Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-17 / 239. szám, szerda
32 Szülőföldünk ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 17. www.ujszo.com Ha igaz a mondás, mely szerint a történelem az élet tanítómestere, vannak, akik máig fizetik a leckét - érvényes ez a pozsonypüspökiek esetében is Akiket hazahív a harangszó Korabeli fotó Rajkáról, Pozsonypüspökiből kitelepített magyarokkal A panelen a kitelepítések által érintett községek, városok nevei szerepelnek. Maradt ki egy is? A dél-szlovákiai városok, falvak templomtornyaiban lakó harangoknak manapság eggyel több okuk van rá, hogy szóljanak - haza kell hívniuk azokat, akiket hat évtizeddel ezelőtt egy romlott hatalom arra kényszerített, hogy elhagyják szülőföldjüket. A kitelepítettek többsége ma is a Kárpát-medencének ezt, a Dunától északra eső részét vallja hazájának. LŐR1NCZ ADRIÁN a birtokunkban volt, mégsem jutott el mindenkihez az ünnepség híre; így idén más módszerekhez folyamodtunk, s több embert tudtunk megszólítani. Tüdtommal Pozsonypüspökiből 95 család volt kitelepítve, 29 pedig deportálva, miközben családonként öt-hat személlyel lehet számolni; a rendezvényen pedig körülbelül 340, Magyarországon élő személy jelent meg.” Mennyire elégedettek a rendezvénnyel? „Nem nekünk kell elégedettnek lennünk, hanem azoknak, akiket hazahívtunk. Bizonyos Csáki űr, aki jelenleg Pakson él, könnyezve köszönte meg, hogy eljöhetett, és hatvan év után ismét otthon érezhette magát...” Lám, mily kevés elég a boldogsághoz; de álljon itt még egy gondolat: „Nem politikai rendezvényről volt szó, ennek a látszatát is igyekeztük elkerülni. Valamennyi vendég magánszemélyként volt jelen, s ezt szükségtelen tovább ragoznunk.” Fába rótt emlékezet bocsánatkérés-megbocsátás dokumentumát. Ez a gesztus mindany- nyiunk számára példaértékű lehet, azért, hogy a nemzetek közti kapcsolatokat ne elvont ideákra, politikai harcokra váltsuk át, hanem az emberek közti kapcsolatokra, az isteni parancsolatra, a felebaráti sze- retetre.” Majd egy idézet XVI. Benedek pápa egyik művéből: „Emlékezetünk gyűlölettől, csalódástól, hamis reményektől, begyökerezett hazugságtól mérgezett lehet. Ebben az esetben nem keletkezhet helyes jövő. Emlékezetünk lehet felületes, rövidlátó - ebben az esetben nyitott a hazugság és félrevezetés előtt, ami ismét veszélyezteti a jövőt. Ezért fontos ismételten megtisztítani emlékezetünket, hogy így - mint tiszta vízben - megláthassuk a vízfenéket, és be tudjuk fogadni a napsugarat, a fentről jövő fényt. Komoly következetességgel fogadjuk e történelmi igazságok nyüvános megnyüatkoztatását, kifejezve Isten iránti hálánkat és a kölcsönös megértés és kiengeszte- lődés kérését. Ezért megbocsátunk, és bocsánatot kérünk.” Lehet ezt ennél egyértelműbben megfogalmazni? Aligha... Még egy gondolat, a Kárpát-medencében egyre több helyen fellelhető kopjafákról: „A kopjafa az emlékezés magyar szimbóluma. Jel, mellyel tudtára adjuk a világnak, hogy vagyunk, s emlékezünk...” Mementó, magyar módra. A pozsonypüspöki kopjafa Erdélyből érkezett. (Somogyi Tibor felvételei) Azt, hogy a kitelepítések megkezdésének hatvanadik évfordulója alkalmából országszerte egymást érik a találkozók, ünnepségek, megemlékezések, akár ómenként is felfoghatnánk - ha hinnénk még a jelekben. Akiket annak idején marhavagonokban szállítottak Magyarországra, Szudéta-vidékre, vagy félelmükben éjjel, gyalogosan keltek át a befagyott Dunán, visszatérnek, bizonyítva, hogy az évszázados gyökereket semmilyen hatalom, semmilyen rendelet ki nem tépheti. Ugyanakkor tanúságot téve amellett is, hogy a világot a paragrafusokba foglalt rendelkezéseknél lényegesen magasabb rendű törvények igazgatják - s ezek hatására beindult egy folyamat, mely nem záija ki a megbocsátást, s inkább az oly1 sokat emlegetett „közös dolgaink” emberi módon történő rendezése felé mutat. 2007 októberének 6. napján Pozsonypüspöki lakossága emlékezett a kitelepítések hatvanadik évfordulójára. Kár, hogy politikai ügyet kreáltak ebből a társadalmi eseményből (is), és kár, hogy a szlovák sajtó jelentős része - tudatosamé, avagy az ünnepségen részt vevő munkatársaik hányavetisége miatt - félretájékoztatta a közvéleményt. Azt, amelyik már nem csak elhatárolódik, de retteg némely politikus kijelentéseitől, Koszovói látva körvonalazódni a Felvidéken. Pedig ez a megemlékezés nem erről szólt... Kisebb csúsztatások E sorok írójának egyáltalán nem hosszas nyomozással (pontosabban: első ránézésre) sikerült megállapítania, hogy a szlovák tévécsatornákban megszólaltatott Nagy Elza pozsonypüspöki Csemadok-el- nök nem azonos Jégh Izabellával, aki a titkári funkciót tölti be, s Szili Katalin, a magyar Országgyűlés elnöke sem azonos a kopjafát leleplező Nagy Vilmossal, aki a nevezett kulturális-társadalmi egyesület al- elnöke. Ennyit a vezető hírcsatornák pontosságáról... „Tíz éve rendeztük meg az első találkozót - mondta Nagy Elza -, s az idei megszervezése során főképp a már meglévő kapcsolatokra támaszkodtunk. Rengeteg ember munkája, energiája van a rendezvény mögött, ám a nehézségek ellenére sem volt kérdéses számunkra, hogy újra hozzáfogjunk-e. Bár a kitelepítettek névsora már tíz éve is Az alapiskola épületében Never Again (Soha többé) - 1945-4-8 címmel fotókiállítást tekinthetett meg a nagyközönség „Ez az alkalom lehetőséget nyújt számunkra, hogy úgy találkozzunk egymással, mint emberek, akiket családi és baráti szálak kötnek ösz- sze, személyek, akik kölcsönösen szeretnék egymást megismerni” - hangzott el egyebek közt az engesztelő szentmisén. - „Tavaly, Szent Péter és Pál ünnepén az esztergomi bazüikában találkoztak egymással a szlovákiai és a magyarországi egyház képviselői. Erdő Péter bíboros és Frantisek Tondra püspök, a két püspöki konferencia elnöke az oltáron aláírta a Vajon mire emlékeznek...? „így lettek a felvidéki magyar értelmiségiek és tehetős gazdaemberek istállókat és disznóólakat takarító rabszolgák" - meséli Szelepcsényi Ernő Egy tanú megszólal... LŐR1NCZ ADRIÁN Szelepcsényi Ernő egykori pozsonyi lakos így emlékszik a háború utáni évek megpróbáltatásaira: „Röviddel a háború befejeztével, 1945-ben Pozsonypüspökin, úgy mint szomszédságában, Szunyog- din, Vereknyén és Főréven látszólag az életünk folyása visszatért a megszokott, régi medrébe. Eltelt néhány hét, és lassacskán rádöbbentünk, hogy valami förtelem van kialakulóban. Itt-ott hallottuk, amikor a felnőttek suttogva adták szájról szájra a legújabb riasztó híreket. Cseh irányítással a szlovákság nagy része nekiesett az évszázadokkal azelőtt, a magyar királyság idején letelepült német ajkú lakosságnak. Voltak, akik rövid bírósági eljárás után nyomtalanul eltűntek, a többieket pedig, férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat, betegeket, tekintet nélkül az állapotukra, személyenként ötvenkilós csomaggal, egyik napról a másikra deportálták Németországba. Új törvényt hoztak, amely tiltotta a német és a magyar nyelv nyilvános használatát. Nagyanyám sírva jött haza egyszer a belvárosból. Valamelyik áruházban, az Aszóban vagy a Tetában volt nővérével - Teréz nénivel - vásárolni valamit, beszélgetésükre felfigyelt a zsandár, és minden kiejtett magyar szóért 50 korona büntetést rótt ki rájuk. Horváth József tanító bácsit is elvitték a rendőrök. A magyar iskola megszűnt, a tanítókat elbocsátották. A mi tanárunk helyére egy nagyon fiatal Clark Gable bajuszos, sötétbarna, göndör hajú tanító került valahonnét Morvaországból. Ladislav Longauer volt a neve. Egy szót se tudott a nyelvünkön. Az egész osztályunk némán ült, amikor beszélt, nem értettük egy szavát sem, de amikor mutatóujját hajlítgatva azt mondta, hogy „Poty szem!” megtanultuk, hogy hozzá kellett somfordál- nunk egy pofonért, vagy pajeszcsa- varásért. Hasonlóan kíméletlen volt velünk egy Eugen Duchon nevű tanár és Bosanka tanítónő, aki a körmeinket ütötte élvezettel. Napokat töltöttünk az iskolában anélkül, hogy tudtuk volna, miről volt szó. A tanító kérdezett valamit, amit a kutya sem értett, és várta a választ. Mi csak néztünk rá, amitől méregbe gurult. Felhasaltatott az első padra, és vadállati kegyetlenséggel verte vonalzójával a fenekünket, ordítozva, hogy „Szvinya magyar!” (Disznó magyar!). Még a vécében is csak suttogva mertünk beszélgetni egymással. A szép, új szlovák iskolával, ami közel az állomáshoz, a Vasút és a Hidas utca között épült nemrégen, az volt a baj, hogy nem volt a környéken szlovák gyerek. Vonattal hozták és vitték őket naponta. Fogalmam sincs, hogy hol lakhattak. Egy nap beállított hozzánk két sötétruhás idegen ember. Rosszat sejtve húztam meg magam udvarunk sarkában, amíg el nem mentek. A mai napig sem tudom, mit beszéltek édesanyámmal, de azt éreztem, hogy valami rettenetes dolog van készülőben. Rövidesen átjött hozzánk a két szomszédasszony, Kissné és Fodorné. Riadtan próbálgatták kitalálni, hogy mi lesz a kimenetele annak, hogy a szlovák hatóságnak listája van azokról, akik 1938-ban a Felvidék visszacsatolásáért részt vettek egy tüntető felvonuláson a községháza előtt. Néhány nap múlva édesapám magába roskadtan jött haza a munkából. Anyánknak mondta, hogy az új gyárigazgató behívatta őt az irodájába, kezébe nyomta a munkakönyvét, és azonnali felmondással elbocsátották. Apánk „miért“ kérdésére csak azt a válaszolta, hogy: „Mert magyar vagy!”. Vissza sem engedték a munkahelyére, nyomban a kijárathoz vezették, még a személyes holmiját sem engedték, hogy magához vegye. Reménytelen elkeseredés lett úrrá a kiszolgáltatott magyarságon. Amikor a németség eltüntetése után a magyarságra került a sor, esténként apám kivitt a vasútállomásra, és kimondhatatlan fájdalommal néztük az elrobogó vonatokat. Néha megállt egy-egy szerelvény, és mi hallhattuk a szögesdrótos ablakokon kinéző, földönfutóvá tett véreink jajveszékelését. „Erre emlékezz, édes fiam, amíg élsz!” - mondta apám. Elmúltak felettem az évek, de elfelejteni nem tudom azokat a napokat. Minden tehervagonba két magyar családot zsúfoltak be, és hány Cseh- vagy Morvaország, ahol az ottani elkobzott német földek új tulajdonosai beadták az igényüket ennyi és ennyi magyar alkalmazására. így lettek a felvidéki magyar értelmiségiek és tehetős gazdaemberek istállókat és disznóólakat takarító rabszolgák. Apám Csallóköz visszacsatolt részében élő fiútestvére, Béla és családja is erre a sorsra jutott. Évek múlva sikerült nekik visszaszivárogni Ligetfaluba. Az iskolából egyszer valamilyen hivatalos papírt küldtek velem haza, a nevemet elszlovákosított betűzéssel írták. Apám másnap velem jött. Nem tudom, kivel különbözött össze, de este a rendőrségről jött haza. Azután rendesen írták a nevem, de akik nem álltak ki erélyesen a magyaros névhasználat mellett, azokét örökre szlovákra cserélték. Apám munkanélkülivé vált, hónapokig tartott, amíg feketén felvették segédmunkásnak egy ócskavastelepre. Piszkosan, koszosán, agyonfagyva, halálfáradtan ván- szorgott haza műiden nap.”
