Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)

2007-11-03 / 253. szám, szombat

16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. NOVEMBER 3. www.ujszo.com „A sírásás nem körhinta..." (AP Photo/Victor R. Caivano) _______________ SANZON Cs ak állunk itt SZALONkép A légy levese ZALÁN TIBOR Már itt is a finom Újházi, kedé­SZÁVA1 ATTILA Na... itt egy újabb közelgő teme­tés. Nem baj, ősz van, ilyenkor job­ban van kedve az embernek az ilyesmihez, pláne ha sírásó, az ásó is jobban viszi a langyosan nyirkos földet. Csak búja pálinkával az em­ber, már persze, ha szereti. Ősszel az emberek szívesebben halnak meg, eddig az öregek is szeretik ki­húzni, még ha nagyon betegek is. Soha nem értettem, hogy hogyan is van ez. Nemrég pont arról beszéltünk a kollégával, mikor nyolcvan mélyen jártunk a Strefanics bácsinak, hogy akárhonnan nézzük is, azért nem kis hatalom van a birtokunkban, mi ássuk meg a helyet, ahonnét majd valamikor a jövőben kikelnek a kuncsaftok, hogy jót nyújtózkodja­nak és valami új ügyek után indul­janak. Csak azt nem értettük, hogy hol fog elférni ennyi halott, ha mind kijön a földből. Húztunk egyet a pálinkából, hogy összébb álljanak bennünk az élet és halál fo­galomkörei közt felhígult evidenci­ák, és folytattuk. Még ha esetleg lé­lek formában jönnek is ki, amely ál­lapot szerintünk némüeg azért kö­zelebb van a légneműhöz, mint a szilárdhoz, de legalábbis egy hí- gabb létforma, jobban fér a térbe, akkor is nehéz ügy lesz. Akkor is annyian lesznek itt, hogy majd ki­nyomják a levegőből a sok rádió- meg tévéadást, de ha nem is, mobitelefonálni biztos nem lehet majd. Pedig mennyi az akciós készülék... A múltkor egy származását te­kintve kisebbségi embert temet­tünk, akkora sírja volt, mint otthon a nappalink. A jóembert mobütele- fonnal temették el. Ezen aztán soká­ig tanakodtunk a ravatalozó lépcső­jén cigizve, hogy van-e térerő a sír­ban, meg hogy mit mondhat majd a telefonba a fickó. Talán olyakat, hogy sziasztok, csókolok mindenkit, változik itt a halmazállapot, de kö­szönöm, a körülményekhez képest jól vagyok, nagyon várom a gyüle­kezőt, amiről a szentírások szólnak a végén, van egy rakás elintézetlen ügyem a színesfém-felvásárló vállal­kozó kollégával. Mindenesetre mondjátok meg neki, hogy ha vé­geztem itt, megkeresem, és megete­tem vele az alumínium kéménybé­lést, amit legutóbb vittem neki te­herautón. Nem elég, hogy úgy kellet kihúzni a kéményből, hogy közben fűtöttek odalent, még akadékosko­dott is, hogy ez azért már sok. Elné­zi, hogy néha közlekedési táblákat viszünk, amiket a rendszeresen nagy mennyiség miatt a tyúkudvar­ban gyűjt, mivel sok munka van még azokkal, hogy ő is el tudja pasz- szolni, de a még meleg, párás ké­ménybélés, az már túlzás. Állítólag a múltkor meg is kér­dezte a részeg körzetis rendőr, hogy mi az a sok tábla a baromfik között, a gyűjtő meg azt mondta, hogy kreszparkot épít a csirkéknek, uniós szabály, hogy el tudjanak iga­zodni, ha kitévednek a forgalomba. Végül meg kellett vesztegetni vala­mivel a körzetist, nehogy eljárjon a szája, és persze mindenki abból ad szívesen, amiből sok van. Kapott egy csirkét. Eleinte a konyhában tartotta, de aztán kitette az udvar­ba, a családja már nem bírta nézni, hogy a csirke folyton körbe-körbe szaladgált. Mint később kiderült, túl sok időt töltött a körforgalom táblán, azóta pörög, mint a galaxis. Mi meg itt pörgünk, mivel hol­nap temetés, a gödör meg még csak kilencvenöt, messze a vége. Nem baj, ősz van, ilyenkor jobban van kedve az embernek ilyesmihez, rá­adásul pálinka is van még rende­sen, és ugye a pálinka arra is jó, hogy kiszárítsa a nyirkot a lélekből, ha már túl sok a szomorú dolog. A sírásás meg, mint tudjuk, nem kör­hinta. Még ha egyesek szerint van is némi köze valami körforgáshoz. Jobb nem elgondolni, még megszé­dül az ember. Olyan is volt, hogy egy autósze­relő utolsó kívánsága szerint szere­lőaknát kellett ásnunk sír gyanánt, abban szerette volna viselni a hát­ralévő időt. Mi persze nem akadé­koskodtunk, kiástuk a gödröt, ki lett betonozva, meg minden. A csa­lád kívánságára még benzines kan­nát is raktunk bele, hogy érezze a benzinszagot, ha esetleg bizonyta­lan lenne odaát néhány dologban. Bár szerintünk, ha az ember eljut egy szintre, még ha ez talajszint alatti is, akkor inkább az eljövendő- re koncentráljon, és ne olyakon já­rassa az agyát, hogy önindító. Amúgy is odébb van még talán a központilag vezérelt tömeges önin- dulás, amit a pap szokott emleget­ni. Lényeg a lényeg, ami elmúlt, az elmúlt, jó dolog visszagondolni, de érdemesebb inkább arccal előre lenni a folytatás felé. Na... elég most már itten a filozofációból, meg a hátranézés- ből, abból nem lesz sírgödör Strefanics bácsinak, ha csak állunk itt okoskodva. lyeskedett a pincér, Pál kénytelen­kelletlen elmosolyodott, de nem nézett fel a nagydarab csúnya em­berre, aki eléje tette a vastag, régi­nek tűnő tányérban aranyló (iste­nem, ha volna rá pontosabb jelző, de szívesen használnám e helyett az elkoptatott arany ló helyett, de nincsen...) húslevest Megvárta, míg a túl figyelmes pincért arrébb eszi végre a fene, amit szótlansága és leszegett feje csakugyan meg­gyorsított, azután felemelte a ka­nalát, és a szája felé emelte az első kortyot. Ugyané pillanatban, és ő már régóta és biztosan tudja, hogy az ilyen pillanatoknak dramaturgi­ája van, egy meglehetősen fekete, termetére nézve kifejlett légy esett bele a levesébe az asztal fölötti csil­lárról. Ezt direkt csináltad, csikor- dult rá Pál. Direkt hát, hagyta rá a légy rekedten, és apró lábaival ké­nyelmes tempókba kezdett a zsír­karikák között. Megfáztál? Nem hallod a nazálisaimon, csattant fel a tempózástól kissé lihegősen a légy. Jólesik egy kis melegség. Ed­dig még nem volt nazális, de mind­egy, dörmögte Pál, aki valamelyest értette a nyelvtant. Elhúzta a szá­ját, és kanalazni kezdte a levest. Megbolondultál, menekült a tá­nyér száraz szélére a légy, képes Ha szerencsém van, meghal valaki, amíg ott vagyok. Azt nagyon szeretem, a halottak kihűlt arcán járást. vagy leenni rólam az összes levest? Az enyém. És nem undorodsz at­tól, hogy az előbb megmártóztam benne? Nem... Pál evett, a légy, kis megtorpanás után, újfent belekö­tött az ebédelőbe. Ha tudnád, hol jártam ma, biztosan nem kanalaz­nád ilyen mohón. Hol jártál? A légy megrázta magát, és mint egy színész, belefogott a nagymono­lógba. Az éjszakát egy sertésól pö- cegödrében töltöttem. Ha jól le­ásod magad a disznószar labirintu­sában, viszonylag melegségben tu­dod eltölteni a fagyosra fordult őszi éjszakákat. Talán nem másztál le elég jói, dörmögte Pál, s megpró­bált kipiszkálni a fogai közül egy húsdarabot. Egyél rendesen, szólt rá a légy, van fogpiszkáló műiden asztalon. Elég régóta járok erre a helyre, tette hozzá. Én is... Természetesen, nem disznó- ganyét reggeliztem, húzta ki ma­gát a légy, én adok magamra. Nem mondom, uzsonnára jólesik néha, na de reggelire! Berepültem a pö- cegödörhöz tartozó ház ablakán, egy asszony éppen dinsztelt hagy­mával és csirkevérrel sütötte tojást. Az nagyon jó lehetett, szusszantott egyet Pál. Nagyon jó is volt. Regge­li után berepültem a kórház elfek­vőjébe. Túdod, az a gyengém, hogy haldoklók arcán mászkálok. Lecsapni nem mának, gyengék hozzá. Rámászok a homlokukra, a szemükre, megülök az orruk he­gyén, és nézek kifelé az ablakon... meghúzódom a szájuk sarkában. Csönd és nyugalom. Ja, kanalazott tovább a másik. Ha szerencsém van, meghal valaki, amíg ott va­gyok. Azt nagyon szeretem, a ha­lottak kihűlt arcán járást. Megvál­tozik a szaguk, kezd édeskésedni meg savanykásodni, kijönnek be­lőlük különféle ízletes verejtékek, váladékok. Eszem, morrant rá Pál. Én megmondtam, vihogott a légy. Ma szerencséd volt? Szerencsém, húzódott széles mosolyra a légy ar­ca. Ketten is meghaltak. És a kutya sem figyelt oda rájuk. Volt időm a sétára. Örülök... Ide se figyelsz, csak zabálsz. Sejted, hogy én nem tudok lábat mosni séta után? Bele­mostad a levesembe? Bele... az előbb... Nem tesz semmit, vonta meg vállát a férfi. Bele. Hallgattak. Ide dél felé szoktam benézni, mondta félkönyéken a légy, ilyen­kor szoktok enni. Ilyenkor szo­kunk. Mondd, te mindenki levesé­be beleugrálsz? Ó, nem. Csak aki szimpatikus. Megtisztelsz... De tényleg! A légy megrázkódott. Hű- vösödik. Megetted az összes leve­sedet? Meg, bólogatott bűntudat­tal Pál. Fázom! Rendeljek neked egy újabb levest? Hát, ha rendelnél... Rendelek. Csak nem volt kevés a leves, cso­dálkozott a pincér, amikor kihozta a második tányér levest is. Nem magamnak rendeltem, szabadko­zott, hanem neki. Beletette a kana­lat a levesbe, melyen, akár kis fé­nyes csúszdán a gyerekek, a légy si­kongatva a levesbe csusszant. Jól értem, hogy egy... egy... egy légy­nek tetszett levest rendelni? Jól ér­tette. A pincér sértődötten húzta ki magát. Uram, mi nem főzünk le­gyekre! Csak és kizárólag embe­rekre. Pál ezen meglepődött. Úgy tudtam eddig, azoknak főznek le­vest, akik üzemek érte. Em-be-rek- nek, mondta vészes lassúsággal a nagydarab. Azok üzemek érte. De hát, én kifizetem a levest, emelte Szerencsém, húzódott széles mosolyra a légy arca. Retten is meghal­tak. És a kutya sem figyelt oda rájuk. fel hangját Pál. Kifizeti, de nem eszi meg. Legyet fűidet benne. Nem azt csinálok a levesemmel, amit akarok? Fürdetnék én benne elefántot is, csakhogy az nem fér bele. A pincér egy pillanatra elbi­zonytalanodott. Tán fürdőmester­nek képzeli magát? A pénzemért akár... Arra válaszoljon, ha most betotyogna ide egy pingvin, és le­vest kéme, és tíz eurót kínálna ér­te, kiszolgálná? Egy pingvint? Ki­szolgálná a tíz euróért, vagy nem? Egy pingvinnek nincs tíz eurója. De ha volna... Egy pingvinnek nem lehet tíz eurója, sziszegte a pincér. Maga kötözködik velem. Egyébként is, mit csinál abban a le­vesben az a kurva légy? Úszik, így melegszik. Itt nem lehet a levesben legyeknek úszni, melegedni, hado­nászott a nagydarab. Miért, talán mert nincs rajta úszósapka? Miféle úszósapka? Úszósapka. A pincér végre kapcsolt. Vázé, engem te ne cseszegessél, még ha vendég vagy is! Majd adok én ennek a... Azzal a tányér felé kapott, de Pál résen volt, és megragadta a nagy kezet, majd a mondat után rögtön el is engedte. Ha hozzá mer nyúlni a tá­nyéromhoz, tökön rúgom. A pin­cér keze megállt a levegőben. Uram, zihálta, ez egy vendéglő. Nem pedig légyúsztató. Nem? Ha vendéglő, akkor mit keres itt ez a légy? Mit tudom én, ordította a pincér, csak nem képzeli, hogy én hozom ide őket otthonról? Közlöm önnel, hogy a levesemben egy légy volt, uram, komorodott el Pál. Ma­ga tette bele! Nem erről a levesről van szó, ez a légyé. Az előzőről be­szélek. Az enyémről. Abba esett bele! A csillárról. Mi közöm nekem ehhez? Az, hogy nem fizetem ki a levesemet. Ez már mégiscsak sok, kapkodott levegő után a pincér. Megette a levesét, vagy nem ette meg? Megettem. De, emelte fel a mutatóujját, úri helyen olyan leve­sért nem fizetünk, amelyikbe légy esett. Ezt meg, amit meg se evett, a légy levesét, kifizetné... Ki fogom kifizetni. Halladan, hápogott a nagydarab csúnya. Az ember el sem hiszi, ha nem vele történik meg. TUdja mit? Ne fizesse ki egyi­ket se, hanem tűnjön el, és ne jöj­jön ide soha többé! Nem, mondta hűvösen a vendég, én kifizetem a légy levesét, és akkor jövök ide, amikor akarok. Ide nem... Ha nem, hát nem. Kérem a számlát a légy leveséről. Számlát a légy leve­séről! Istenem, ha most nem bo­londulok meg, soha nem fogok. Rohant, közben fennhangon ismé­telgette: megtérek, templomba já­rok, megtérek, templombajárok... A légy közben már visszamászott a kanálra, és meg is száradt Hülye vagy, ha kifizeted a levesemet, súg­ta Pálnak. Ne aggódj, nem a te le­vesedet fizetem ki, hanem az enyé­met. Az elsőt. Csak ezt ő nem tud­ja. Értem. És mi lesz az enyémmel? Az nem lesz kifizetve. Élvégre te mégiscsak egy légy vagy, nem? A légy elvigyorodott, és visszaszállt a csillárra. Ä pincér ellilult fejjel hoz­ta a számlát. Fizetett. Ne adjon borravalót reszelte a fülébe zárt fogai közül a pincér. Egyébként se adtam volna. Egy ilyen szar he­lyen, ahol... Ki ne mondja! Fenn­hangon: Köszönjük, hogy nálunk ebédelt... És most menjen, nagyon kérem... azaz, várjon! Hol a légy? A csilláron, felelte Pál, és könnyed léptekkel indult a kijárat felé. Meg se torpant amikor hallotta, hogy a háta mögött csörömpölve törik ösz- sze a csillár. Vissza se nézett. Tud­ta, a légy már a vállán ül Együtt léptek ki a friss őszi délutánba. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com „Lecsapni nem tudnak, gyengék hozzá." (AP Photo/Charles Krebs)

Next

/
Oldalképek
Tartalom