Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-27 / 248. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 27. www.ujszo.com Képesek vagyunk elég figyelmet fordítani a művészetre? Hagyunk neki elég teret? Elfogadjuk-e szomszédunknak a művészetet? Régen látott botrányt kavart Németh Ilona és Németh Szilvia még a bemutató előtt eltávolított Budapesti public art című művészeti akciója. A mű a 2007. október 10-én az Ernst Múzeumban, valamint a Király utcán a határon túli magyar képzőművészek részvételével a GPS - Ismeretlen szcéna című kiállítás része volt. BEKE ZSOLT 73?“ A képzőművész és szociológus szerzőpáros közös projektjének viharos fogadtatástörténete megítélésem szerint elsősorban a távolságról szól. Éppen arról, amit a műben felhasznált teszt mérni hivatott, s ilyen értelemben teljesen sikeresnek mondható. Sokkal aggasztóbbak viszont ennek a mérésnek az eredményei. Németh Ilona sok művével bizonyította már, hogy a művészeti problémákon túl mennyire fontos számára a társadalmi szolidaritás, a kis csoportok problémáinak megoldása. Vagyis a Hannah Arendt-i értelmében vett politikum, aminek valódi tartalma az az öröm és megelégedettség, „mely abból fakad, hogy a hozzánk hasonlók társaságát élvezzük, hogy együtt cselekszünk és jelenünk meg a nyilvánosság előtt, hogy szavainkkal és. tette- inldcel hozzájárulunk a világ folyásához, s ily módon szerezzük meg és igazoljuk személyes identitásunkat, s kezdünk el valami teljesen újat”. Lényegében ugyanebben ragadható meg a public art lényege Ca“í is, melynek tétje a mindenki számára való köztéri hozzáférés biztosításán túl az adott területhez kapcsolódó szociális problémák felvetése, az emberek öntudatra ébresztése. A művészek a hátrányosabb helyzetben lévő rétegek felé fordulnak, és őket bevonva hoznak létre alkotásokat. Egy-egy ilyen alkotás általában párbeszédként működik, feltételezi a befogadó aktív részvételét. Ezek alapján kijelenthető, hogy a szóban forgó mű egy közösség (Budapest lakói) problémáját (az etnikumok közötti tolerancia) vitte ki a köztérre, hogy a szóban forgó közösség véleményét kétje, formálja. S tette mindezt úgy, hogy nagyon izgalmas művészetelméleti eljárással egy szociológiai közvéleménykutatás kérdéseit speciálisan a mű színhelyére transzformálva emelte be a művészetbe. (Pl.: Elfogadna-e városa lakosaként egy kínait? Elfo- gadna-e családtagnak egy zsidót? Elfogadna-e házastársnak egy határon túli magyart? Stb.) A Bo- gardus-féle társadalmi távolságot mérő skála mint „talált tárgy” mutatkozott meg a városban elhelyezett, útjelzőkre emlékeztető sárga pléhtáblákon, melyek sokak számára eddig ismeretien szempontú —■nW/ i llJ £ -!]■>“ CX“ ;W3 ”p7K7 ? -/•’"in1 mm* X KM f/niV üt fór' Elfogadna-e szomszédnak egy zsidót? Trajisas pasha biboldo manush/ tájékozódást tettek volna lehetővé, mindenekelőtt azzal, hogy valóságos agorává változtatták/változtat- hatták volna a várost. Közben pedig a Bogardus-féle kérdések elérték aktuális médiumukat, vagyis a teszt minden kérdésébe behelyettesíthető szócska a „művészet” lehetett volna. Mert itt a térnek, a művészet terének köszönhetően nemcsak a művészettel eleve affirmativ viszonyt ápoló érdeklődő botlott volna bele a műbe. S számomra, ahogy azt már egy korábbi, Szomszédunk, a művészet című szove- g e m b e n megírtam, Németh Ilona installációjának az az egyik legfőbb erénye, hogy a szociológiai teszt kérdéseit „talált tárgyaként a művészet autoreflexiv kérdéseivé alakította, hajlította, ugyanakkor fenntartotta az aktuális társadalmi problémákra való kérdezést, a társadalmi távolság mérését az egyén és a művészet közötti távolság mérésével bővítve. A korábban Dunaszerdahelyen bemutatott mű fogadtatását ismerve nem volt meglepetés, hogy ellenállásba ütközött, viszont az ellenállás mértéke annál inkább. Ami - nem lehet nem észrevenni a helyzet iróniáját - a Bogardus-féle attitűdskála hatékonyságát jelzi. A politikai hatalom önleleplező kijelentéseinek egyik legszebb példája Hunvald György VII. kerületi polgármester a szó minden értelmében távolságtartó mondata, mely szerint „nem a Király utcában kellene a toleranciát hirdetni, hanem ott, ahol gond van ezen a téren”. Mondja mindezt annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatások és a közelmúltban tapasztalt események is egyre lesújtóbb képet festenek a magyar társadalomról a tekintetben, hogy mennyire képes elviselni a másságot, bármilyen eredetű legyen is az. Persze a konyha rejtekében sokkal könnyebb névtelenül megmondani a „tutit” a kérdezőbiztosoknak, mint a köztéren szembesülni valakinek saját xenofóbiájával. De az üyen konyhanácizmus nemeseik a másságot érinti, hanem mindent, ami valami változást jelent, így, mint már utaltam rá, a művészetet is. Vagyis nem csupán a társadalmi kérdések kerülnek előtérbe, hanem az is, amiről kevesebb szó esik az ügy kapcsán, mégpedig hogy: Képesek vagyunk elég figyelmet fordítani a művészetre? Hagyunk neki elég teret? Elfogadjuk-e szomszédunknak a művészetet? S ebben az oktatási rendszernek is van mit kérdeznie magától. Hunvald és VI. kerületi polgármestertársa túlértelmezett felügyeleti-védelmi szerepvállalása a tájképek: http://www.c3.hu/~nikol/kiraly ] volságot tartja fenn, miközben valamiről eltereli a figyelmet, a gondolkodás lehetőségétől fosztja meg a lakosokat, s még mindattól, amit a fentebb használt feltételes mód jelez. A táblák egy felhívást intéz tek hozzánk: Beszéljük meg! De úgy látszik, még mindig nincs helye az értelmes párbeszédnek Kö zép-Európában. Távolságtartás
