Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)
2007-09-08 / 207. szám, szombat
26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 8. www.ujszo.com dukcióm nem egy bulvárszintű látványosságra degradálható valami. Abban igenis érték van, ami kommunikálható, méghozzá oly módon, hogy gondolatokat és érzelmeket indítson el. Én nem vagyok hajlandó arra, hogy lebutítsam magamat és a műsoromat, mert ezt követelik. Vagy olyan pénzügyi megalkuvásokba keveredjek, amelyekkel sem emberileg, sem anyagilag nem értek egyet. Tehát épp arra a megállapításra jutottam, hogy itthon már értelmeden bármit is létrehozni, a szavaimat pedig mindig kiforgatják, már mindenféle öncsonkításra alkalmas középkori tárgyakat szedtem elő... ... spanyolcsizma és a többi? Az éppen nincs. A macskám belebújna. De van más, jóval „hatékonyabb“ szerkezet. Szóval épp arra gondoltam, hogy ennyi volt, vége, befejeztem, talán még az életemet is, és már öt napja vergődtem, amikor meghallottam a szokásos email-csengést, hogy postám jött a gépben. Azt hittem, megint valami merevítő szert kínálnak nagyon olcsón, így bele se néztem, és éhes gyomorral mit csinál az ember? Kidobja a kukába a levelet. Aztán visszamegy és kiveszi, mert valami azt súgja neki: az fontos is lehet, nem biztos, hogy oltári szívatás. Elolvastam, és még abbán a percben felhívtam a Los Angeles-i levél feladóját, és rá kellett döbbennem, hogy mindaz, amit olvastam, igaz. Hogy az elmúlt tíz évem munkásságát valóban figyelemmel követték, és úgy gondolják, hogy 2007-ben, annak ellenére, hogy magyar résztvevője ennek a műsornak még soha nem volt, pláne ilyen fiatalon nem, meghívtak erre a rangos gálaestre. Persze hogy hihe- tetiennek tűnt az egész, hiszen épp akkor döntöttem el, hogy mindennel végzek. Fordulatnak nem rossz. Pokolból a mennyországba. Rengeteg pénzbe kerül kint megépíteni a show elemeit, de már belevágtunk. Kint kell lennem, hogy az egész munkafolyamatból még aktívabban vehessem ki a részem. Hogy semmit ne gyártsanak félre, és minden úgy legyen, ahogy szeretném. Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy meghívtak. Remélem, nem fogok beégni. Legfeljebb befagyni. Én az égéstől jobban félek, hiszen amikor a lángszórókkal lövik a jégtömböt és benne vagyok, hallom, hogyan recseg-reped a jég. Olyankor végig rettegek, hogy bejön és elkap a láng, ráadásul a zubbonyom is olyan anyagból készült, hogy rám éghet. De egy szabadulóművész ne siránkozzon, hanem dolgozzon. Akkor mit kívánjak? Azt, hogy fagyjon meg? Azt, hogy időben megfagyjak. Ez a kinti szereplés mindenesetre komoly visszajelzése annak, hogy amit létrehozok, mindenképpen értékes. Itthon ugyanis mostanában egyre inkább azt tapasztalom: a médiában jórészt már csak annak van legitim helye, ami szegénységről, olcsóságról vagy dek- lasszált elemekről szól. Valószínűleg piacgazdasági érdekek fűződnek ahhoz, hogy az embereket lebutítsák. Különböző piaci szokásokat próbálnak egy vonalba hozni a fogyasztói társadalommal, ami abban merül ki, hogy legyen pár sztárocska, aki eladja a termékeiket. Ettől aztán sokaknak nagyon rossz kedvük van, agresszívek és irritáltak, mellettük pedig ott a másik réteg, amelyben mindenki tök jól elvan, senkit nem érdekelnek a problémák, csak a drága autók. Vagyis rossz a morál. Kevés értéket vélek felfedezni. Nem elég lámpaparkot bérelni, hogy egy produkció jó legyen. A produkció nem anyagi termékekben generálódik, hanem a szellemben. Egy üres, tartalmatlan előadáson a legdrágább színpadtechnika sem segít. Mindazt, amit az elmúlt évek során begyűjtöttem, magamba szívtam, a magyar nép bohém gondolkodását, jószívűségét, kedvességét szeretném megismertetni a világgal most éppen Amerikával. Hol láthatják majd a kinti nézők a produkciót? Egy repülőtéri hangárban, amely 70 ezer négyzetméterével még az aréna nagyságát is felülmúlja. 2001-ben a Hősök terén ugyanezt a számot láthatta a magyar közönség? Az a „nagypapa” volt, kint most az „unokát” mutatom meg. Én a „nagypapát” is döbbenten néztem. Nyilván Amerika is azért csapott le a produkcióra, mert tetszett nekik. Mindig is utáltam utazni. Gyakran kérdezték tőlem: miért nem megyek Amerikába. Ott arra biztosan vevők lennének, amit én tudok. Úgy látszik, arra vártam, hogy meghívjanak. Ha csak úgy turistaként jutottam volna el a színhelyre, nagyon nagy szomorúság töltötte volna el a szívemet, hogy látom, mennyi elismerés övezi azt, amivel én foglalkozom. Hogy ott ezt valóban művészeti ágként kezelik. Láttam volna, hogy mennyi pénz van benne, és mekkora ováció övezi. Bánatomban azonnal hazarepültem volna. Épp ezért mindig azt mondtam: majd akkor fogok kiutazni, ha értelme lesz. Ha engem akarnak látni. És most ez lesz, mert kíváncsiak rám. Itthonról fel tudja mérni, miből van több odaát ebben a műfajban: látványból vagy szakértelemből? Szerencsére az interneten nagyon egyszerűen el lehet érni bármit, ami ezzel kapcsolatban érdekel. Vicces, de ott még nem a „nagypapánál”, hanem az „üknagypapánál” tartanak. Kényelmesek, nem kockáztatnak. Én amikor elkezdtem ezt az egészet, iszonyú vakmerő voltam. Rengeteget spóroltam a biztonsági berendezéseken. Később én is elké- nyelmesedtem egy kicsit, legalábbis eddig azt hittem. Hozzám képest ugyanis a kintiek jóval kevesebbet mernek kockáztatni. Alig pár ember dolgozik rizikóval, a produkciójuk azért nem olyan „ropogós”, mert túl van biztosítva, ezáltal túl puha, és már nem olyan izgalmas. Némi túlzással ugyanott tartanak, mint ahol harminc évvel ezelőtt. Nem történt náluk ugyanis olyan nagy előrelépés. Nem állítom, hogy én vagyok a megváltó, és én viszem oda a hiper új ötletet, de remélhetőleg meglepő lesz számukra, amit tőlem kapnak. Iszonyatosan fel vagyok dobva, már alig várom, hogy kint legyek, és elkezdjek dolgozni. Biztosan többe fog kerülni a leves, mint a hús, de azt mondom: nekem így is megéri. Pedig, ha egymillió dollárt fizetnének, valószínűleg az sem lenne elég, mert akkorát fogok költekezni. (Oláh Csaba felvételei) Szabadulóművészi körökben érvényét veszítette, hogy „addig nyújtózz, ameddig a takaród ér”? Az a betegségem, hogy ha tudom, hogy van egy költségvetés, azt előre elköltőm. Nem azért, mert nagyzolok, hanem mert annyi mindent szeretnék a látványhoz. Viszek is magammal egy pénzügyi szakértőt, aki majd segít. Nem akarok a kasszával foglalkozni, csak a produkcióval. Próbálni és álmodozni. Visszatérve a kérdésre, hogy miért nem mentem korábban? Én itt érzem jól magam. Mindennek ellenére. Olaszország is nagyobb hely, az érettségiig ott éltem, de hosz- szabb időre valahogy nem vágyom vissza. Nem is érzi az olasz vérét? Csak ha szép lányokkal vacsorázom. Egyébként nem nagyon. Az olaszok linkek, nagyhangúak, és sok a szöveg, a bla-bla-bla. Beszélnek, beszélnek, de még egy óra múlva sem mondanak semmit. Néha én is egy kicsit nagyhangú vagyok, ám a linkséget kerülöm. Öntörvényű ember vagyok egy kialakult belső rendszerrel. Tudom, mi a jó, mi a rossz, mi a korrekt, mi az inkorrekt. Igyekszem tisztán élni, hogy soha, semmilyen helyzetben ne legyen szégyellnivalóm. Nem értek egyet azzal, ami van, de nem vagyok lázadó és renitens sem, csak a saját kicsi kis világomat próbálom úgy élni, hogy önmagamhoz hű maradjak, betartsam a saját szabályaimat. Ki szervezi a kinti gálát? A szabadulóművészek világszövetsége? Van olyan egyáltalán? A Hollywood Magic Castel. Ez egy hatalmas színház, annak a felső vezetése tartja kezében a műsort. Tehát nem egy zöldfülű producer, hanem az ottani szakma dönti el, hogy kiket díjaz és kiket hív meg. Engem már az is boldoggá tesz, hogy foglalkoznak velem. Hogy egyáltalán szóba jöttem. Mit visz magával a következő hetekre? Tizenöt alsónadrágot, tizenöt pár zoknit, inget, nadrágot, hitelkártyát, mobiltelefont, laptopot ez az összvagyonom. Ha azt mondanák, hogy este indulnom kell, egy óra alatt összekapnám magam. A macskámat, a tigriscsíkos Hercegnőt elhelyezném valahol, őt nem tenném ki egy ilyen húszórás útnak. Nyelvi akadályoktól bizonyára nem tart. Remekül beszül angolul. Katasztrófa lenne, ha nem tudnék kommunikálni. Megérkezem, és azonnal elkezdek dolgozni. Meg kell valósítanom, amit elterveztem. Egy csomó technikai kérdést nem látok még tisztán. Nem tudom, milyen kemény a víz náluk, az áramellátás 130 V. Szinte minden másképp működik, mint nálunk. De nem a váratlan helyzetektől, a kiszámíthatatlan dolgoktól tartok, hanem hogy mindennel időben elkészüljünk. Hogy minden tökéletes legyen. Embereket kell felvennem, hűtőkamionokat beszerveznem, autókat bérelni. A műsor után pedig bontani, raktározni. Anyagi sikert nem várok a produkciótól, de ha sikerül, kapcsolatokban biztosan gazdagabb leszek. Nyolcéves koromban, Olaszországban ámulattal néztem a nagyokat, akik most egyetlen gombnyomásra vannak tőlem, és nemsokára ott leszek a közelükben. Most valósul meg egy nagy álmom. Velük szerepelni, köztük lenni. Lehet, hogy azért kapom ezt, mert előző életemben jó ember voltam?
