Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-31 / 251. szám, szerda
r/i SZÜLŐFÖLDÜNK 2007. október 31., szerda 4. évfolyam, 40. szám K Rendbe hozzák a hóhér lakását Huszonnégy millió koronába kerül a középkori ház felújítása 26. oldal Érsekkétyen hiába várták a bírót, autóbuszt vezetett Lakszakállasi botlás Dunaradványon, nagyudvarnoki nyomulás felfelé 30. oldal 32. oldal Turistára Nincs a világnak annyi kirándulója amennyit Dél-Szlovákia szeretne látni Az önkéntesség elve csak az egyik oldalon érvényesült, a másik fél kényszerből cserélt hazát Magyarországi szlovákok a lakosságcseréről A kitelepítések, illetve lakosságcsere-egyezmény következtében az egykori Csehszlovákiából 85-90 ezer magyar ajkú lakos kényszerült elhagyni szülőföldjét; Magyarországról ugyanakkor 60 ezer szlovák települt át Szlovákia déli részébe. Legtöbbjük a szebb jövő ígéretében hagyta el hazáját, felülve az agitátorok ígéreteinek. LŐR1NCZ ADRIÁN Békéscsaba - a ma közel 67 lelket számláló várost az Osztrák-Magyar Monarchia idején méltán tartották a szlovákság központjának; sem Kassának, sem Pozsonynak nem volt annyi szlovák ajkú lakosa, mint ennek a dél-alföldi mezővárosnak. Anyanyelvűket és kultúrájukat közel háromszáz éve őrzik- teljes lojalitást vállalva mindamellett a többségi nemzettel. A vérzivataros időkben erről a gyakorlatban is tanúbizonyságot tettek - az 1848-49-es szabadságharc idején Békéscsaba városa két teljes zászlóaljnyi katonát küldött a forradalmárok táborába, miközben a szlovák nemzetébresztő Húrban és serege a Felvidéken az osztrák csapatokat erősítette. Ellentmondásokban, alig hihető, mégis megtörtént eseményekben e tájon amúgy sincs hiány... De végjük szépen soijában. Kis helytörténet, tanulságokkal Jó föld a békéscsabai, tudom meg Hankó Andrástól, aki nyugdíjasként a Békéscsabai Szlovák Tájházban tevékenykedik tárlatvezetőként - amúgy meg elkötelezett helytörténész. Már az ókor embere is művelte és lakta ezt a tájat, s a Honfoglalást követően az a Csőit nemzetség kapta birtokul, melyből az utolsó pogánylázadások vezetői - így Vata és fia, János - származtak. 1566-ban foglalta el Petra budai basa a gyulai várat, s ezzel a környék sorsa megpecsételődött. Török és más utazók szerint is hetekig lehetett járni a vidéket anélkül, hogy élő emberrel találkoztak volna. Százharminc évig tartott ez az időszak; majd az osztrák-párti Halukker János György kapta meg a birtokokat - egész pontosan három lakatlan vármegyét. Tudta, hogy a birtok annyit ér, amennyi jobbágy szorgoskodik rajta - így a monarchia egész területéről verbuválni kezdte őket. Nagyon előrelátóan minden faluba más ajkú és vallású lakosságot telepített - Békéscsabára evangélikus szlovákokat, Berénybe evangélikus németeket, Elekre katolikus németeket, Orosházára evangélikus magyarokat, Békésre pedig református magyarokat. 1717-ben három Nóg- rád- és Hont-megyei szlovák atyafi érkezett Békéscsabára, kitudakolni a viszonyokat; miután megkapták a letelepedési engedélyt, 1718-ban A békéscsabaiak befogadták a felvidékieket; ma a fiatalabbak már nem is nagyon tudják, ki honnan származik. tömegesen indultak meg a Felvidékről. A történeti források általában háromszáz családról tesznek említést, s családonként több mint egy tucat fővel kell számolni. Őket tekintik ma is a békési szlovákság elődeinek. A földesúrtól mindenki annyi földet kapott, amennyit meg tudott művelni, s a békéscsabaiak hamarosan jómódú gazdák lettek. Nem egynek száz hold földje volt, az egész csabai határ pedig nyolcvanháromezer holdat tett ki. Csoda-e hát, ha az „anyaország” hívó Laurinyec András: „Az agitátorok sok esetben becsapták az embereket“ A békéscsabai szlovák tájház is mutatja, hogy az itt élők jómódúak voltak; a Felvidékre főképp a szegények özönlöttek szavára nem rohantak fejvesztve a Felvidék felé? Kés a torkon „Miután megtörtént a megállapodás a nagyhatalmak között, s híre jött, hogy lakosságcserére kerül sor, Békéscsaba népgjülések és állandó viták helyszínévé vált - emlékszik vissza az 1938-ban született Halkó András. - Egymás után érkeztek az agitátorok Csehszlovákiából, és azzal riogatták a szlovákságot, ha most nem telepednek át önszántukból, Magyarország a németekhez hasonlóan előbb vagy utóbb úgyis megszabadul tőlük, s ötven kilós csomagokkal toloncolja őket át a határon. Miután a megfélemlítéssel nem értek célt, ígérgetésekhez folyamodtak; a szabónak odaát textil-üzemet, a cipésznek cipőgyárat, az evangélikus lelkésznek meg püspökséget ígértek. Végül a város peremén élő szegénység, illetve az értelmiség kerekedett fel, s hagyta el a vidéket. Olyan volt ez, mintha az itteni szlovákság torkára rátették volna a kést; hétezren mentek el, köztük tanítók és más értelmiségiek. Sokan közülük persze jól jártak - például a rokonaim között is volt egy szerény körülmények közepette élő személy, aki Érsekújváron nyolcablakos házat kapott. Ugyanakkor ennek a fordítottja is érvényes volt - a Felvidékről, Nagymegyer mellől érkezett magyar kapott egy városszéli nádfede- les kunyhót; végül három ilyenben fért el minden ingóságával.” A békéscsabaiak tisztességgel fogadták, majd befogadták a felvidékieket; ma a fiatalabbak már nem is nagyon tudják, ki honnan származik, az idősebbek tartják inkább számon egymást. A Felvidékről betelepült magyarok leszármazottai- nak egy része teljesen azonosult az itteni szlováksággal - látogatják klubjukat, vagy részt vesznek kulturális életükben. A társadalomtudomány ezt asszimilálódásnak nevezi; Békés megyében meg azt mondják, megtanultak egymás mellett élni. Mindenesetre külön szociológiai- néplélektani tanulmányt lehetne írni a kisebbségi sorsból ismét csak kisebbségi sorsba csöppent felvidékiekről, akiket a későbbiekben soha semmilyen hatalom nem kény- szerített arra, hogy sorsközösséget vállaljanak a helyi szlováksággal. „Az egyház is részt vállalt a szlovákok győzködésében, például ide küldött agitálni egy egyházi méltóságot; ám a békéscsabaiak nem engedték, hogy templomuk szószékéről szóljon hozzájuk, így dolgavé- gezetlen távozott. De a presbitérium a helyi lelkésznek is megtiltotta, hogy az áttelepülés mellett prédikáljon. A félretájékoztatásnak mégis az lett az eredménye, hogy nem egy család szétszakadt - az asszony elment a gyerekekkel, a férfi meg itt maradt, a földeken. Amikor odaát jártam, több ízben találkoztam Csehszlovákiába áttelepült szlovákokkal, akik már szívesen visszajöttek volna, ám az önérzetük nem engedte, hogy megtegyék. Az öregek pedig azt mondták: ha még egyszer meglátnák a békéscsabai templom tornyát, a szívük is megszakadna. Inkább odaát maradtak.” Milyen a visszhangja ma Békéscsabán a Benes-dekrétumok megnyitásának? „Már akkortájt is megmondták, Hankó András: „A jómódúak és jóérzésűek maradtak, nem vágytak más javaira...“ (Somogyi Tibor felvételei) hogy a vüág legnagyobb hülyesége az emberek ide-oda telepítése, s ez a nézet ma is tartja magát. A szlovákiai politikusok kezdeményezéseit tudomásul vesszük, de ez itt nem téma; van bajunk az országon belül épp elég...” Álljon itt még egy fontos adalék: a Békéscsabán megkérdezett szloAz egyház is részt vállalt a szlovákok győzködésében, például ide küldött agitálni egy egyházi méltóságot. vakok nem tudnak olyan történelmi sérelmekről, atrocitásokról, melyekről a szlovákiai televízió-csatornák oly szívesen „témáznak”. Bocsánatot kérni szerintük is a kitelepített magyaroktól kell. Hej, pod Krivánom...! Laurinyec András 1935-ben született a megyei jogú városban, s csak katonaideje alatt hagyta el azt. „Ha jól emlékszem, negyvenhat tavaszán jelentek itt meg a csehszlovák agitátorok - mondja -, s teleragasztották a várost plakátokkal, melyek tudtunkra adták, hogy »Hej, pod Krivánom, tarn je krásny svet!«, vagy hogy »Podte, matka zem vás volá!«. Egymást érték a gyűlések, az agitátorok pedig addig győzködték a lakosokat, míg azok két táborra nem szakadtak. Az áttelepiilést ellenzők azt skandálták, hogy »Do slovenskej nei- deme!« (a békési szlovákok nem ismerték el a nyelvújítást, így az általuk beszélt nyelv a szlovák egy ar- chaikusabb változata), ám vagy hétezer ember így is felkerekedett. Főképp a szegényebbek, akik azt remélték, odaát nagyobb birtokokhoz jutnak - s elvárásaik be is igazolódtak. Míg nem egy felvidéki család három vagon holmival érkezett, a mieinkből három család elfért egy vagonban. A csabai szlovákok barátkozó emberek, s a felvidékiek is tudták, hogy az itt maradiakra nincs miért haragudniuk, hiszen nem ők telepednek a vagyonúkba, hanem akik elmentek.” Laurinyec András is ismer olyan áttelepült csabai szlovákokat, akik szívesen visszatértek volna a magyar-román határ mentére - ám főképp lelkiismereti okokra hivatkozva maradtak. Mert a lelkiismeret már csak olyan, hogy élete végéig nem hagyja nyugodni az embert... Hogy teljes legyen a kép, Békéscsabán alkalmam nyűt néhány szót váltani Tóth István történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetőjével is; meglátása szerint a Benes-dekrétumok teljes hatályon kívül helyezése ma már lehetetlen, hiszen egyes cikkelyei más törvények alapjául szolgálnak. Ám azokat a rendelkezéseket, melyek a magyar és német kisebbségeket diszkriminálják, érvényteleníteni lehet - és kell is. Minden más ebből következik...
