Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)

2007-09-27 / 222. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 27. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ A Szülőföld Alap beszámolója Kozma József (MSZP) a Szü­lőföld Alap kiszámíthatósá­gáról beszélt az alap éves be­számolójának általános vitá­jában az Országgyűlésben. Megköszönte a határon túli szervezetek tevékenységét, mondván, nem könnyű el­dönteni a prioritásokat, ezen túl pedig felelősséget is vál­laltak döntéseikért. Németh Zsolt (Fidesz) ellenben ku­darcnak nevezte, hogy a ma­gyar állampolgárok személyi jövedelemadójának egy szá­zalékából származó forrás folyamatosan csökken, mos­tanra az alap bevételének nagyjából az öt százalékát teszi ki. Ha ez lenne a ma­gyar társadalom nemzeti szolidaritásának mértéke, akkor nagyon nagy baj lenne -szögeztek, (m) (Peter Gossányi karikatúrája) A szerbség válaszúihoz érkezett: Európa felé fordul, vagy ismét barikádot emel maga köré Valóban, mi lesz Koszovóval? Nem kell mindent kész­pénznek venni, amit szerb politikusok mondanak - ezt a tételt az európai veze­tők is megtanulták az utóbbi másfél évtizedben. Talán egy állítás ezúttal mégis kivételt képez: Ko­szovó miatt Szerbia nem fog háborúzni! Mert - te­gyük hozzá - komolyabb hadsereg és harci kedv nél­kül mégsem lehet szembe­szállni a világ nagyobbik részével. Marad tehát a re­torika. Abból viszont bősé­ges a választék. S1NKOV1TS PÉTER Előzőleg persze külön kellene választani, a szerbiai közélet je­lenében mi a lényegtelen, s mi a valóban fontos. Úgy tűnik, a par­lamenti munka például ez idő tájt gond nélkül elhanyagolható. Ezt maguk a képviselők bizonyí­tották a minap, amikor a tévé egy röplabdamérkőzés miatt megszakította az ülés közvetíté­sét: nyomban hazamentek, mondván, ha a kölcsönös pocs- kondiázás és sértegetés nem kap nyilvánosságot, kár maradni. A legfőbb törvényhozó testület mostanság amúgy is csak ímmel- ámmal ülésezget, tevékenysége pedig jószerével kimerül a déli tartomány melletti harsány kiál­lásban. Közben furcsa és fontos dátu­mok is előbukkannak, ezekről rendre a belgrádi sajtó is megem­lékezik. Nos, kereken húsz esz­tendeje tartotta emlékezetes ülé­sét a Szerb Kommunista Szövet­ség Központi Bizottsága, azon győzedelmeskedett a nacionalis­ta áramlat, amely a továbbiakban meghatározta a köztársaság sor­sát. Amúgy: éppen hét esztende­je bukott meg véglegesen Szlo- bodan Milosevics, az általa kép- tűseit eszmerendszer maradvá­nyai azonban ma is kitapintható- ak. Egyfajta felosztás szerint a szerbség egyharmada kemény nacionalista (őket képviseli a Szerb Radikális Párt), egyhar­mada mérsékelten nacionalista, ám bizonyos előnyöket vár az európai integrációtól (megteste­sítőjük a Kostunica miniszterel­nök által irányított Szerbiai De­mokrata Párt), a további egy- harmad pedig kifejezetten az Eu­rópai Unióhoz való csatlakozás híve, megelégelve az eddigi el­zártságot (ők a támogatói a Ta­dics államfő vezette Demokrata Pártnak). Már maga e képlet is szemlélteti a szerb politika eset­legességét, bizonytalanságát, a- melyre olykor egyenesen az irra­cionalizmus a jellemző, de min­denképpen az átgondolt lépések hiánya. Koszovó esetében is ez mutatkozik meg, időhiányban hatványozottan. Belgrád eddig húzta-halasztot- ta a dolgot, és - orosz segédlettel - sikerült is megtorpedóznia a Martti Ahtisaari nevével fémjel­zett tervet, amely ellenőrzött függetlenséget irányzott elő az albánoknak, az ott élő szerbek­nek pedig rendkívül magas fokú autonóm jogokat. A nemzetközi közösség újabb 120 nap haladé­kot adott a tárgyalások folytatá­Hét esztendeje bukott meg Szlobodan Milo­sevics, eszmerendszerének maradványai azonban ma is kitapinthatóak. sára, e határidő december 10-én lejár. Most péntektől New York a színhelye a szerb és a koszovói albán vezetők közveden megbe­széléseinek, az elemzők többsége azonban nem vár lényeges eredményt. Amerika támogatá­sában bízva Pristina egyedül a teljes függetlenséget tartja elkép­zelhetőnek (ezt támogatja a tar­tomány lakosságának kilencven százaléka), s miután az állami javak szinte teljes egészét már privatizálták, reménykednek a külföldi tőke gyors beáramlásá­ban. Ezzel szemben Kostunica kormányfő elutazása előtt kife­jezte meggyőződését, hogy létre­jöhet egy módosult megállapo­dás, amelynek keretében Belgrád minden jogot megad a koszovói albánoknak, egyet kivéve: nem alapíthatnak új albán államot Szerbia területén. Bárhogyan is szemléljük - mindkét fél alapállása változat­lan. Marad tehát a találgatás, ám a számtalan változat közül egye­lőre a Szerbia és Koszovó között húzódó határ megváltoztatása (a szerbek ált§l lakott rész Szerbiá­hoz való csatolása) és a lakosság- csere nélkülözi leginkább a reali­tást. Egy variáció szerint Koszovó előbb köztársasági rangot kapna, s - Montenegróhoz hasonlóan - népszavazás útján válna el. Ez azonban hosszadalmas megol­dás. A külföld számára az sem igazán előnyös, ha Koszovó ön­maga kiáltaná ki függetienségét, mert ez meg destabilizálná a bal­káni térséget. Valamilyen komp­romisszum lenne tehát kívána­tos, ám tudni kell, ez minden­képpen nagyhatalmi döntés lesz, Belgrád és Pristina csak mellék- szereplők. Közben persze a szerbségnek is el kellene dönte­nie, az európai utat választja-e, vagy görcsösen ragaszkodva Ko- szovóhoz ismét barikádot emel jövője előtt. Keresztutak közepén vagyunk. A szerző vajdasági publicista JEGYZET Bünti GRENDEL ÁGOTA Kukoricán, hasábfán ugyan nem, de olajos padlón bizony térdeltünk néhányszor, ha nem úgy viselkedtünk az órán, aho­gyan az a nagykönyvben meg volt írva, de nemcsak a matema­tikaórán találkoztunk a vonal­zóval, hanem testközelből is megismertük, amikor megsu­hogtatták, és lecsaptak vele a körmünkre. A nevelőtárban ta­lálható volt az egyszerű pofon, tarkón legyintés (talán ez volt a legfinomabb fenyítés), a pajesz- húzás, a fej táblába verése, te hatökör, te ostoba állat nem kife­jezetten kitüntető címekkel cif­rázva. Az ellenőrzőbe pedig nem kizárólag jegyek kerültek, ha­nem olyan megjegyzések, hogy nem figyelt, beszélgetett, ren­detlen, hanyag, minősíthetetlen a magatartása stb. Az, hogy a padban hátra tett kézzel ülünk, a világ legtermészetesebb dolga volt. Bármilyen furcsa is, a hábo­rú után a vesztes poroszok neve­lési módszereit alkalmazták, fe­gyelem, szigor mindenek fölött. Az a kamasz, aki meg merte mondani a véleményét, mini­mum pimasz fráter volt, s már- már a kettes magaviselet veszé­lye fenyegette, ami akkor rette­netes dolog volt, majdnem olyan, mint amikor gyilkossá­gért tizenöt év fegyházra ítélnek valakit, vagy még régebben, amikor a főtérre ültették kalo­dába valamiféle elvetemült cse­lekedet miatt. Aztán elkezdtek változni az idők, először a testi fenyítést tiltották meg, utána a lelki terrort is megpróbálták megsemmisíteni, aminek néha olyan faramuci következményei lettek, hogy az ember, ha tanítá­si idő alatt belépett az iskolába, azt hitte, néhány osztályban lyukasóra van, akkora volt a dőzs. Istenem, nevelni az első perctől kell a gyereket, vélik so­kan. Ennek jegyében született a Bébiszitter (Kezelhetetlen gye­rek a családban) című tévéműsor az egyik kereskedel­mi csatornán. A szülő már a ha­ját tépi, a dadus bepattan a ko­csiba, tájékozódik, tapasztal, az­tán eldönti, hogyan kell jó útra téríteni az eltévedt báránykát. Például úgy, hogy ki kell nevezni egy széket büntetőszéknek, s ha gond van a csemetével, mond­juk, kiköpi a sóskafőzeléket, irány a büntiszék, s amíg bocsá­natot nem kér, és öklendezve be nem kanalazza a tányérnyi vi­tamint, ott kuksol. Sőt, állítólag később már meg sem várja a szü­lői díszkíséretet, maga vonul oda, érezvén, rossz fát tett a tűzre. Hogy más módszerek is vannak? Meg hogy a gyereknek is lehet, ha akarata nem is, leg­alább elképzelése? Felejtsük el. Főleg abban az országban, ahol a felnőttek közt is vannak egyen­lők és egyenlőbbek. KOMMENTÁR Elveszett illúziók MALI NÁK ISTVÁN Amerikában - károsan túl korán - már minden a jövő évi elnökvá­lasztásról szól. Az utolsó nyári napoknak Irakról kellett volna szólniuk, de a kettő elegyítése, a kampányhangulat miatt nem le­hetett objektív válaszokat kapni az arab országgal kapcsolatos alapvető kérdésekre, bár a hangsúlyváltásokból sok mindenre le­het következtetni. A 9/11-évforduló kapcsán elhangzottak indula­toktól sem mentes nyilatkozatok, a régóta várt, Irakról szóló kong­resszusi meghallgatások és elnöki beszédek. Ezek legfontosabb tanulsága: Bush háborús politikája nem változik, a közhangulattal szembemenve nem tervez lényeges csapatcsökkentést. A jelenlegi kb. 168 ezres összlétszámból az évvégéig maximum 4-5 ezer főt, a jövő nyárig 4-5 dandárt, azaz 21-25 ezer főt vonhatnak ki, vagy­is kb. 140 ezerben stabilizálják a létszámot. Robert Gates védelmi miniszter egy helyütt arról beszélt - hangsúlyozottan nem kor­mányzati tervként, hanem magánvéleményként -, hogy a jövő év végéig maximum 100 ezer főre lehetne lefaragni a csapatlétszá­mot-ha minden nagyon jól megy, de erre senki sem fogadna. Ha az időpontokat nézzük: 2008 novemberében választják meg Ame­rika új elnökét, aki majd 2009januárjában költözik be a Fehér Házba. Vagyis már az új amerikai elnöknek, lehet, hogy épp egy demokrata elnöknek kell valamit kezdenie áz Irakban maradt 100-140 ezer amerikai katonával. Mindez azt jelenti, hogy az esé­lyes demokrata jelöltek stábjainak már most hozzá kell(ene) lát­niuk egy komoly Irak-koncepció megfogalmazásához, és nem le­hetne csodálkozni azon, ha ezek a koncepciók - pl. a Hillary Clin­toné vagy Barack Obamáé - egészen másról szólnának, mint ami­ről ők maguk a kampánygyűléseken szónokolnak. Amikor Bush ilyen szerény csapatkivonást jelentett be, és türelem­re, kitartásra intette Amerikát, tudta, hogy csalódást okoz az egész nemzetközi közvéleménynek. Ehhez kellett politikai bátorság, és kampányszempontból sem volt hasznos. A két évvel ezelőtti be­szédek még olyan iraki demokrácia megteremtéséről szóltak, amely példaként szolgálhat az egész „tágabb Közel-Kelet” - új fo­galomként próbálta elültetni a köztudatba - számára. Mintha má­ra belátta volna a Bush-csapat, hogy ez csak ülúzió volt. A most megfogalmazott célok - mint a The New York Times elemzője rá­mutatott - már csak Irak stabilizálását, a biztonsági helyzet stabi­lizálását emlegetik. A demokraták pontos kivonási menetrendet követelnek Bushtól, de egy alapvető kérdésre nem tudják a választ: mi történne, ha az USA most távozna Irakból? A választ a republikánusok sem tud­ják, a kormányzat, a főparancsnok s.em tudja, ezért ők óvatosak. Feltételezhetően egy demokrata elnök is az lenne. A szaktekinté­lyeknek is csak feltételezéseik vannak, az egyik legnagyobbnak, Henry Kissingemek az a véleménye, hogy egy elsietett csapatki­vonás katasztrófával járna. Másfél a hete a The Washington Post- ban azt írta, a hirtelen kivonás nyomán Irakban a vallásközi vi­szály népirtássá fajulna, újra megjelennének a terrorista kiképző táborok az országban, Libanon az Irán-barát Hezbollah uralma alá kerülne, háború törne ki Szíria és Izrael között - utóbbi feltehető­en csapást mérne az iráni atomlétesítményekre - a tálib mozga­lom megerősödne Afganisztánban, a radikális mozgalmak más or­szágokban is megizmosodnának, például Pakisztánban és Indiá­ban. Lehet, hogy Kissinger is csak a kampányba szállt be. De azért rá oda szoktak figyelni. TALLÓZÓ _____________ OSZ TRÁK LAPOK Az „OMV-Mol csata” újabb feje­zetét taglaló osztrák lapok két körülményben egyetértenek: a politikát nem lehet kizárni az ügyből, és megjósolhatatlan, mi lesz a küzdelem kimenetele. A Die Presse konzervatív lap abból indul ki, hogy baráti fúzi­óra gyakorlatilag semmi esély. „Bármennyire irtózzon is Wolf­gang Ruttenstorfer (OMV-ve- zérigazgató) az átvétel szó használatától, ez az egyetlen lehetőség, hogy közös fedél alá hozza a két céget. Pontosan ez is a szándéka. Es vele együtt az osztrák politikai vezetésnek is. Ruttenstorfer magyar ellenfele, Hernádi Zsolt Mol-vezér vi­szont a lehető leghevesebben ellenáll az átvételnek. Ő is élve­zi a politika támogatását. Her­nádi valószínűleg ugyanúgy tudatában van az OMV-Mol egyesülésből fakadó előnyök­nek. De a magyarok nem akar­ják a másodhegedűs szerepét játszani, és átengedni a hatal­mat az osztrákoknak. Mindkét oldal olyan messzire ment már el, ahonnan nincs visszaút. Az egyikük vérző orral fog távozni”. A Der Standard libe­rális újság szerint a célul kitűzött egyesülés mélyen poli­tikai ügy is. Példaként felhozta, mit történne, ha egy külföldi cég „meghívná” az OMV oszt­rák gáz- és olajipari konszernt, hogy szolgálatkészen vesse alá magát neki. Az amúgy egymás­sal folyton marakodó kor­mányzó és ellenzéki pártok ga­rantáltan egységesen lépnének fel ilyesmi ellen. Megítélése szerint az összevonás a részvé­nyesek számára bizonyára ha­szonnal járna, a fogyasztókéra már kevésbé. „Jelenleg azon­ban minden függőben van. A budapesti kormány beleegye­zése nélkül semmi sem történ­het. A kormány vétójoggal ren­delkezik, ami a Mol-nál ér­vényben lévő szavazati korlátot illeti. Az OMV-nak mély léleg­zetet kell vennie, ha az átvétel­re tett kísérletéből győztesen óhajt kikerülni” - vélekedett. A Kurier című független napilap aláhúzta, hogy Ausztriában ugyanolyan heves ellenállást váltana ki, ha a Mól akarná le­nyelni az OMV-t. „A nagy ipari cégek tulajdonlását ületően a protekcionizmus, amelynek a belső piac létrejöttével meg kel­lett volna szűnnie, EU-szerte él és virul. Ha az OMV tovább fo­kozza a nyomást a Mól meg­szerzésére, a puska könnyen visszafelé sülhet el”.- El akarok válni. Olyan nálunk otthon, mintha koalíciós partnerek lennénk...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom