Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)

2007-08-25 / 197. szám, szombat

10 Szombati vendég UJSZO 2007. AUGUSZTUS 25. www.ujszo.com Maiina Hedvig egy év után újra a régi életét éli, de azt mondja, más ember lett belőle „Igazam van, mégsem megyek vele semmire” Egy éve a közvetlen környe­zetén kívül senki nem is­merte Maiina Hedviget, ma az egész ország, sőt, kis túl­zással az egész Európai Unió az ő nevét ragozza. Sokan gyűlölik és elítélik, egyre többen sajnálják és szurkolnak neki, de az biz­tos, hogy nem cserélne vele senki. Ő maga azt mondja, sokat adott neki az elmúlt egy év: megismerte saját magát, megtanult küzdeni, megedződött és erősebb lett, ugyanakkor örökre el­veszítette az illúzióit. VRABEC AAÁRIA Ma már nem hisz abban, hogy az állam megvédi saját polgárait, és hogy azok, akiknek az lenne a dolguk, mindig a bűnt és nem az ártatlant üldözik. Abban azonban - mindennek ellenére - még most is bízik, hogy végül csakis az igaz­ság győzhet. Saját magán is észleli, hogy változott a történtek hatására, vagy inkább mások mondják? Érzem, hogy nem vagyok ugyanaz. Akaratlanul is nagyon sokat megtanultam arról, hogyan működik a világ, és ma már tu­dom, hogy az erősebb győz, mert minden eszköz a rendelkezésére áll, míg a gyengének a saját iga­zán kívül sokszor semmije nincs. Csak a körülöttem lévő emberek­nek köszönhetem, hogy nem ke­seredtem meg, nem adtam fel, és nagyon sok mélypont után mégis arra a következtetésre jutottam, hogy harcolni kell. Megtámadása után két hétig mindenki önt sajnálta - tiltako­zó felvonulásokat szerveztek, felhívásokat tettek közé, aztán fordult a kocka, és vele együtt fordult a közhangulat is. Ho­gyan lehetett ezt feldolgozni? Már akkor sem állt mindenki mellettem, amikor a belügymi­niszter még nem vádolt hazug­sággal. Az internetes fórumokon a kezdetektől lehetett olyasmiket olvasni, hogy biztos csak kitalál­tam az egészet, vagy magyar összeesküvés van a háttérben, de nem törődtem vele, azt hittem, ez csak néhány szélsőséges naciona­lista véleménye. Tévedtem. Ezek szerint sokkhatásként érte, amikor bevitték a rendőr­ségre és beismerő vallomást vártak öntől. Ennél nagyobb traumát el sem tudok képzelni, sokkal rosszabb volt, mint a támadás. Már önma­gában az is elég nagy gond volt számomra, hogy nem emlékez­tem mindenre, és nem tudtam percről percre pontosan elszá­molni a történtekkel. Folyton azon gondolkoztam, hogyan fe­lejthettem el ennyi mindent, és amikor egyik pülanatról a másik­ra azzal jöttek elő a rendőrségen, hogy nem is történt semmi, az egészet csak én találtam ki, meg­rémültem. Nem is tudom leírni azt az érzést, egy pillanatig még abban sem voltam biztos, hogy jártam-e aznap Nyitrán. Ezt olyan emberrel megtenni, akinek emlékezetkiesése van, nagyon durva és érzéketlen dolog, de ma már azt hiszem, ezt ők is jól tud­ták, és arra számítottak, hogy így könnyebben beadom a derekam. Az egész hatórás kihallgatás alatt csak abba tudtam kapaszkodni, hogy amire emlékszem, abban teljesen biztos vagyok, és ehhez ragaszkodnom kell. Hálát adok az égieknek, hogy volt elég erőm hozzá. Sem azon a kihallgatáson, sem azóta, soha egy pillanatig sem érezte úgy, hogy feladja, nincs értelme ilyen túlerővel szemben hadakozni? Soha nem vallottam volna be olyasmit, amit nem tettem, de volt olyan, nem is egyszer, ami­kor úgy éreztem, hogy legyen, ami lesz, nem harcolok tovább. A fordulópont az volt, amikor ta­valy novemberben betörtek a ba­rátom házába, mindent felfor­gattak, majd a buszon láttam, hogy két nő az ott készült fényké­peket nézegeti. Olyan irreális volt az egész, hogy csak egy lehe­tett a célja - ha bárkinek elmon­dom, én tűnjek zavarodott hazu- dozónak, aki nem tudja megkü­lönböztetni a valóságot a fantázi­ája szüleményétől. Akkor azt mondtam, nem csinálom tovább, ilyen mesterien szőtt hálóból nem leszek képes kitörni, de a szüleim és doktor Kvasnica meggyőztek, hogy nem adhatom fel, mert akik ezt az egészet ki­tervelték, pont erre várnak. Az elmúlt egy év alatt nagyon sok mindent hallhatott és olvas­hatott saját magáról a médiá­ban. Mi bántotta, sértette job­ban - a politikusok és a rendőrfőnök nyilatkozatai vagy az, ahogy a bulvársajtóban és az interneten pocskondiázták? Eleinte minden nagyon bán­tott, minden lapot elolvastam, naphosszat a tévé és a számító­gép előtt ültem. Aztán a pszichiá­terem, doktor Hasto mutatott egy érdekes kimutatást arról, mi­lyen önértékelési zavarokkal küzdő személyiségek írnak az in­ternetes fórumokra, és azóta nem érdekel. Most már azt is tu­dom, hogy vannak felbérelt cse­vegők is, akik mindig ellenem ír­nak, nehogy az engem támogató hozzászólások kerüljenek túl­súlyba - csak sajnálni tudom őket ezért a munkáért. A komoly lapokat még átnézem, a bulvárt egyáltalán nem, de már nem érint meg, mit írnak rólam. Csa­lódtam a sajtó nagy részében - csak két-három kivételt tudnék mondani -, mert egyáltalán nem voltak tekintettel rám, csak azt látták, hogy itt egy téma, amivel emelhetik az eladott példányszá­mot. Eddig naivan azt hittem, hogy az újságírók pártatlanul az igazat keresik, de ma már látom, hogy a többségüknek csak a szenzáció kell. Ha azzal lehet sokkolni az olvasókat, hogy ha­zudtam, akkor arról cikkeznek hetekig, ha meg azzal, hogy még­is igazat mondtam, akkor azt ra­gozzák. Lehet, hogy az olvasóik ezt nem veszik észre, de én meg­jegyeztem, ezért nem nyilatko­zom szinte senkinek. Ma már ők is megértették ezt, és nem is zak­latnak. A politikusok és a rend­őrök nyilatkozatai pedig azért nem foglalkoztatnak, mert tu­dom, hogy azt mondják, amit mondaniuk kell. Mikor esett le a tantusz, hogy itt sokkal többről van szó, mint arról, hogy a rendőrség rosszul kezel egy nemzetiségi szem­pontból kényes támadást? Amikor doktor Kvasnica vette át az ügyemet. Ő rögtön gondolt arra, hogy itt esetleg magasabb érdekek is lehetnek a háttérben. A kezdetektől bizalommal volt ön iránt, vagy először „le­tesztelte”? Egy hosszú beszélgetés után vállalta, hogy képviselni fog, de azt hiszem, a bizalmát akkor nyertem el teljesen, amikor dok­tor Hasto is kivizsgált, és azt mondta, hogy nem hazudok. Doktor Hastóhoz, a trencséni kórház pszichiátriai klinikájá­nak főorvosához doktor Kvas­nica vitte el magát. Ez azért jó­val több, mint amit egy ügyvéd meg szokott tenni a klienséért. Igen, tudom. Doktor Kvasnicá- nak semmilyen szempontból nem volt szüksége az én ügyemre, sem a reklámért, sem a pénzért, amit a szüleim tudnak fizetni neki. Mégis vállalta, és nem én vagyok az egye­düli kisember, akit a hatalommal szemben véd, méghozzá nem csak úgy, hogy beadványokat fogalmaz meg. Valóban a kezdetektől odafi­gyelt a lelki egyensúlyomra, mert tudta, mekkora nyomás alatt va­gyok, és azóta is érzem, hogy félt. Lehet, hogy banálisán hangzik, de csak azt tudom rá mondani, hogy ő egy jó ember, akinek mindennél fontosabb az igazság. Szerencsére, több hozzá hasonlóval is találkoz­tam azóta a szlovákok között, és ezt azért hangsúlyozom, mert ret­tentően bánt, hogy az ügyem ennyire megosztja a magyarokat és a szlovákokat. Erre a kezdetektől számítani lehetett. Igen, de mégis. Nem hittem vol­na, hogy az emberek többsége ennyire zsigerből ítélkezik és nem­zetiségi hovatartozás alapján tart ál­dozatnak vagy bűnösnek, anélkül, hogy ismerné az ügyem részleteit.

Next

/
Oldalképek
Tartalom