légy leveséről. Számlát a légy leveséről! Istenem, ha most nem bolondulok meg, soha nem fogok. Rohant, közben fennhangon ismételgette: megtérek, templomba járok, megtérek, templombajárok... A légy közben már visszamászott a kanálra, és meg is száradt Hülye vagy, ha kifizeted a levesemet, súgta Pálnak. Ne aggódj, nem a te levesedet fizetem ki, hanem az enyémet. Az elsőt. Csak ezt ő nem tudja. Értem. És mi lesz az enyémmel? Az nem lesz kifizetve. Élvégre te mégiscsak egy légy vagy, nem? A légy elvigyorodott, és visszaszállt a csillárra. Ä pincér ellilult fejjel hozta a számlát. Fizetett. Ne adjon borravalót reszelte a fülébe zárt fogai közül a pincér. Egyébként se adtam volna. Egy ilyen szar helyen, ahol... Ki ne mondja! Fennhangon: Köszönjük, hogy nálunk ebédelt... És most menjen, nagyon kérem... azaz, várjon! Hol a légy? A csilláron, felelte Pál, és könnyed léptekkel indult a kijárat felé. Meg se torpant amikor hallotta, hogy a háta mögött csörömpölve törik ösz- sze a csillár. Vissza se nézett. Tudta, a légy már a vállán ül Együtt léptek ki a friss őszi délutánba. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com „Lecsapni nem tudnak, gyengék hozzá." (AP Photo/Charles Krebs)
