Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-13 / 236. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 13. www.ujszo.com SZALONkép Párizsban jár ZALÁN TIBOR Pál hátradőlt a székében. Furcsa érzés fogta el, mintha a mellkasában, ahol tudvalévőén az ember szíve lakik, nos, valamivel afölött, szétömlött volna valami hideg, ragacsos, és dermedten, mozdulatlanul ott volna azóta is. Előbb arra gondolt, különös betegség kapta el, de nem, a mellkasi hideg nyomás nem járt semmiféle tünettel önmagán az érzésen kívül. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Pál az érzést megnevezni tudja, hiszen az eltelt közel hatvan évben, mióta a vüágon van, soha nem érzett ilyet. De már hallott róla. Az unalom lehet ez. Vagy üyen. Csak végiggondolta, és a massza még hidegebb lett a mellkasa alatt, és talán még annál is hidegebb lett a szíve fölött, és a szorongást is erősebbnek érezte. De Pál nem az a fajta ember, aki megijed a vár- talanul rá lecsapó dolgoktól. Nem, ő egyáltalán nem. Bár most esélyt sem érzett arra, hogy megoldja, netán megússza a helyzetet. Megpróbálta orvosolni, persze hogy megpróbálta, a bajt, ahogy máskor is szokta, szigorúan csak gondolatban. Egyeden lehetőség, ha elmenne sétálni. De a sétálás célszerűdensége, banalitása és egyhangúsága elijesztette a készülődéstől. A környék utcáit jobban ismerte, mint Pesten az Oktogon táját, inni-enni már nem nagyon szeretett, csak ha megszomjazott, megéhezett, és most sem szomjas, sem éhes nem volt, mindezt belenyugvással tudta be az öregedés elkerülheteden jelei közül az egyiknek. Tévéje nem volt a műteremlakásban, melyet fél évre kapott az államtól, egy műteremlakásban kinek is a tévé. Pál először volt úgy, hogy nem más nyakán kellett élősködnie Párizsban. Hosszú évtizedeken keresztül, amikor hónapokra ki tudott lógni otthonról, barátoknál, ismerősöknél húzta meg magát, padlásszobákban vagy kamraszerű cselédszobákban, élte a háziak háziasán szürke életét, velük reggelizett, velük vacsorázott, az ebédet a francia családok csakúgy kihagyták, mint ők, otthon, már amíg családja volt. Úgy látszik, a művészek ilyenek, nem szeretnek ebédelni, de annál jobban szeretnek dél körül felkelni. Az ösztöndíj első három hónapjában Pál festett, mint egy gép. Festett az ablak előtt, lent az utcán, bár ezt szégyellte, egy festő ne mutogassa másoknak, hogy ő festő, festett a Szajna partján, a Louvre udvarán, háttal az üvegpiramisnak, festett a hegyen, az Eiffel-to- rony alatt, és a vásznak úgy nőtték be a szobáját, hatalmasodtak az élete fölé, hogy egy idő után utat kellett vágnia közöttük az ajtótól az ágyigDe ennek is vége szakadt, talán mert már nem fért el a képektől, talán mert a rettenetesen intenzív Pá- rizs-kezdés elszívta az energiáit, és ami még annál is nagyobb baj, az érdeklődését. Egy napon Pál elkezdett nem festem. Ha valaki azt gondolná, hogy a nem festés munkádanság, erős tévedésben van. A nem festés éppen annyit jelent, amennyit a két szó együtt eltakar. Hogy nem nyúlt ecsethez. Gondolatban azonban készültek a képek, sőt, izgalmasabb és mozgalmasabb képek készültek, mint amikor meg is festette őket. És ezzel, így, egy időre el is foglalta magát. Külön kis Párizst épített föl magának a képeken, soha senki által nem látott utcákat teremtett, házakat járt körül, belső udvarokba merészkedett. Egyszer azonban arra kellett rájönnie, hogy belül is megtelt a hely képekkel. Hogy ez a belső hely terem volt-e, vagy számítógép winchesteréhez hasonlóan csak amolyan virtuális mifene, mindegy is volt. De Pál ezt nem fogta fel olyan tragikusan, mint amilyen tragikusra fordult a helyzete emiatt, most. Semmi kétség, az unalomként definiált érzet, ott a szív fölött és a bordák alatt, összefüggésben lehetett azzal, hogy a nem festés állapota is feloldódott valami semmibe, (Fénykép: AP Photo/Bebeto Matthews) leginkább szürkésbe, vagy tán egészen a szürkébe ment át. Barátait egyszer sem látogatta meg itdéte alatt, nem volt pofája tehát most keresni őket, amikor éppen szüksége lett volna rájuk, valahogy a szükség és a barátok Pál tudatában nem fértek össze. A barátság, ahogy a szerelem is, a lélek luxusa, és addig működik, míg a ha- szonelvűség be nem szennyezi. Csak úgy szeretett randevúzni, barátokkal összejámi, ha mindenféle cél nélkül indult el ezekre a találkozásokra. Még a nők, talán ők segíthettek volna, de a szervezet álmosodása, vagy a magára maradt, magát magára hagyott ember restsége és riadalma - Pál leszámolt a nőkkel, nemcsak szerelmi, hanem alkalmi szinten is, és már a sokat megénekelt, régen meg is festett párizsi kurvák sem dobbantották meg a szívét, amikor estvéli sétáin, már amikor még sétálni járt, megszólították őt, délceg, szép fiatal hercegnek nevezték. Fene beléjük, valahányszor el is hitte, ha már, és ahogy, mondták, és csak a lakásba visszatérésekor, az előszoba fogasfalának tükrébe pillantva szembesült a valósággal, hogy piros sál ide, fekete kabát oda, megjegyzendő, hogy ez piros-fekete a párizsi kurvák színe, véledenül, de így alakult, sál-kabát ide-oda, egy fakó, vén szivar tekint vissza rá a virtuális oldalról. Az emlékek egyszerre törtek rá, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, keresztülhasítva a szív fölötti, borda alatti dermedt masz- szát, a kávéházról, a Szajna-par- ton, a kis vacak kávéházról, ahol minden szombaton összejöttek a magyar emigránsok, szidni egy kicsit a kommunistákat, meg a nyugatot, meg felidézni a szép napokat, mert azután csak a jóléti napok jöttek, szépek meg már nem, talán hatvannyolcban, amikor a diákok az utcakövekkel benyomták az ablakokat, de az nem volt ugyanaz, és már olyanok is voltak közöttük, akik a másik oldalon álltak, ami nem az ötvenhatos múlt elfelejtését jelentette ez esetben, hanem a nagytőke benyomulását a létezés különféle fontos szintjeire. Régen, a kölcsönszobák fojtogató családi levegőjéből Pál le-leszö- kött a szombati magyarokhoz, hogy szívjon egy kis füstöt velük, meg piros italokat fogyasszon velük kis pohárból. A kávézó állt még, de a pincér nem emlékeztette a régiekre. Csak a fejét rázta, amikor Pál arról érdeklődött, jámak-e magyarok ezen a tájon, konkrétan szombaton délutánonként, úgy három felé. Öt éve van itt, öt éve egyeden szombaton sem volt itt egyeden magyar sem. Az egyeden szóhoz érve rövid szónoklatában, még a kaiját is széttárta kissé. így múlik az idő, s tűnik el a függönyei mögött a párizsi magyar, gondolta Pál, a Szajna partján ballagva, talán ha a Rue de Lévis 72 felé elmenne, de ismét nem volt semmihez kedve, érezte a hideg masszát a szíve fölé, a bordája alá csúszni. A férfi lassan jött Pállal szemben, magas volt, szép fehér haja volt, fekete kabátja és fehér selyemsálja, mint az igazi műfészeknek, hangosan, magába merülten magyarul káromkodott. Amikor egymáshoz értek, Pál egy hirtelen lépéssel elállta az útját. Segíthetek önnek - kérdezte magyarul -, nagyon fel- dúltnak látszik. A férfi végigmérte Pált, egy pillanatra elhallgatott, majd elhárító kézmozdulatot tett a másik felé. - Ne me dérangez plus! Pál visszahőkölt. De kérem, én csak segíteni... - Je ne parle pas le hongrois - hajtotta le szép fehér fejét egy pillanatra az idegen. Majd felnézett, tekintete üres volt, hideg és elutasító - Laissez-moi partirje vous en prie. Pál bólintott, érteni vélt mindent, és indult tovább. Egyszer sem fordult vissza, pedig tudta, hogy az ősz férfi ott áll a Szajna partján, az ő távolodását nézi, és arra vár, hogy egyszer, legalább egyszer visszaforduljon miatta. Egyszer sem. SAMZON „Érzem, hogy helyén vannak a dolgok bennem, és én isjó helyen vagyok a világűrben" (Fénykép: REUTERS/Luke MacGregor) Stratégiás játék SZÁVAI ATTILA A bitek meg a bájtok, az jó dolog. Azért lettem informatikus, mert máshoz nem értek, ez meg mindenkinek megy, ha van érzéke a monitorhoz és szereti, ahogy ropognak gépeléskor a billentyűk. Néha azt érzem, hogy a monitor egy nagy szem és engem néz, nézi a szemem, egészen mélyen, hogy meglásson valamit a lélekben, ha már a kettő tükörbe van egymással. Nem tudom, mit láthat bennem, lehet, csak bájtokat lát, mikor olyanra gondolok, hogy kóla, vagy lekváros kenyér. Aztán lehet, nem is lát, csak néz. Rám is szokták ezt mondani, hogy csak úgy nézek. Szeretem a számítógépem, jobban, mint bármi mást. Ha valamiben nem vagyok biztos, vagy a világ nem akar bennem összeállni reggelente életté, csak beleszagolok a cédéíró nyílásába, és helyére kerülnek a dolgok. Az elektromos szag megnyugtat. Egyszer úgy hagytam a gépet a viharban, villámot kapott, majdnem leégett a kisszoba, akkor már sok volt kicsit a szag. Anyám mondta, elvisz a pszichológushoz, nem bírja már, hogy a vasárnapi misén programokat konvertálok magamban félhangosan, a Miatyánkat meg már teljesen elfelejtem. Állítólag már az áldozáskor is úgy nyitom ki a szám, mint mikor a cédéíró kinyüik, hogy belekerüljön a lemez. Csak itt az ostya kerül behúzásra. Szeretem az ostyát, jól tapad a szájpadlásra, néha úgy kell visszafojtanom, nehogy felköhögjem a reggelit. Szerencsére senki nem veszi észre. Jó ez a falu meg minden, de nekem kicsit derogál a krumpliásás meg a ribizlikötözés. Inkább becsukom az ajtót, leengedem a redőnyt, bekapcsolom a gépet és érzem, hogy helyén vannak a dolgok bennem, és én is jó helyen vagyok a világűrben. Az olyan játékprogramokat szeretem nagyon, amik straté- .giásak, menni kell utcán, harctéren, intézni kell a gyilkot, a hullákat, a sok pontot meg a bonusz életet. Akad olyan is, amiben van barátnőm a program szerint, de azt nem szeretem, elveszi a figyelmem, meg nem is nőknek való az üyesmi. Nekik a konyhagőz, a vasalás meg a gázpalackcsere áll jól. A számítógép férfidolog, pláne ha harctéren van benne az ember, a harctér meg ugye, nem vasárnapi bableves. Nagymama kérdezte a múltkor, hogy mik azok a bájtok, meg milyenek azok a stratégiás játékok. Mondtam, gyere, mama, elmutatom. A disznóól előtt álltunk, megfogtam a vállát, és úgy mondtam, hogy a bájtok az olyan, mint a disznószag, meg az istállóban a falázás foltjai, a ragadós őszi szántás nyirkos barnája és a meg- macskásodott lustulás a padláson. A sok ilyenből lesz az, amit háztájinak, otthonnak, hazának hívunk. Persze sok olyan van még ezek között, hogy vécézubogás, gitárerősítő, napolaj meg konvergenciatörvény, de ezeket már inkább nem mondtam, nem akartam összezavarni. Na, mama, így áll össze a számítógép is, csak itt bitek meg bájtok vannak, meg egy csomó szoftver és hardver, meg amiket tanítottak még a főiskolán, az informatikán, már nem emlékszem mindenre. Az iskola jó drága volt, elvitte az egész évi málnapénzt, plusz abból is el kellett venni, ami az eladott malacokból jött. Szegények mentek a böllérhez kolbásznak. Hiába, a karrier az karrier, nincs mese. Malacból kolbász, emberből informatikus. Ezt így egy író mondta, de nem értettem. Mindegy, az írók nem modernek, fogalmuk sincsen arról, hogy enter, és azt sem tudják, hogyan kell átpörgetni a stratégiás játékot. Nem bízom az olyanokban, akik kimennek az őszbe, és túrják az avart a szemeikkel, hogy aztán megítják, hogy ilyen meg ilyen az élet. Nekem a számítógép az élet, nincs időm avarozni, rákeresek a neten, hogy avar vagy ősz, megnézem, letöltőm, kinyomtatom és kiteszem a falra a rockposzter mellé. Nagyapám mondta, hogy amikor térdig gázol az ember a kaparós fűszerszagú avarban, annak is van olyan zörgése, mint a rockzenéknek, amiket hallgatok. Egyszer kipróbáltam, kimentem a gesztenyefákhoz, összetúrtam az avart rakásra, kicsit gázoltam benne. Mire hazaértem, kiütéses lett a lábszáram, és megfogadtam, hogy inkább majd kinyomtatom a tinta- sugarassal, nem kockáztatom az életem, ki fogja lepörgetni a stra- tégiásat. Néha lüktetősre dagad a szemem a monitortól, de így legalább biztonságban vagyok. Mert a vüág veszélyes és kalandos, majdnem olyan jó, mint egy jobb stratégiás játék. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com „Hogy ez a belső hely terem volt-e, vagy csak amolyan virtuális mifene, mindegy is volt"
