Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)

2007-08-25 / 197. szám, szombat

10 Szombati vendég

UJSZO 2007. AUGUSZTUS 25. www.ujszo.com

Maiina Hedvig egy év után újra a régi életét éli, de azt mondja, más ember lett belőle

„Igazam van, mégsem megyek vele semmire”

Egy éve a közvetlen környezetén kívül senki nem ismerte Maiina Hedviget, ma az egész ország, sőt, kis túlzással az egész Európai Unió az ő nevét ragozza. Sokan gyűlölik és elítélik, egyre többen sajnálják és szurkolnak neki, de az biztos, hogy nem cserélne vele senki. Ő maga azt mondja, sokat adott neki az elmúlt egy év: megismerte saját magát, megtanult küzdeni, megedződött és erősebb lett, ugyanakkor örökre elveszítette az illúzióit.

VRABEC AAÁRIA

Ma már nem hisz abban, hogy az állam megvédi saját polgárait, és hogy azok, akiknek az lenne a dolguk, mindig a bűnt és nem az ártatlant üldözik. Abban azonban - mindennek ellenére - még most is bízik, hogy végül csakis az igazság győzhet.

Saját magán is észleli, hogy változott a történtek hatására, vagy inkább mások mondják?

Érzem, hogy nem vagyok ugyanaz. Akaratlanul is nagyon sokat megtanultam arról, hogyan működik a világ, és ma már tudom, hogy az erősebb győz, mert minden eszköz a rendelkezésére

áll, míg a gyengének a saját igazán kívül sokszor semmije nincs. Csak a körülöttem lévő embereknek köszönhetem, hogy nem keseredtem meg, nem adtam fel, és nagyon sok mélypont után mégis arra a következtetésre jutottam, hogy harcolni kell.

Megtámadása után két hétig mindenki önt sajnálta - tiltakozó felvonulásokat szerveztek, felhívásokat tettek közé, aztán fordult a kocka, és vele együtt fordult a közhangulat is. Hogyan lehetett ezt feldolgozni?

Már akkor sem állt mindenki mellettem, amikor a belügyminiszter még nem vádolt hazugsággal. Az internetes fórumokon a kezdetektől lehetett olyasmiket olvasni, hogy biztos csak kitaláltam az egészet, vagy magyar összeesküvés van a háttérben, de nem törődtem vele, azt hittem, ez csak néhány szélsőséges nacionalista véleménye. Tévedtem.

Ezek szerint sokkhatásként érte, amikor bevitték a rendőrségre és beismerő vallomást vártak öntől.

Ennél nagyobb traumát el sem tudok képzelni, sokkal rosszabb volt, mint a támadás. Már önmagában az is elég nagy gond volt számomra, hogy nem emlékeztem mindenre, és nem tudtam percről percre pontosan elszámolni a történtekkel. Folyton azon gondolkoztam, hogyan felejthettem el ennyi mindent, és amikor egyik pülanatról a másikra azzal jöttek elő a rendőrségen, hogy nem is történt semmi, az egészet csak én találtam ki, megrémültem. Nem is tudom leírni azt az érzést, egy pillanatig még abban sem voltam biztos, hogy jártam-e aznap Nyitrán. Ezt olyan emberrel megtenni, akinek emlékezetkiesése van, nagyon durva és érzéketlen dolog, de ma már azt hiszem, ezt ők is jól tudták, és arra számítottak, hogy így könnyebben beadom a derekam. Az egész hatórás kihallgatás alatt csak abba tudtam kapaszkodni, hogy amire emlékszem, abban teljesen biztos vagyok, és ehhez ragaszkodnom kell. Hálát adok az égieknek, hogy volt elég erőm hozzá.

Sem azon a kihallgatáson, sem azóta, soha egy pillanatig sem érezte úgy, hogy feladja, nincs értelme ilyen túlerővel szemben hadakozni?

Soha nem vallottam volna be olyasmit, amit nem tettem, de volt olyan, nem is egyszer, amikor úgy éreztem, hogy legyen, ami lesz, nem harcolok tovább. A fordulópont az volt, amikor tavaly novemberben betörtek a barátom házába, mindent felforgattak, majd a buszon láttam, hogy két nő az ott készült fényképeket nézegeti. Olyan irreális volt az egész, hogy csak egy lehetett a célja - ha bárkinek elmondom, én tűnjek zavarodott hazu- dozónak, aki nem tudja megkülönböztetni a valóságot a fantáziája szüleményétől. Akkor azt mondtam, nem csinálom tovább, ilyen mesterien szőtt hálóból nem leszek képes kitörni, de a szüleim és doktor Kvasnica meggyőztek, hogy nem adhatom fel, mert akik ezt az egészet kitervelték, pont erre várnak.

Az elmúlt egy év alatt nagyon sok mindent hallhatott és olvashatott saját magáról a médiában. Mi bántotta, sértette jobban - a politikusok és a rendőrfőnök nyilatkozatai vagy az, ahogy a bulvársajtóban és az interneten pocskondiázták?

Eleinte minden nagyon bántott, minden lapot elolvastam, naphosszat a tévé és a számítógép előtt ültem. Aztán a pszichiáterem, doktor Hasto mutatott egy érdekes kimutatást arról, milyen önértékelési zavarokkal küzdő személyiségek írnak az internetes fórumokra, és azóta nem érdekel. Most már azt is tudom, hogy vannak felbérelt csevegők is, akik mindig ellenem írnak, nehogy az engem támogató hozzászólások kerüljenek túlsúlyba - csak sajnálni tudom őket ezért a munkáért. A komoly lapokat még átnézem, a bulvárt egyáltalán nem, de már nem érint meg, mit írnak rólam. Csalódtam a sajtó nagy részében - csak két-három kivételt tudnék

mondani -, mert egyáltalán nem voltak tekintettel rám, csak azt látták, hogy itt egy téma, amivel emelhetik az eladott példányszámot. Eddig naivan azt hittem, hogy az újságírók pártatlanul az igazat keresik, de ma már látom, hogy a többségüknek csak a szenzáció kell. Ha azzal lehet sokkolni az olvasókat, hogy hazudtam, akkor arról cikkeznek hetekig, ha meg azzal, hogy mégis igazat mondtam, akkor azt ragozzák. Lehet, hogy az olvasóik ezt nem veszik észre, de én megjegyeztem, ezért nem nyilatkozom szinte senkinek. Ma már ők is megértették ezt, és nem is zaklatnak. A politikusok és a rendőrök nyilatkozatai pedig azért nem foglalkoztatnak, mert tudom, hogy azt mondják, amit mondaniuk kell.

Mikor esett le a tantusz, hogy itt sokkal többről van szó, mint arról, hogy a rendőrség rosszul kezel egy nemzetiségi szempontból kényes támadást?

Amikor doktor Kvasnica vette át az ügyemet. Ő rögtön gondolt arra, hogy itt esetleg magasabb érdekek is lehetnek a háttérben.

A kezdetektől bizalommal volt ön iránt, vagy először „letesztelte”?

Egy hosszú beszélgetés után vállalta, hogy képviselni fog, de azt hiszem, a bizalmát akkor nyertem el teljesen, amikor doktor Hasto is kivizsgált, és azt mondta, hogy nem hazudok.

Doktor Hastóhoz, a trencséni kórház pszichiátriai klinikájának főorvosához doktor Kvasnica vitte el magát. Ez azért jóval több, mint amit egy ügyvéd meg szokott tenni a klienséért.

Igen, tudom. Doktor Kvasnicá- nak semmilyen szempontból nem volt szüksége az én ügyemre, sem a reklámért, sem a pénzért, amit a szüleim tudnak fizetni neki. Mégis vállalta, és nem én vagyok az egyedüli kisember, akit a hatalommal szemben véd, méghozzá nem csak úgy, hogy beadványokat fogalmaz meg. Valóban a kezdetektől odafigyelt a lelki egyensúlyomra, mert tudta, mekkora nyomás alatt vagyok, és azóta is érzem, hogy félt. Lehet, hogy banálisán hangzik, de csak azt tudom rá mondani, hogy ő egy jó ember, akinek mindennél fontosabb az igazság. Szerencsére, több hozzá hasonlóval is találkoztam azóta a szlovákok között, és ezt azért hangsúlyozom, mert rettentően bánt, hogy az ügyem ennyire megosztja a magyarokat és a szlovákokat.

Erre a kezdetektől számítani lehetett.

Igen, de mégis. Nem hittem volna, hogy az emberek többsége ennyire zsigerből ítélkezik és nemzetiségi hovatartozás alapján tart áldozatnak vagy bűnösnek, anélkül, hogy ismerné az ügyem részleteit.