Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-20 / 242. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 20. www.ujszo.com DVD A SZALONBAN I KÖNYV A SZALONBAN Mélységek, élesen A lélek nyomában H. NAGY PÉTER Talán kevesen tudják: azoknak a filmeknek, melyek ugyanúgy végződnek, ahogy elkezdődtek, kozmológiai jelentőségük is van. Az íróként is remek Fred Hoyle 1948- ban két asztrofizikus kollégájával megtekintette A halál éjszakája című filmet; majd feltették a kérdést, mi lenne, ha a világegyetem sorsa a mű szerkezetére hasonlítana. Magyarán, ha az univerzum képe a végtelen múlttól az örökkévalóságig mindig ugyanolyan lenne. Az ősrobbanás-elmélet ellenlábasaként létrehívott modell, az „állandó állapotú világegyetem” elképzelése nagy karriert futott be annak ellenére, hogy valószínűleg már létrejöttekor igazolhatatlan és hibás volt. Az alapjául szolgáló szerkezet azonban továbbra is remek alkotások ösztönzőjeként tartható számon. Ilyen keretes mű A faun labirintusa is, mely szép kivitelezésű DVD-kiadványként pár hete látott napvilágot. Guillermo del Toro (rendező, forgatókönyvíró) csodálatos filmje tehát egy olyan snittel végződik, mellyel elkezdődött; s közben ténylegesen egy (vagy két) univerzum sorsa bontakozik ki a nézők szemei előtt. Mielőtt e rövid gondolatmenet tulajdonképpeni tárgyára rátérnék, érdemes kicsit elidőzni az említett megoldásnál. A film hanghatással kezdődik: a kiírás alatt zihálást hallunk; majd a kép megjelenésekor a kamera elfordul, és egy fekvő gyermeket mutat. A kislány haldoídik. A film végén ugyanez a képsor visszatér, s folytatódik az indító snitt: a főszereplő meghal. Ez a halál itt már többértelmű, hisz a két jelenet közötti eseménysor megduplázza a vég alakzatát. Ofélia (Ivana Baque- ro) története ugyanis látszólag két világban játszódik egyszerre: a második világháborús környezetben a kislány labirintusra bukkan, melyben egy faun arról tudósítja, hogy ő egy mágikus királyság elveszett hercegnője, s három próbát kell kiállnia, hogy visszatérhessen apja bi-. rodalmába. A kislány nagy szenvedések árán kiállja a próbákat, az utolsó „feladat” során pedig életét adja újszülött kisöcscsé- ért. A film vége tehát kettős kifutású: Ofélia a való világban meghal, önzetlen áldozatvállalásával viszont teljesíti küldetését: beléphet a földöntúli birodalomba. Guillermo del Toro ezzel eléri, hogy a zárás egyszerre működjön tragikus végkifejletként és happy endként. Ez a felkavaró megoldás rendkívül hatásos, viszont tartalmaz még egy olyan komponenst, melyre - s ez volna jelen írás apropója is - feltédenül érdemes odafigyelni. A faun labirintusa gyönyörű képi világo(ka)t teremt. A példás operatőri munkát hosszasan lehetne méltatni (Oscarral is jutalmazták), itt azonban csak egyetlen technikai megoldásra, a mélységélesség adta lehetőségek következetes kihasználására utalnék. Vagyis arra, hogy a nagy látószögű objektívvei készített felvétel a képtárgy előtti és mögötti tartományokat egyaránt élesnek mutatja, s ezzel mintegy megnyitja a látványt a tér mélysége felé. (Ez a filmtörténeti jelentőségű újítás a ’40-es évekhez köthető, Orson Welles Aranypolgára már kiaknázta az ebben rejlő lehetőségeket.) Ennek köszönhető tehát az, hogy a nagyobb távolságok áthidalása következtében a háttér is élni kezd, például a labirintus felülnézete szinte végtelenné tágítja a látómezőt. Ugyanakkor a jelenetezés az előtér és a háttér közötti ingázást (élesítést) is alkalmazza, főleg akkor, amikor a kisebb mérettartományok összekötését hidalja át egyetlen képkivágáson belül, azaz vágás nélkül (pl. a tündér botsáskaként való megjelenésekor). A mélységélességre irányított fókusz azonban mindezen túl is konstruktív szerepű, hiszen a zárójelenetben, mikor a kamera eltávolodik a beállítástól, kiderül, hogy a faunt valójában csak Ofélia látja. Ha összekapcsoljuk a fenti két kiindulópontunkat, világossá válik A faun labirintusának egy igen produktív mozzanata: a látvány folyamatosan felhívja a figyelmet a mélység funkciójára, ami ezzel többletjelentéseket generálhat. A keretezésből adódóan a film úgy is nézhető, mint ami egyetlen, rövid időszakaszt merevít ki. (A film elején a kamera a kislány szeméhez közelítve azt az illúziót kelti, hogy behatolunk Ofélia tudatába.) A háttérkezelés oly módon lépteti be a nézőt a cselekménybe, hogy a képélességet perspektívaként követve maga is a kislány gondolatvilágában járhat. Vagyis a teljes film nem más, mint Ofélia haldoklásának ideje és meghalásának pillanata; az a vékonyka szál, mely világokat választ el és köt össze; s melyen át egy kislány lelki mélységeibe láthatunk. Azon mélységekbe, ahol kereszteződik egy megrázó, történeti és egy legendákkal teli, fiktív tér; s mely univerzumokba csakis a filmek által van módunk bepillantani. Vagyis A faun labirintusa önkéntelenül is arra emlékeztet, hogy a halál előtti utolsó élmény mítosza - egy örökké tartó világ- egyetembe való átlépés- ként - a mozinak köszönheti létét. Guillermo del Toro és Ivana Baquero (Fénykép: REUTERS/Susana Vera) BENYOVSZKY KRISZTIÁN A pszichoanalitikus és a nyomozó munkamódszere közti hasonlóságokkal több tanulmány foglalkozott már, s nem egy példa van arra is, hogy egyes krimikben (H. J. O’Higgins vagy B. Borge művei) pszichoanalitikusok töltik be a detektív szerepkörét. Az egyik hasonlóság az, hogy mindkettejük számára fontos a beszélgetés és a beszéltetés mint a megismerés módszere. A másik, hogy egyformán jelentőséget tulajdonítanak az apró részleteknek. A detektív és az analitikus is elhangzott vagy leírt megnyilatkozások értelmezésével foglalkozik, olyan szövegekkel, amelyek el akarnak rejteni valamit, s ezért nagy körültekintéssel és gyanakvással kell őket olvasni. A nyomozókat annyiban érdekelheti a psziché, hogy az magyarázatul szolgálhat a tett indítékainak, lelki mozgatórugóinak megértéséhez. Az alábbiakban egy olyan regényt szeretnék az olvasók figyelmébe ajánlani, amely szintén a nyomok és a psziché analízisének izgalmas összekapcsolására szolgáltat példát. Caleb Carr A halál angyala (The Alienist, 1994) című kiváló történelmi krimije a pszichoanalízis hajnalán, 1896-ban játszódik, és egy New Yorkban garázdálkodó ismeretlen sorozatgyilkos utáni nyomozás történetét dolgozza fel, aki fiatal prostituált fiúk közül szedi áldozatait. Az ő megfékezése céljából jön létre az a nem hivatalos, de a rendőrfőnök (aki nem más, mint az USA későbbi elnöke, Theodore Roosevelt) hallgatólagos támogatását és segítségét élvező nyomozócsapat, mely egy magyar származású elmeorvosból (László Kreizler), egy bűnügyi tudósítóból, két detektívőrmesterből és egy rendőrnek készülő fiatal lányból áll. A csapat mindegyik tagja egyformán kiveszi a részét a cseppet sem veszélytelen nyomozómunkából, ami nemcsak intelligenciát és logikai készséget kíván, hanem fizikai erőnlétet és nagyfokú lelki teherbíró képességet is. A szellemi irányító azonban egyértelműen Kreizler, az ő szakértelmének és útmutatásainak köszönhetően sikerül végül a csoportnak kézre kerítenie a tettest. László Kreizler olyan lélekbúvár, aki nyomozásra adta a fejét, legalább annyira a lakosság védelme érdekében, mint amennyire szakmai érdeklődésből. Olyan különc ő a pszichológusok között, mint amilyen különcnek számítanak a szokatlan módszerekkel nyomozó Nagy Detektívek is a rendőrkollégák körében. Ez egyrészt az emberi elméről szóló felforgató tanulmányainak köszönhető, melyek sokakat meghökkentettek, és még többeket megbotránkoztattak, másrészt életvitelének és emberi kapcsolatainak. A különcség mindig egyfajta titokzatossággal is jár: „Kifürkészhetetlen, akár egy mandarin” - mondja róla Roosevelt (32.), míg felesége egyszerűen csak szfinxként emlegeti őt. Ez a jellemzés főként Kreizler hűvösségének, távolságtartásának és nemegyszer talányos megnyilvánulásainak szól, ami szintén jól illeszkedik a Nagy Detektívekről kialakított hagyományos elképzelésekhez. Any- nyiban viszont rendhagyónak mondható Carr figurája, hogy minden tudása és zseniális intuíciója ellenére sem egy mindentudó és tévedhetetlen gépként mutatja be őt az elbeszélő, hanem esendő emberként, akinek szintén megvannak a gyenge pontjai, és olykor bizony téved is. A Kreizler vezette nyomozócsapat tagjai rendszeres találkozóikon (afféle ,,brainstorming”-okon) vitatják meg a gyilkosságok körülményeit, a felbukkanó új nyomok lehetséges értelmét, és mindezek fényében a jó ideig csupán képzeletbeli elkövető személyiségének megkülönböztető jegyeit (ma talán úgy mondanánk - pszichológiai profilját). A regény elbeszélője (a csapat újságíró tagja) ezt a módszert „visszafelé nyomozás”-nak nevezi: „(...) vesszük a gyilkosságok legszembetűnőbb jellemzőit, és megnézzük, milyen vonások közösek az áldozatokban. Mindebből pedig megpróbáljuk kikövetkeztetni, miféle ember lehet az, aki a gyilkosságokat elköveti. így aztán az olyan apróságok is bizonyító értéket nyerhetnek, amelyek egyébként tökéletesen jelentéktelennek tűnnének.” (328.) Minden apró részlet egy nagyobb egész, mégpedig a gyilkos élettörténetének összefüggésében nyeri el a jelentőségét. Kreizler hisz abban, hogy a gyilkosságok nem esetlegesek, hanem felismerhető bennük valamiféle rendszer. Ahol a rendőrök értelmeden mészárlást látnak csupán, ott ő valamilyen mögöttes logikát próbál felfedezni: „ami az összes detektív számára ki- fürkészhetetíen, vad óceán, ott László ismeri az áramlatokat és széljárásokat.” (69.) Meggyőződése, hogy csak akkor van esély a bűnügyek megoldására és a kímélet nélkül gyilkoló tettes elfogására, ha megismerik a tettek lelki mozgatórugóit. Ehhez szerinte vissza kell nyúlni az illető gyerekkorába, sőt - talán egészen a csecsemőkoráig is vissza kell menni azoknak a sorsdöntő vagy végzetes gyerekkori élményeknek a lokalizálása végett, amelyek a gyilkos reakciók kialakulásához és megerősödéséhez vezettek. Kreizler ezt az összefüggések elméleteként emlegeti. Ahhoz, hogy az elkövető magatartását magyarázó életösszefüggésekre fény derülhessen, nagyfokú koncentrációra, nyitottságra és képzelőerőre van szükség. Persze nem zabolátian fantáziálásról van szó, hanem a tények és a belőlük levont következtetések által kordában tartott és irányított kollektív imaginációs munkáról. A nyomozás előrehaladtával egyre határozottabb kontúrokat kap annak a képzeletben embernek a személyisége és sorstörténete, aki felelőssé tehető a gyilkosságokért. Kreizler kezdettől fogva arra inti munkatársait, hogy a gyükos agyával próbáljanak meg gondolkodni: „(...) azon kell lennünk, hogy úgy lássunk és úgy ítéljünk, mint a gyilkosunk.” (146.) Az életrajzi tényekre is támaszkodó bármilyen fokú képzeletben azonosulás sem győzheti azonban le teljes mértékben a sérült elme eredendő idegenségét: „Valójában nem ismerheti egyikünk sem. Közelebb kerülhetünk hozzá, arra is van lehetőség talán, hogy kiszámítsuk, hogyan reagál, mikor mit tesz, de soha nem leszünk képesek arra (...), hogy azt lássuk, amit ő lát, amikor ránéz egy ilyen gyerekre, s hogy átérezzük azt az érzést, ami miatt végül kést ragad.” (463.) Caleb Carr regénye sikeres ötvözete a rejtélyközpontú klasszikus detektívtörténetek, a kemény krimi és a thriller műfajának. Kreizler lé- lekbúvárlatai és a csapat főhadiszáUásán zajló hangos együttgondolkodás alkalmai, a tettek összefüggő jelsorozatként, egyfajta „írásként” való értelmezése (75.), a gyilkos által küldött levél aprólékos interpretációja, bizonyos fantasztikusnak tűnő körülmények (zárt helyiségből való kijutás) megkérdőjelezése a klasszikus krimi kedvelőinek elvárásait elégítik ki. Az amerikai ún. kemény iskola (D. Hammett, R. Chandler, J. Elroy, L. Block stb.) műveinek világát idézi viszont az, hogy a csapat tagjainak életét nemcsak a gyilkos és az alvilág veszélyezteti, hanem az ügyet eltussolni igyekvő vagy azt a maga brutális módján megoldani akaró korrupt rendőrség is. A nyomozómunka intellektuális oldalát ezért izgalmas akciók ellenpontozzák. Minden sorozatgyilkosról szóló krimi a versenyfutás az idővel alaphelyzetére épül, ami a szorongás, a félelem és a rettegés érzéseinek az előtérbe kerülésével jár együtt. Mivel a nyomozók sohasem lehetnek biztosak abban, hogy a tettes mikor csap le legközelebb, munkájuk (s a regény cselekménye is) kezdettől fogva e nyomasztó feszültségtől terhes, ami az idő múlásával egyre csak nő. így van ez A halál angyala esetében is. Különösen a regény utolsó héhány fejezetét olvasva kezdünk nyugtalanabbul fészke- lődni a széken, várva a feltartóztathatatlanul közeledő, ugyanakkor az elbeszélő által mégiscsak rafinált módon késleltetett befejezést - a gyilkos elfogását. (Caleb Carr: A halál angyala. Fordította: Falvay Dóra. Agave Kiadó, Budapest, 2007, 520 oldal)
