Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)

2007-08-18 / 191. szám, szombat

PRESSZÓ 2007. augusztus 18., szombat Ész nélkül tékozolnak Több tízezer dollár néhány óra leforgása alatt 27. oldal Utazás a fej körül A kalap az elegáns nők egyik kedvenc kiegészítője 28-29. oldal X J 1. évfolyam 32. szám Az egészséges cipekedésröl Hogyan váljunk szép tartású, szálfa egyenes bevásárlókká? 31. oldal A középkorban a gyermekeket haszontalan, rút teremtményeknek tartották, életükben nem sokat törődtek velük, holtukat szinte soha nem siratták Aki gyermeket lát, nem lát semmit Velázquez Santa Rufina című festményén egy felnőtt lánygyereket ábrázol Évek óta vitatkoznak arról a gyermekkor-történettel fog­lalkozó szakemberek, való­ban olyan sötét, kegyetlen korszak volt-e a csöppségek számára a középkor, mint ahogy azt sokáig hittük. So­kan ma is azt vallják, hogy a mai értelemben vett szülői szeretet és féltő gondosko­dás akkor nem létezett, má­sok árnyaltabban arra hi­vatkoznak, hogy a nehéz, kegyetlen korban a szerete- tet is másként értelmezték, vagyis a szülők sem lehet­tek másmilyenek, mint a vi­lág körülöttük. VRABEC MÁRIA A szülői szeretet jelentését min­dig az adott kor értékei határozzák meg, csak az akkori orvostudo­mány, népi gyógyászat, társadalmi és családi kapcsolatok, hiedelmek és vallási szokások ismeretében al­kothatunk róluk véleményt, és így már az esetleges hanyagság vagy nemtörődömség is más fénybe ke­rül. A nem megfelelő bánásmódot sokszor az anyák tudatlansága, az elterjedt tévhitek, a tomboló hábo­rúk és járványok okozták - az anyák és apák tudatosan nem engedték meg maguknak, hogy kifejlődjön bennük a szeretet csírája, hiszen számolniuk kellett azzal, hogy gyermeküket bármikor elviheti a pestis, a kolera vagy a tífusz. Torz, mihaszna felnőttek Tény, hogy a gyermeki élet a szü­lők szemében annyit sem ért, hogy egyáltalán odafigyeljenek a sajá­tosságaira, ezért van ma nagyon nehéz dolguk a témát kutató törté­nészeknek és szociológusnak. A meglévő források - orvosi szak­könyvek, festmények, naplók - alapján csupán következtetni lehet a gyermekek életkörülményeire, hiszen ezek nem róluk szólnak, ők csak terhes és nem túl fontos mel­lékszereplői voltak a felnőttek éle­tének. A középkorban rosszul sike­rült, torz felnőttként kezelték őket. Sokat elárulnak a gyereknevelésről a törvénykönyvek, a mesék, a mon- dókák, a mitológiai történetek és az anyakönyvek is. Ott, ahol szép beszédes neveket adtak a gyerme­keknek, feltételezni lehet, hogy örömmel várták őket, máshol a családban két, egymás után szüle­tett gyermeknek is ugyanazt a ne­vet adták, mert feltételezték, hogy az egyik úgyis meghal. Nyugat-Eu- rópában a gyermekek egynegyede egyéves kora előtt, további egyne­gyede pedig tizennégy éves kora előtt meghalt. Kéri Katalin neves magyaror­szági történész történelmi forrá­sokra hivatkozva állítja, az el­hunyt kisgyermekeket egészen a 17. századig még csak külön sírba sem helyezték. A gazdagabb csalá­dokban az édesanya vagy más fel­nőtt lábaihoz fektették annak sír­jába, a szegényebb családok pedig egyszerűen kidobták az utcára a kis holttesteket. Lelkűk üdve azonban fontos volt az egyház szá­mára, az újszülötteket épp a korai elhalálozás veszélye miatt igye­keztek minél hamarabb megke­resztelni, sőt IV. Benedek pápa a 10. században a méhen belüli ke­resztelést is elrendelte. Sok helyen a haláluk után is képesek voltak megkeresztelni a csecsemőket, hogy biztosítsák számukra az üd­vözülés lehetőségét, ami Dóka Helga történész szerint arról ta­núskodik, hogy mégiscsak fonto­sak voltak a szüleik számára. Más­részt viszont a szülők közönye is indokolható azzal, hogy az evilági létet csak átmeneti állomásnak te­kintették a túlvilágra vetető úton és hitték, hogy mindig mindenben Isten akarata érvényesül. Nagyon sok baleset és haláleset épp a szü­lők fatalista gondolkodásmódja miatt következett be, hiszen sok­szor őrizetlenül hagyták gyerme­keiket abban a hiszemben, hogy a szentek majd vigyáznak rájuk. Bosszú a szülés kínjaiért A középkorban rengeteg volt az árva is, hiszen sok édesanya bele­halt a szülésbe, és a férfiak átlag- életkora sem volt magas. Elsősor­ban az árván maradt nemesi le: származottak gyámságának meg­határozása miatt különböző élet­kori szakaszokat különítettek el: a kisgyermekkor hétéves korig tar­tott, ennek betöltéséig a közép­korban sem támasztottak velük szemben követelményeket, szinte ignorálták őket. Az általános fel­fogás az volt, hogy aki gyermeket lát, nem lát semmit, mert a gyer­mekből hiányzik mindenfajta ész, erő és leleményesség, olyan, mint az ostoba részegek, a fecsegő asz- szonyok vagy a szenilis aggok. A hetedik életévét betöltött gyerme­ket minden átmenet nélkül fel­nőttnek tekintették, munkára fog­ták, a nemesi családokban pedig a 12 éves gyermek már törvényes korúnak számított, és akár házas­ságot is köthetett. A nők már 13- 14 évesen szültek, ami magas gyermekhalandóságot tekintve érthető is. A szülés közeledtével a nők felkészültek a küzdelemre, és Isten kegyelmén kívül másra nem is számíthattak, mert a korabeli orvostudomány fájdalmaik enyhí­tése helyett különböző tortúrák­nak vetette őket alá. A tévhitek és az átélt fájdalmak azt eredmé­nyezték, hogy mindezekért a szü­lők a kisgyermeket hibáztatták, kivetítették rájuk tudatalatti félel­meiket és ellenségesen bántak ve­lük. A várandós asszonyokat a he­tedik hónaptól szigorú böjtre fog­ták, a szülésnél segédkező bábák a tisztaságra nem adtak, és job­ban hittek a különböző misztikus szertartásokban, mint az orvostu­domány akkori eredményeiben. A nők rettegtek a szüléstől, a férfiak pedig sátáni dolognak tartották. A kínnal szült gyermeket aztán élete első pillanatától kezdve bün­tették, szorosan bepólyázták, sok­szor altató orvosságokat, mákfő­zetet adtak neki, hogy ne zavarja őket sírásával. Fatüske a járókában Kilenc hónapos korig minden gyermeket pólyáztak, utána erő­vel járni tanították. A korabeli já­rókák némelyike ugyancsak ré­misztő: képzeljünk el például egy keretes széket, amelybe hegyes fatüskét helyeztek, hogy a gyer­mek ne tudjon leülni. Az ütésektől és a csonttorzulásoktól vas és ólomdarabokkal merevített ru­hák, kemény bőrsapkák védték a kisgyerekeket, a lányokat már a pólya után halcsontos fűzőbe szo­rították. Nagyon sok gyerek meg sem élte azt a kort, hogy járni ta­nulhasson, a koraszülöttekről még a 17. századi nagy szülész­mesternek, Hunternek is az volt a véleménye, hogy a sorsukra kell hagyni őket. A jómódú családok­ban legfeljebb leölt állatok belső­ségei közé helyezték őket, hogy felmelegedjenek, mert az elkép­zelhetetlen volt, hogy az anya ma­gához vonja, vagy szoptassa gyer­mekét. A gazdag nők már akkor is féltették az alakjukat, a szegények számára pedig a szoptatás a mun­kából való kiesést jelentette vol­na, ráadásul a vér mellett az anya­tej is titokzatos .testnedvnek szá­mított és ezért viszolyogtak tőle. Egészen a 19. század végéig a leg­több jómódú családban dajkák szoptattak. A felnőttek gyerme­kük tisztántartására sem fordítot­tak különösebb gondot, egészen a 18. századig nem fürdették víz­ben őket. Jobb esetben jómódúak rózsaolajjal, a szegényebbek vaj­jal és borral kenegették a csecse­mőket. Kisgyermekek nyilvános akasztáson A pici gyermekek testi fenyítése nem volt szokásban; megverni a kevés korabeli beszámoló szerint csak akkor szokták a kicsiket, ha szüleik ágyába piszkítottak. Ezt próbálták is a felnőttek mindenfé­le módszerrel megakadályozni - a gyermekek már első életévükben több ezer beöntést kaptak. A bili használata a 18. század végén ter­jedt el Európában. A járni, beszél­ni tudó gyermekeket már felnőtt­ként kezelték, és el is várták tőlük, hogy úgy viselkedjenek. A tétlen­ség főbenjáró bűnnek számított. Még az arisztokraták gyermekei sem lustálkodtak, el kellett sajátí­taniuk a megfelelő viselkedés sza­bályait, ezért gyakran egy másik nemesi udvarba küldték őket - a fi­úkat apródnak, a lányokat udvar­hölgynek. Az, hogy játékokkal lepjék meg, és játszva neveljék a gyermekeiket, a felnőtteknek sokáig eszébe sem jutott, hiszen akkoriban a gyerme­keknek nem volt külön vüága. Ugyanazt játszották, mint a felnőt­tek, ugyanazokat a meséket hall-

Next

/
Oldalképek
Tartalom