Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-14 / 187. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 14. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ MÜHÜ Kampánykörút? Megosztja a romániai magyarságot Traian Basescu - írja a román sajtó az államfő székelyföldi látogatásáról. A Gandul szerint az elnök a romániai magyar „radikálisokkal cimborái”, az Adevarul című napilap azt emelte ki tudósításában, hogy Basescu hitelesítette az RMDSZ-ből kiszakadt „radikálisok” vezetőit. A Szabadság című kolozsvári újság szerint kampánykörút volt ez a javából, melynek komoly következményei lehetnek az erdélyi magyar szervezetek között jelenleg zajló egyezkedést illetően, ugyanis „megnő a Tőkés-Markó kiegyezés tétje, esélye és ára is”, (m)- Tényleg hülye, de a mi emberünk... (Cubomír Kotrha karikatúrája Washington az idén el fogja ismerni Koszovói független államnak - akár ENSZ-határozat nélkül is Rigómezei patthelyzet A Koszovó jövendő státusát vázoló Ahtisaari-terv megtorpedózása után patthelyzet alakult ki a Szerbiához tartozó, ám zömmel albánok lakta tartomány sorsát illetően. Moszkva a legszebb molotovi-gromikói reflexeket idézve minden nyugati kezdeményezésre nemet mond. A szerbek időhúzásra játszanak, az albánok a függetlenség kikiáltásával fenyegetőznek, Washington nyíltan támogatja ez utóbbi elképzelést. DOROGMAN LÁSZLÓ Német nyelvű újságírók nemrég szerb és koszovói albán politikusokkal folytattak háttérbeszélgetéseket. A belgrádi eszmecseréken kitűnt, hogy nemcsak a nacionalistaként elkönyvelt miniszterelnök és tanácsadói, hanem a fiatal, Nyugat-barátnak számító képzett miniszterek is csökönyösen ragaszkodnak Koszovó megtartásához. A kormányfő szerint soha egyetlen fórumon sem hangzott el olyan történelmi vagy jogi érvelés, amely indokolná a tartomány függetlenné válását. Jugoszlávia 1991-es felbomlásakor minden tagköztársaság határát tiszteletben tartották, miért épp Szerbia esete képezzen kivételt? - idézte a Neue Zürcher Zeitung Vojislav Kostunica szavait. Belgrádi vélemények szerint Koszovó elszakadása destabilizálná Nyugat-Balkánt, és újabb konfliktusokat eredményezne. Ráadásul fennáll a veszély, hogy ez esetben meggyengülnének a szerbiai demokratikus erők, ami lehetővé tenné a szélsőséges nacionalista Szerb Radikális Párt hatalomra jutását. Ez viszont megkérdőjelezné az ország európai integrációját. Pristinában viszont minden albán politikus ragaszkodik az Ahti- saari-tervhez, a nemzetközüeg ellenőrzött függedenség gondolatához. Szerb kollégáikkal ellentétben úgy látják, hogy ez jelenti a térség stabilizálásának egyetlen módját. A belgrádi időhúzással szemben Pristinában a státuskérdés mielőbbi rendezését sürgetik, rámutatva: a halogatás eredményeként felbomolhat az albán pártok között nagy nehezen létrejött konszenzus, ami a radikális erők malmára hajthatja a vizet. Az érvelés aduja tehát ugyanaz, mint Belgrádban: a szélsőséges mozgalmak és eszmék térnyerésével való fenyegetés. Az albánok alá lovat adott Nicholas Bums, az amerikai külügyi tárca harmadik embere, amikor júliusban közölte: Washington az év vége előtt el fogja ismerni Koszovói független államnak - akár ENSZ- határozat alapján, akár anélkül. A 2,1 milliós koszovói népesség mintegy 5 százalékát kitevő szerbek jogainak védelme természetesen szívügye Belgrádnak, • amire az Ahtisaari-terv tekintettel is van. A benne megfogalmazott jogokon és garanciákon túlmenő engedményekről azonban Pristina szerint szó sem lehet. Egy magas rangú nyugati diplomata arra hívta fel a figyelmet, hogy a szerb kisebbség képviselőinek a pristinai parlamentben biztosított vétójog akadályozhatja a majdani politikai rendszer működését. Vele ellentétben a koszovói szerbek gyengének érzik a védelmükre hivatott politikai garanciákat. Még egyik mérsékelt vezetőjük, Oliver Ivanovic is úgy látja, hogy a tervben előirányzott szerb önkormányzatok túl kevés jogkörrel bírnának, gazdaságilag pedig életképtelenek volnának. Ha pedig a külföldi erők egyszer majd távoznak Koszovóból, a szerbek védtelenek lesznek a hatalmas albán többséggel szemben. Éppen az ő megvédésükre készül a Lázár cár gárdája nevű önkéntes alakulat, élén Andrej Hadzi Miliccsel. A lobogó sörényű, teológiát végzett hadfi világméretű katasztrófát jósol arra az esetre, ha Koszovói elszakítják Szerbiától. A gárda kész minden erejével megakadályozni ezt. Ha pedig a „muzulmán koszovóiak” nem térnek jobb belátásra, azzal saját halálos ítéletüket írják alá - fenyegetőzött Milic. Szavai szerint „egyetlen albán szúnyog” sem marad életben Koszovóban, ha az általa vezetett „fertőtlenítő alakulat” nekiront az ellenségnek. Hogy Milic - mint az albánok vélik - szájhős-e csupán, egy fantomhadsereg botcsinálta vezetője, vagy pedig komolyan veendő tényező, arról megoszlanak a vélemények. Belgrádi ENSZ-megfigyelők nem tartják kizártnak, hogy Lázár cár gárdája mögött valójában a szerb hadsereg és a rendőrség radikális körei állnak. Ez esetben pedig - a pristinai albán kormányfő, Ágim Ceku által a függetlenség egyoldalú kikiáltásának napjaként megnevezett november 28. után - akár a fegyveres harc sem zárható ki a felek között. A szerző az MTI munkatársa „Amikor éjfélt üt az óra, és a világ alszik, India életre kel és szabadságot kap. Véget ér egy korszak..." Hatvan éve lett független India MTl-HÁTTÉR 1947. augusztus 15-én nyerte el függetlenségét India: a brit birodalmi gyarmat ezt követően véres zavargások közepette azonnal két részre szakadt, a hindu Indiára és a muzulmán Pakisztánra. A szubkontinens mérhetetlen gazdagsága és stratégiai fekvése miatt már a XVI. század óta a gyarmatosítás elsődleges célpontja volt, portugálok, hollandok és britek vetették meg itt lábukat. A versengésből végül a britek kerültek ki győztesen, akik a XIX. század közepén egész Indiára kiteijesztet- ték hatalmukat. 1885-ben megalakult az Indiai Nemzeti Kongresz- szus (INC), amely a függetlenedés és az indiai nacionalizmus motorja lett. Nagy-Britannia 1919-ben kétkamarás indiai törvényhozást állított fel, és szavazati jogot adott az ötmillió leggazdagabb indiainak az ország ügyeinek intézésére. A húszas évek forrongása közepette emelkedett ki a következő időszak három jelentős politikusa: Dzsaváharlál Nehru, Mahátma Gandhi és Muhamed Dzsinna. Nem kis részben Gandhi az egész világ figyelmét Indiára irányító erőszakmentes ellenállása miatt 1935-ben a brit parlament újabb jogokat biztosított az indiai központi törvényhozásnak és a 11 területi törvényhozásnak, a hadügyek és külügyek intézése azonban továbbra is brit kézben maradt. Mivel a törvény nem vette figyelembe a vallási megosztottságot, az önálló muzulmán államot követelő Dzsinna és az egységet fenntartani akaró Nehru és Gandhi harca egyre elkeseredettebbé vált. AII. vüágháború után a megroppant brit birodalom már nem tudta tovább fenntartani indiai befolyását. 1947. augusztus 15-én India a Brit Nemzetközösségen belül függetlenséget kapott; híres beszédében Nehru így értékelte a hosszan tartó küzdelem eredményét: „Amikor éjfélt üt az óra, és a világ alszik, India életre kel és szabadságot kap. Olyan pillanat érkezik el, amely ritkán szokott a történelemben... Véget ér egy korszak, egy nép lelke hosszú elnyomás után hallathatja hangját.” A függetlenség egyben a szubkontinens megosztását is magával hozta: India mellett két egymástól 1500 kilométerre levő területből létrejött a muzulmán többségű Pakisztán. A hinduk és a mozlimok között tömegmészárlásokba torkolló összecsapások robbantak ki, s 15 millióan kényszerültek lakóhelyük elhagyására. India és Pakisztán a vitatott hovatartozású Kasmír miatt már 1947-ben háborút kezdett, amelyet hatvan év alatt még három követett. 1971- ben Pakisztán is kettészakadt, a keleti országrészből megalakult Banglades. Dzsaváharlál Nehru (balra) és Mahátma Gandhi egy 1946. júliusi felvételen (AP Photo/Max Desfor) KOMMENTÁR Menjünk fejjel a falnak! GÁL ZSOLT Rontsunk neki fejjel a falnak, hátha puhább lesz a fal. Körülbelül így foglalható össze a szlovák nemzeti felkelés 63. évfordulóját kissé elhamarkodottan ünneplő Robert Fico miniszterelnöknek a legutóbbi eszmefuttatása vagy inkább gondolati ámokfutása. Ez jól beleillik a minden hétre legalább egy kapitális baromságot a népnek sorozat forgatókönyvébe. Miniszterelnökünk gyújtó hangú beszédében ezúttal azt harsogta, hogy számára az 1944-es felkelés fő üzenete az, hogy meg kell lennie az elszántságnak. 63 éve a fasizmus elleni harchoz volt szükség rá. Fico szerint a világ ma csöppet sem jobb, mint akkor, ma is a nyersanyagokért, a hatalomért és a befolyásért dúl a csata, csak más fegyverekkel. Ezek a fegyverek a globalizáció, a liberalizáció és a privatizáció. Ezzel kell tehát szembeszállni, máskülönben egy olyan országban találjuk magunkat, amelynek állampolgárai vágjunk ugyan, de körülöttünk minden, a víz, a föld és az energia valaki másnak a tulajdonában lesz. Meg kell hagyni, Ficónak zseniális képessége van arra, hogy rövidke kis szövegeket ökörségek egész sorozatával tömjön tele. Most sem volt ez másképp: újra sikerült összekevernie a tenoristát a terroristával, pedig a kettő elég távol áll egymástól. Először is itt van az az apróság, hogy a második világháborúban a fasizmussal szembeszállni közvetlen életveszélyt jelentett. Több mint 60 millió ember vesztette életét az emberiség legpusztítóbb háborújában. A globalizációval szembeszállóknak aligha kell félteniük az életüket, sőt az elmúlt évtizedek történései alapján inkább azt mondható el, hogy a globalizációellenes tüntetők egyes harcias csoportjaitól kell inkább félteni a közrendet, főképp az útjukba kerülő parkoló autókat meg a kirakatokat. Aztán itt van a bennünket körülvevő világ, a víz, föld és energia kérdése, ami ugye nem lehet más tulajdonában. Bezzeg a kommunista múltban - Fico kedvenc időszakában - ez mind közös tulajdonban volt. Józsi bácsinak milyen jó volt, hogy elvették tőle földjét, amely így mindenkié lett, Mari néninek meg müyen sok haszna származott abból, hogy közös tulajdonban volt a víz, csorgathatta egyfolytában. Csak az nem fér a fejembe, hogy mit keres itt az energia, az valahogy nem illik a sorba, elvégre az nem vesz körül úgy bennünket, mint a föld meg a víz: azt, ha nem tévedek, erőműben elő kell állítani. Fico talán az energiahordozókra gondolt, de kit is érdekelnek az ilyen apróságok. Az a lényeg, hogy megnevezte a három fő gonosz eszközt: a globalizációt, a liberalizációt és a privatizációt. Kellene esetleg készíteni egy közvélemény-kutatást Fico hangos támogatóinak a sorában, megkérdezve őket, hogy mit is jelentenek ezek a fogalmak. Gyanítom, hogy döntő többségük nem tudná még csak nagyjából sem meghatározni jelentésüket. Egyébként épp a globalizáció, a liberalizáció és a privatizáció voltak azok a folyamatok, amelyek megalapozták Szlovákia gazdasági fejlődését. Ezért harcolni ellenük olyan, mint fejjel menni a falnak. A velük ellentétes fogalmak: a vüágtól való elzárkózás, az állami szabályozás és irányítás, valamint az államosítás, illetve az állami tulajdon. Ezekért a célokért kellene ma küzdeni? Észak-Korea, Kuba vagy Zimbabwe ezt teszi; vajon országunknak köztük volna a helye? Nem inkább a kárhoztatott folyamatok esetleges negatív hatásait kellene megpróbálni tompítani? Nem - ajánlja bölcs miniszter- elnökünk -, inkább menjünk fejjel a falnak. Szerepzavar CZAJL1K KATALIN Politikai életünk egyre gyakoribb kóros jelensége az a szerepzavar, amellyel kormánypárti és ellenzéki politikusok végzik, vagy éppen nem végzik a dolgukat. Robert Fico kormányfő például ahelyett, hogy végre kezelje szociális ügyi minisztere balfogásait, egyfajta bulvármédiumként újabb és újabb leleplező bizonyítékokkal áll elő az újságírók és a magán-nyugdíjpénztárak összeesküvéséről. Miroslav Cíz, a Smer frakcióvezetője a Sme napilapnak adott interjújában ezzel szemben átment médiaelemzővé: azt a véleményét osztotta meg a nagyérdeművel, hogy a szlovákiai napilapok szerinte mindössze a lakosság 40%-ának az érdekeit, nézeteit képviselik, ellenkező esetben minimum 200 ezer ember vásárolná őket. A legékesebb gyöngyszemet mégis egy ellenzéki politikusnak, Mikulás Dzurindának köszönhetjük, aki nemcsak politológusi, hanem látnoki képességeit is megcsillogtatta a múlt héten, amikor azt mondta, néhány éven belül az MKP léte veszélybe kerül, mivel Szlovákia demokratizálódásával alapját veszti egy nemzetiségi alapon szerveződő párt. Hogy ezt a kijelentését, amelyet ráadásul nem most hallhattunk először, pontosan hogyan is értette, azt már a volt kormányfő nem fejtette ki. Nem tudni, vajon a nemzetiségi hovatartozást mint politikai érdeket tartja antidemokratikus- nak, vagy úgy véli, országunk „demokratizációs” folyamata során a nemzetiségek pár éven belül elnyerik az összes létező jogot, úgyhogy pártjuluiak egyszerűen kifogy a tématára. Nyilvánvaló, hogy mindkét feltételezés abszurd. Még abszurdabb azonban az, hogy egy politikus szabja meg, a polgárok minek alapján válaszszák meg a nekik leginkább tetsző pártot. Egy pártnak, demokráciában legalábbis, mindaddig lesz létjogosultsága, amíg lesznek választói. Pont. Senki sem tiltotta meg a többi szlovákiai pártnak, hogy érdemi kisebbségi programot fogalmazzanak meg. Ha ezt nem tették meg, szívük joga, csak akkor nehogy már a kisebbségi pártnak/választónak vessék a szemére, hogy ilyen programot képvisel/támogat. A demokrácia csak akkor tud rendesen működni, ha a rendszerben mindenki teszi a maga dolgát. Kormánypárt kormányoz, ellenzék felügyel, a választó figyel, majd négyévenként választ. Önjelölt prófétákra és mindenhez értőkre semmi szükség.
