Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)
2007-07-26 / 171. szám, csütörtök
Vélemény és háttér 7 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JÚLIUS 26. FIGYELŐ Ha Hedviget felmentik... „Az igazság győzelméről majd akkor beszélhetünk, amikor a bűnösöket megbüntetik, Maiina Hedviget pedig felmentik, a rágalmazás miatt elnézést kérnek tőle a szlovák hatóságok, a magyar kormány pedig megköveti őt, amiért cserben hagyta” - olvasható a Fidesz tegnapi közleményében, mely az ügyben e héten közzétett új információk nyomán bekövetkezett fordulatra reagál. Németh Zsolt külügyi kabinetvezető Fidesz-képviselő szerint „a Magyar Köztársaság miniszterelnökének kötelessége határozottan kiállni és megvédeni a bántalmazott ember - Tovább enyhül a hőség, és a politikusok is elmentek nyaralni: végre fellélegezhet az ország! jogait”, (mti) (Peter Gossányi karikatúrája) A fejlesztési részhozzájárulás néven bevezetendő tandíjat a tanulmányi teljesítmény alapján kellene fizetni Kell-e tandíj (és ennyi főiskolás)? Magyarországon a felsőoktatásba idén felvettek az elsők, akiknek túlnyomó többsége tandíjat fizet, ám miután a tandíj eltörléséről szóló kérdés a nagy valószínűséggel kiírandó népszavazásban is szerepel, könnyen lehet, hogy az utolsók is. STEMLER MIKLÓS A tandíj a legutóbbi országgyűlési választási kampányban is az egyik fő téma volt: 2006 februárjában mindegyik parlamenti párt elutasította még a gondolatát is, ám a választás után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen formában mégiscsak fizetős lesz a felsőoktatás - bár a tandíj kifejezést azóta is kerülik a kormánypárti politikusok. Első körben még a Magyar Bálint vezette oktatási tárca fogalmazott meg egy koncepciót utólagos képzési hozzájárulás néven, amely lényege szerint a hallgatóknak utólag, bérükből kellett volna törlesztenie képzésük árát, s bár a koncepció annak idején a kormányprogramba is bekerült, alig egy hónapot ért meg: a Magyar Bálintot váltó Hiller István teljesen másban gondolkozott. Az utólagos képzési hozzájárulással az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy csak több év után kezdett volna visszafolyni a pénz a rendszerbe, miután a hallgatók végeztek, és bérük elérte a megszabott szintet, miközben a magyar költség- vetésnek és egyben a felsőoktatásnak már jóval előbb szüksége volt a plusz forrásokra. A végül elfogadott tandíjkoncepció rövidítéséből (fejlesztési részhozzájárulás, azaz FÉR) kiderült, a cél a felsőoktatás igazságosabbá tétele volt, például olyan módon, hogy a költségtérítéses és az állami finanszírozásban részt vevő hallgatók közötti határ átjárható legyen. A FÉR a tanulmányi teljesítmény alapján differenciál: a legjobb hallgatók meglehetősen csekély része nem fizet (az, hogy pontosan hányán mentesülnek a fizetési kötelezettség alól, az intézmények kompetenciájába tartozik; annak idején az első híradások még 15 százalékról szóltak, de az EL- TÉ-n például csak a hallgatók öt százaléka mentesül). A tandíj összegét az állami normatíva 20 százalékában állapították meg: ez jelen pillanatban bachelor képzésen éves szinten 105 ezer forint. Tandíjat először az idén felvetteknek kell fizetniük, 2008 szeptemberétől, mégpedig az első év tanulmányi eredménye alapján. Az elképzelés szerint a beszedett pénzeket az egyetemek infrastrukturális fejlesztésére kell fordítani, bár ezen a téren magát a fejlesztést meglehetősen szabadon értelmezik a különböző intézmények: van olyan, ahol a bérfejlesztés is ebbe a kategóriába esik. A FER-ről szóló bejelentést annak idején élénk tiltakozás követte, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) tüntetéssorozatot jelentett be Tandíjstop néven, ám a szeptemberi fővárosi zavarságok miatt ezt végül elhalasztották és csak október 19-én tartották meg, a tervezettnél jóval szerényebb érdeklődés mellett. Bár a tüntetésen a HÖOK akkori vezetése még azt jelentette be, hogy minden félévre további tüntetést szerveznek egészen addig, amíg a kormány nem vonja vissza a tandíjat, erre végül is nem került sor. így a hallgatói érdekvédelmi szervezetnek a Fidesz által szervezett népszavazás adhat majd lehetőséget arra, hogy megpróbálja érvényesíteni mai napig változatlanul tandíjellenes álláspontját. A HÖOK levelezőlistáján rövid polémia bontakozott ki, miután kiderült, hogy a tandíj ügyében várhatóan megtartják a népszavazást. Ekler Gergely volt HÖ- OK-elnök a népszavazással kapcsolatos aktív kommunikációra kérte a szervezet jelenlegi vezetését. A HÖOK jelenlegi vezetése egyelőre nem kíván foglalkozni a népszavazással. Miskolci Norbert HÖOK-elnök közölte, hogy a jogi procedúra lezárultáig a szervezet semmilyen módon nem kíván foglalkozni a népszavazással. Aktivizálódása ugyanakkor több forrás szerint később sem várható, ugyanis a HÖOK elnöksége attól tart, hogy bármilyen részvétel a népszavazási kampányban a pártpolitika csatáiba kényszerítené a szervezetet. (Aggodalmuk valószínűleg nem teljesen alaptalan, hiszen ősszel a Tandíjstop kapcsán a HÖOK már megkapta a jobboldal bérence minősítést a kormányoldaltól.) Bár azt még egyelőre nem tudni, hogy az elvileg a nagyrészt a felsőoktatás minőségi fejlesztésére fordítandó tandíj milyen változásokat hoz ezen a téren, az első hatások máris érzékelhetőek: a tavalyinál 24 ezerrel kevesebb hallgató jelentkezett idén továbbtanulásra, és ennek megfelelően a ponthatárok is alacsonyabbak lesznek. Bár az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) szerint a tandíj és a jelentkezők számának csökkenése között nincs összefüggés, a logikai reláció meglehetősen világosnak tűnik, és nem is feltétlenül a minisztérium szándékai ellen való. Az utóbbi években a felsőoktatásban tanulók magas számának köszönhetően nagymértékben nőtt a diplomás-munkanélküliség, és a magyar felsőoktatás rendkívül széttagolt, rengeteg felsőoktatási intézménnyel. A hallgatói létszám csökkentése mindkét problémán segíthetne: a kevesebb jelentkező azt jelentheti, hogy némileg egészségesebb arányok alakulnak majd ki a munkaerőpiacon, a gyengébben teljesítő intézmények pedig közép- és hosszú távon elvéreznének a hallgatókért folyó vet senyben. (hirszerzo.hu) Mára szinte kiürültek a vidéki cseh templomok és temetők, amit lehetett, azt már ellopták belőlük... Az eltűnt műtárgyak gazdagok házait ékesítik KOKES JÁNOS Mintegy 400-500 templomot és más egyházi műemléket lopnak ki évente az utóbbi időben Csehországban a szervezett bandák - derült ki abból a kimutatásból, amelyet a cseh rendőrség hozott nyü- vánosságra a napokban. A szervezett bűnbandák jól átgondolt és profi módon véghezvitt akcióival szemben a hatóságok többnyire tehetetlenek. Nem véletlen, hogy a rendőrség - természetesen túlzással - azt állítja, rá már lassan nem is nagyon lesz szükség, hiszen mindent, amit lehetett, már elloptak. A szinte alig őrzött vidéki templomok, műemlékek és temetők szervezett megdézsmálása a kilencvenes évek első felében érte el csúcspontját. „Bizonyíthatóan több ezer értékes műtárgy került azokban az években külföldre, többnyire Németországba és Ausztriába, valószínűleg magánszemélyekhez. A régiségkereskedésekben csak néhány tucat lopott műtárgy tűnt fel, ezek egy részét sikerült visszaszereznie a cseh államnak” - mondta újságíróknak Roman Skíepek, az országos rendőrparancsnokság szóvivője. Az idei év első felében mintegy száz műemléknek nyilvánított épületből tűntek el értékes műtárgyak. Bár a lopások száma az utóbbi években fokozatosan mérsékelten csökken, a szóvivő szerint ez nem a rendőrség hatékonyabb munkájának a következménye. „Egyszerűen arról van szó, hogy lassan már nincs mit ellopni” - ismerte be keserűen a rendőrségi szóvivő. A rendszerváltás óta ellopott műtárgyak becsült értéke mintegy 23,5 milliárd korona. „Ez persze laikus becslés, a tényleges kár ennek néhányszorosa” - szögezte le Skíepek, megjegyezve, hogy számos műtárgy pénzbeli értéke gyakorlatilag meghatározhatatlan. A statisztika szerint a rendőrségnek az utóbbi években csak mintegy a lopások 20 százalékát sikerül felderítenie. „A bandák megrendelésre lopnak. A műtárgyakat mindig valaki megrendeli, tehát nagyon szervezett az egész. A tolvajok ráadásul kitűnő helyismerettel rendelkeznek, a templomok, temetők bebiztosítása pedig nagyon gyenge.” Nagy a kereset a különféle szobrocskák és kőkeresztek iránt, amelyek aztán a gazdagok családi házait ékesítik elsősorban Nyugaton. Nagy probléma az is, hogy számos műtárgy eltűnését csak későn, gyakran hónapok múlva veszi valaki észre, s igen gyakori az is, hogy a lopást nem jelentik a rendőrségnek, mert az illetők tartanak a bonyodalmaktól, a magyarázkodástól, a vizsgálatoktól. KOMMENTÁR Az infláció mint banánhéj SIDÓ H. ZOLTÁN Furcsa dolog a politika. A döntéshozók sokszor nem rossz lépéseik miatt bűnhődnek, hanem tőlük független erők kedvezőtlen összjátéka miatt. Például Robert Fico és fegyvertársai rendíthetetlenül próbálják lerombolni a meglevő és működő nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszert, akár olyan áron is, hogy nemzetközi egyezményeket sértenek vele, komoly perek garmadája zúdulhat az országra, vagy pedig intézkedéseik révén újra növekedhet a munkanélküliség. Ezek súlyos vádak, ehhez képest viszont a vállalkozói szféra erejéből mindössze néhány ejnye-bejnyére telik, a korona árfolyama pedig már lassan agyagba döngöli az amerikai dollárt. Az ország gazdasága meg olyan jól érzi magát, hogy a pénzügyi tárcának néhány hónap leforgása alatt már harmadszor kellett felfelé módosítania az idei éves növekedést előrejelző mutatót. Szlovákia most kegyelmi állapotban van, egy konjunktúrahullám tetején dagadó vitorlával szörfözik, és ebbéli egyensúlyából még az eddigi kormányzati otrombaságok sem billentették ki. A Fico-kabinet kevés hasznos döntés mellett kötelezte el magát sziklaszilárdan. E kevés jó dolog egyike az euró 2009-es bevezetése, és az ennek érdekében történő infláció visszaszorítása. A pénzromlás mértéke napjainkban már-már eléri az igazságtalanul szigorúan megállapított mércét, pénzügyi elemzők a napokban pedig úgy nyilatkoztak: a nyár folyamán ez a kritérium is felkerülhet a kipipált feladatok listájára. Azonban mint egy jó királydrámában, máris érkezik a kellemetlen fordulat: kiderült, a kenyérbúza ára rekordokat döntöget, az áramszolgáltatók pedig 10 százalékot meghaladó áremeléssel riogatnak. Nem mindegy, milyen tételek drágulnak. Ha mondjuk, az atomerőműi hűtőtornyok ára lódul meg, az kevés ember idegeit borzolja. Viszont ha többet kell fizetni a villanyért, a kenyérért, az rögvest sokunkban ellenérzést vált ki. Arról nem is szólva, hogy az alapvető élelmiszer és a villamos energia számos végtermék árába gyűrűzik be, azaz jócskán inflációgerjesztő hatású. Nem kizárt, a kormányfő majd hatalmi szóval avatkozik be az árképzés folyamatába, ami nem szerencsés, mert torz árviszonyokat teremt. Az is feltételezhető, hogy Brüsszelből vagy Majna- Frankfurtból ránk szólnak: csak semmi trükk, az inflációnak a valóságot kell tükröznie. Szomorú esetben a pénzromlás mértékének terén elbukhatunk - ez legkésőbb 2008 májusában derül ki -, akkor pedig oda az eurós álmunk. Fico számos dologban bűnrészes, futószalagon szállítja a nem kiérlelt ötleteket, mindent megtesz azonban az alacsonyabb infláció érdekében. Ha mégis ez lesz az a képzeletbeli banánhéj, amelyen a miniszterelnök elcsúszik, akkor vele együtt szinte mindannyian hasra esünk. Hogy miért? Mert a kormány a kényszerű takarékosság helyett a 2010-es parlamenti választás időpontja láttán dühödten költekezni kezdhet, szétzüálva ezzel az államháztartást, és az ígéretesen szilárduló korona lába alól a külföldi spekulánsok kihúzhatják a szőnyeget. JEGYZET Chipset csomagolnak JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Olvasom egy frissen készült felmérésben, hogy a fiatalok döntő többsége, ha munkát találna külföldön, már nem is sietne hazafelé, s bárhol a nagyvilágban el tudja képzelni az életét. Globalizálódunk, s lassan elveszik a haza fogalma. Azé a hazáé, amelyik eddig sem bánt velünk kesztyűs kézzel, s ahol még a szűkén vett közösség is atomjaira hullott az évek során. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt, amikor Budapesten tanultam, többször megkérdezték tőlem, hazajö- vök-e, ha befejezem a tanulmányaimat. Mindig felháborított a kérdés, mert a legszigorúbb magánügynek tartottam, s ahogy az ember nem szokott érdeklődni a másik szexuális szokásai felől, nem tartottam etikusnak, ha a „haza kell jönni” sztereotip szerepzavart vágták a fejemhez. Az persze senkit sem érdekelt, kikövezték-e a hazafelé vezető utat, vagy sem. Mégsem volt számomra egy pillanatig sem kérdés, hazajöj- jek-e (bár ki tudja, hogy hol a haza), s elutasítottam több jól kecsegtető állásajánlatot is. Itthon aztán volt is állásom meg nem is, de legalább megtudtam, hogyan működik a hivatal lassú, de üzembiztos gépezete, s megtanultam, hogyan lehet szociális segélyből megélni. Ha meg lehet... Évfolyamtársaim többsége nem jött haza Magyarországról, főleg a kárpátaljaiak, az erdélyiek és a vajdaságiak maradtak ott, s nagy részük már a magyar állampolgárságot is felvette. Szülővárosom lélekszáma az évek során több ezer fővel csökkent, elsősorban az értelmiségiek és a fiatalok mentek el. De a környező falvakból is eltűntek mindazok, akiknek a feladata lett volna az ottani közösség megtartása, Néhány napja Rimaszombatban egy rég nem látott barátommal hozott össze a sors, kétdiplomás ember, egy ideig tanáremberként dolgozott, mivel szülei is pedagógusok, sőt édesapja az egyik környékbeli középiskola igazgatója, aki a helyi közügyekben is jelentős szerepet vállalt. Nálunk a tanárkodás taposómalom, a pedagógusnak a legelemibbjogai sincsenek, mondja. Lelkesen mutat be a feleségének, elújságolja, hogy már évek óta Angliában élnek, egy kisebb üzemben chipset csomagolnak. Napi nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, s még az angoltudásukon is finomíthatnak. Arra a kérdésemre, mikor jönnek haza, csak egy csalafinta mosoly a válasz. Nekik nem annyira sürgős, teszi hozzá búcsúzóul. Ahogy látom, a közösségüknek sem, amely elengedte őket.
