Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-18 / 191. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com FITNESZ SZALONkép Jó hírek ARDAM1CA ZORÁN Jaj de nagyon bírnám, ha végre lenne a lapokban egy új rovat. A külföld, a belföld, a kommentár, a kishírek mellett valahol, ott, ahol a legjobban látni a rovatcím szalagját: JÓ HÍREK. Csupa nagybetűvel! Jaj de élvezném! Mindig itt kezdeném olvasni az újságot. Hogy végre valami olyan infót is kapjak, ami nem deprimál, amiből nem csurog vér, s nem cseszi el egész napra a kedvemet. Emlékszem, egy időben sugároztak Jó híradót a tévében is, hetente egyszer vagy kétszer, de aztán megszűnt. Sosem tudtam meg, miért. Nem voltunk kíváncsiak a jó hírekre? Vagy nem akadt elegendő jó hír? Aztán rá kellett jönnöm, talán az utóbbi. Azt hiszem, ma két okból nem mernek a lapok ilyen rovatot indítani. Az egyik: a jó hírek információértéke kicsi és lokális. Pl. Mari néninek 36 kiscsibéje kelt ki, és egyedenegy sem pusztult el ebben a kánikulában, vígan csipognak az udvar árnyékos szegletében, s olyan aranyosak, hogy ma csirkepaprikás helyett inkább salátalevest eszek. Vagy: A szomszéd tegnap nyert 10000 tallért, mert jól tippelte meg a meccset, végre megjavíttathatja belőle a Babettáját, és este mindenkit meghívott sörözni! Vagy ahogy a népdal mondja: „Hármat tojott a fekete kánya, engem szeret a kend barna lánya.” (Ez is jó hír, csak nem tudunk róla, mert a citerazenekar játssza, a rádió viszont csak elvétve, évente egyszer.) Ugyebár, az ilyen hírek, sajnos nem sokakat érdekelnek... De mondjuk az, hogy a hazai könyvkiadók magyarországi támogatása ügyében tárgyalnak és tárgyaim fognak az illetékesek - ígéret van rája -, hogy legalább majd (mikor?) a második félévben pályázhassanak, s jövőre legyen abból a virtuális pénzmagból valami könyvféleség, az isjó hú. Évi százhúsz címet véve (beleértve az egyetemek, intézmények, nem főprofilú kiadók publikációit is), mondjuk ádag 400 példánnyal, kötetenként 3 olvasóval, az ügy nem kevesebb, mint 144000 olvasót érint. (De ha tévednék, legyen csak kb. 90000 - ugye, baromi nagylelkű vagyok...) És érint még úgy nagyjából 100 szerzőt, szerkesztőt, illusztrátort, tördelőt, nyomdászt, kiadót stb. Tehát a tárgyalás ígérete is nagyon jó hú! Ennél jobb csak az lehetne, ha ezek a könyvek már nyomdában volnának, a pénz meg, amelynek összegéről még tárgyalni kell, a kiadók és szerzők és illusztrátorok és szerkesztők stb. számláján. De erre a másik jó húré - a második félévben... - talán egy évet is kell még várni... Ám egyéb oka is lehet annak, hogy JÓ HÍREK rovat nem létezik. A pozitív töltet ugyanis relatív. Nézzük, mondjuk, a politikusok kijelentéseit. Ámi az egyiknek jó, az a másiknak rossz. Az egyiknek annál jobb, minél rosszabb a másiknak, és fordítva. Hogy aztán a lakosoknak mi a jó és a rossz, azt hogyan döntse el szegény lapgazda? Volna egy bomba üzleti ajánlatom, tisztelt lapkiadók! Adok egy ötletet, aki ráharap, az megemeli a flekkdíjamat legalább nettó 500 kopejkára! Oké! (Ez is roppant jó hú lenne...) Szóval, minden lapídadó jelentessen meg két eÜentétes lapot! Tökolcsón kijön, mert mind a kettőben tökugyanazt kell megírni. Szóval, a kettőt szinte egy áron ki lehetne hozni. Az egyik lapban a híreket az egyik, a másikban a másik olvasótábor érdekei szerint érdemes tálalni. Ha pl. a kormányfő államosítani akar valamit, azt az egyik lap jó, a másik rossz húként tüntetné föl. így aztán elfogyna a teljes példányszám, és mindenki totálisan elégedett lehetne! Ja, hogy az objektivitás? Arra nálunk úgysem kíváncsi a többség. Honnan tudom? Nézd már meg, kúe szavazott a többség... Nem jó hú? Tüdsz jobbat? írd meg a nem létező rovatba... Strandolunk ZALÁN TIBOR Katinka, a helybéli patikárius viszonylag fiatal felesége elégedetten szemléli nyúlánk testét, sötétbarna bőrét, plasztikai sebészbarátjuk által a közelmúltban sikerrel átigazított hatalmas idomait a szűk öltöző még szűkebb homályában. Sehol sem lehet úgy lebarnulni, mint Korfun, sóhajt, és jóleső nyújtózkodással emlékezni kezd kicsit! Majd előkotoija az odakint vásárolt pompás tűzpúos bikinit. Na, parasztok, tátva marad a szátok, ha megláttok! Hiába vidék, egy értelmiségi feleség azért csak adjon magára! Lebiggyeszti a száját. A gimnáziumi igazgató nejéről vagy a polgármesternőről kár is beszélni. Csak rájuk kell nézni! Elnyűtt vén picsák hozzá képest, pedig vele egykorúak. Ráncosak és öregasszo- nyosan öltöznek. Mert azok is, öregasszonyok... Halkan felnevet, de csak egy pillanatra. Pamela Anderson-osra kerekített súlyos kebleit belezsúfolja a helyigényükhöz képest szerény méretű bikini-kosárkákba, amikor csörren a tűzpúos mobil. Felkapja. Édesem, búgja bele anélkül szinte, hogy a túloldalon megszólalni tudna az a másik, édesem, ha te nem lennél, mi lenne velem, semmi se lenne velem, az én fojtó, elárvult, semmi kis vidéki életemmel... Nem, most nem, keményedik meg az arca. Hol ugyan, ilyenkor, hát a strandon, édesem... nem, mindjárt nyakamon az ember, édesem, az előbb telcsizett... hétfőn nem... mondom, hogy nem... legfeljebb kedden... Azután néhány árnyék suhan át és keresztül a csinos kis pofikán - édesem vélhetően nincs a telefonálás idején túl empatikus hangulatában. Pálnak már sok a fény, sok a víz, sok a zaj, sok a mozgás. Dönt (ön dönt, zendül meg agyában a reklám-baromság...), hogy iszik. Kackiás, csíkos fürdőköpenyét magára kapja, határozott, de azért körültekintő mozdulattal letolja alatta a gatyáját, előcibálja a vastag úottúanyag alól, és ehhez képest túl laza ívben dobja egy bokorra száradni. Sóhajt egyet, nem nagyot, és nekiindul a fürdést koronázó sétának. Ez általában - és konkrétan minimum - egy korsó sört és egy sajtos-tejfölös lángost jelent. Katinka a rendezettnek feltűnő külső alatt lelkében feldúltan lép ki a kabinajtón. Egyenes derékkal, lábait egymás elé rakva, így mennek a manökenek is, lépeget. Egyszeregyszer oldalt pillant, ellenőrizve a hatást. Elégedetten konstatálja, az emberek szája tátva, kezükben megáll és borzong a rántott csúke- comb, félúton a lét finomabb régiói felé elmutató sörhab, az ismerős harangszó, mely épp átszelni készült a városka levegőjét. A világ félúton, ahogy Katinka is, medence és öltöző között. Bámuljatok, ujjong fel szilajul magában a helybéli patikárius magazinok oldalaúa vágyakozó felesége, irigykedjetek, csorogjatok; alázkodjatok, szenvedjetek a vágyakozástól és az irigységtől, parasztok! Pál a medence mellett araszol. Hunyorogva nézi a startkövekről vízbe ugráló barna kisgyerekeket, a labdájuk után hajlongó bimbózó lányokat, ^ kockás plédjeiken sütkérező korosodó kövér pókokat. Fölényes pillanat ez, az összehasonlításé, neki nincs, és nem is lesz ilyen undormány pocakja, mint ezeknek. Szája lebiggyed. Vidékiek. Amíg meg nem nősülnek, hajtanak, mint állat a nőre, aztán, ha már birtokon belül vannak, elengedik magukat, isszák a sört és zabál- ják az abált szalonnát kovászos uborkával, másnak hagyják az élveteg feleségek gondozását, terebélyesednek, szétfolynak, mázsás szarkupac lesz belőlük. Még szerencse, hogy ő megrögzött agglegény. Ekkor, akár ha álmot látna, az öltözők felől látomás, a káprázatból kibomlik egy emberi alkati remekmű, aki nem más, mint a gyógyszertár helybéli bombázója, mindenki álma- és vágyképe-Katinka. Hogy nézik a surmók, dörmögi, milyen szemérmetlenül meregetik a gülü szemüket... De a következő pillanatban neki is tátva marad a szája. És onnantól, mit van mit tenni ellene, úgy nézi ő is. Katinka, a megérintett emberi arcokat látva, még inkább kihúzza magát, egymás elé rakódó lépteit apróbbakra fogja, pompás csípőjét, vállaltan, egyre nagyobb amplitúdókat megengedve neki a mozgásban, riszálni kezdi. A medencéhez érve vár kicsit, nem ereszkedik rögtön a vízbe. Hadd lássák még. A parasztok... teszi hozzá élemedetten. Leül a lépcsőre, úgy ítéli, onnan még mindenki számára jól láthatóak testének hiheteden ívei. Amint tökéletessé újraszabott feneke a lépcső kövét eléri, valami furcsát, mondhatni, fenyegetően furcsát érez. Halkan lenéz, maga elé a vízbe, és megdöbbenésére a finom fodrok alatt finom ívre borotvált fanszőrzetét látja derengem. Egy pillanat a bénulásra, egy a felfogásra. Addig telefonált, telefonozott édesemmel az öltözői szűk félhomályban, míg elfelejtette felvenni bikinije alsóját. Megrándul, most már igazi pánik fogja el. Kétség- beesetten felnéz, tekintetében a megzavart állat riadalma és a sarokba szorított állat eszeveszett elszántsága. Tekintetét betölti a tőle két lépésre imbolygó csíkos fürdőköpeny. És Katinka, radikálisan felmondva minden ésszerűségnek, nem a vízbe menekül. Valami, talán a lét pánikfokozata által felkínált titkos rugó, fellöki, felrúgja a lépcsőről, és repül, és száll a levegőben a helybéli patikárius meztelen altestű, egyszerűbb nyelvűek fordulata szerint meztelen seggű felesége... Pál az előbbi döbbenetben mered a pucér fenekű angyaúa, még csak ott tart, hogy elhelyezkedik a lépcső kövén, a vízben. így nem lát(Fénykép: AP Photo/Elaine Thompson) hatja, hogy az, amikor meztelen alsó fertálya a rapcsos kőhöz ér, hogyan pattan fel, és hogyan veti magát - egyenesen őrá. Még akkor sem képes mozdulni, amikor a másik egyetlen durva mozdulattal letépi róla a fürdőköpenyt, és uzsgyi, már szalad is vele az öltözőkabinok hányába. A férfi dermedtsége még egy pillanatig tart. Végre mozdul, eúettenve maga elé pislant, úgy lefelé, és lentebb előfittyenni látja takarásból kiszakadt árva hímtagját. Fájdalmasan elbődül, buta arccal körülnéz, mint aki álmából ébred a rettenetes valóra, és a tolvaj után veti magát. Katinka menekülés közben megpróbálja magára húzni a csíkos férfúuházmányt, de ez sehogyan sem akar sikerülni. Pál azon van, hogy elékerüljön, ne tudjon kabinjába bemenekülni köpenyével a nő, közben folyamatosan és artikulátianul bömböl, akár az üvöltő dervisek. Ujjong és kacag a strand, ujjal mutogatnak feléjük, egymást hergelve röhögnek és fetrengenek, lángosukat a földhöz verik, sörüket a hasukra loccsantják a látványtól az emberek. De ők ott ketten élethalál harcukat vívják egymással az egyre gyorsuló forgásban. Katinka rohan elöl, nyüszítve és köpenyt ráncigálva, nyomában, ordítva és szemérmét íengetve a kétség- beesett Pál. Előbb csak a medence körül kergetőznek, aztán kifordulnak az utcára, átvágnak a falun, át- üldöződnek a környező városokon, átnyüszítenek-ordítanak az országon, áttáncolnak az országokon, átmenekülnek-üldöződnek a földföldrészeken, áttörnek a sztratoszférán is, és csak rohannak, rohannak megállíthatatlanul a világ- egyetem középpontja felé... MINDEN GONDOTOKAT Ő REÁ ÍVESSÉTEK.MERT NEKÍ GONDJA VAN REÁTOKí IPÍTjEES,?. Jó hír - „ami nem deprimál, amiből nem csurog vér, s nem cseszi el egész napra a kedvemet" SANZON Minden a helyén SZÁVAI ATTILA Tőlem nem túl távol egy fiatal lány kutyát sétáltat a parkban. Vagy a kutya sétáltatja őt. Vagy, hogy mindenkinek jó legyen és törekedjek a képzelt pontosságra: közösen sétáltatják a pórázt. Végül is mindegy. Lényeg, hogy a helyén van minden és mindenki. Helyén van a lány, helyén van a kutya, a póráz, langyosan kellemes a nyári híg levegő, mely délelőtt lévén még nem dühöng teljes meggyőződésből. Most úgy érzem, helyén van minden. A madarak is erről beszélnek, azt hiszem. A lány most leül egy padra, a pad mellet öreg vadgesztenyefa, mely szintén a helyén van. Helyén van a világűrben, mert ha néhány méterrel arrább volna, könnyen azt mondhatná a kritika, hogy hatásvadász, meg hogy kamu az egész. De nem. Csak elismeréssel szólhatok a vüágegyetemnek erről a parkbéli részéről. A lány a pádon ül és olvasni kezd, miközben időnként kutyájára néz. Az állat szinte önkívületben rohangál fel s alá a pad környékén. A lány láthatóan megbízik a kutyában, tudja, hogy nem fogja végigharapni a parkban őgyelgő honpolgárokat és nem hozza kellemetlen helyzetbe hozni karcsú gazdáját azzal, hogy illetlenül viselkedik. Sokszor én is jobban megbízom a kutyákban, mint bizonyos embertársaimban. A lány kutyája egészen őszintén és lelkesen kerget fel a fára egy macskát. A cirmos sértődötten nyávog az ágak között. A pádon felkacag a karcsúság, és kedves hangon megdorgálja az ebet, hogy ezt nem szabad, majd mosolyogva olvas tovább, tudja, hogy igazándiból nincs ebben semmi, sőt kimondottanszabad ilyet, ha már kutyává lett az a néhány milliónyi molekula a természet egy jól bevált ötleteképpen. És a macska sem hiábavaló találmány. Nem zsákutcája úgy a természetnek, mint mondjuk egyes politikusok flórája és faunája. Az állat nem vesz fel drága öltönyt, hogy kifejezze, eladja, rábeszélje magát. Nem. Hülyén is állna disznón a tüllszoknya. Az állatok any- nyival többek, hogy csak úgy Tart pour l’art, tehát önmagukért (a fajért) állatoznak. Nem úgy az a fajta homo politikus, aki, ha kell: ideológiákat és világnézeteket kurvul végig, mondván, hogy ő emberezik, tehát mutatja, hogy a többiért van. Szegény pára. És íesz aztán kommunista, humanista, szocialista, kapitalista, fasiszta, meg kitudja még miféle ista, slágerlista. Csak fel kell találni hozzá a slágerlizmust. Tán a labdarúgó is így lett focista. Beszédhibás tanácselnökösen: fo- cialista. Lehet, hogy valójában a fa mászott ki alólunk, nem mi jöttünk le a fáról... A lányt, a parkban őgyelgő honpolgárokat, továbbá a kutyát és a kényesen vinnyogó macskát láthatóan nem izgatja most ez. Hogy miféle könyv lehet a könnyű nyári ruhát viselő lány kezében, nem tudom. A ponyvaregényt itt és most nem találnám helyénvalónak. Valami könnyed, de biztos mondani- valójú kötet állna jól neki. Ha egyáltalán van ilyen, hogy könnyed és biztos. Leginkább egy olyan könyvet tudok most elképzelni a lány kezében, amelyben az úó által megálmodott fiú mélyet gondol az úó által megálmodott leány hányában. Jó, persze ilyenek a ponyvaregényekben is vannak. Ám azokban csak egy különös áúomantikus mázzal tudják ezt eladni, naplemente, tengerpart vagy legalább valami mediterrán csöpögés: a bozontos mellkas szőreit fújja a szél, és elhangzik az Ige, hogy ó máj dárling, jú ár szó bjutífúl, vagy legalább desztöm. A könnyű angol szavakat szeretik az emberek. Mert nincs az angol nyelvben túl sok kifejezése annak, hogy búlak, édesem. A lány most rágyújt, kezében a könyv, haját füle mögé igazítja, úgy olvas. A könyvben egy fiú gondolja talán egy lányról: „Ahogy éjszakánként elhalkul benned a vüág csobogása, és az álom rendezi el tested az ágyon, ekkor szeretek rád gondolni. Magára hagyod a sötét, hűvös réteket, melyek érted vannak és neked kínálják ösztöneiket, a virágok kacagását és a füvek vastag szagát. Ekkor szeretek rád gondolni, mikor a hajnali suttogásod első szavai még a sejtjeidben vannak. Alszanak most a szavak, ajkaidról álmodnak. A városban alszol el, távol a kövér rétektől, melyeken gyermekként szaladtál...” Talán valami ilyesmiket olvas a lány ott a pádon. Ez lenne talán most helyénvaló, ahogy helyükön vannak a csillagok és a nagy, nehéz bolygók által befutott spúálok a pincehideg világűrben. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
