Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)
2007-07-14 / 161. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JÚLIUS 14. Szalon - hirdetés 13 és régiségek egyik legjelentősebbikét” magasztalja. Még Bocskayra sem mond egy rossz szót sem, pedig „elfoglalta csaknem egész Szlovákiát”, miközben hajdúi nem egy települést felperzseltek. Rákóczit viszont a szlovákok hóhérjának nevezi, azzal a homályos indoklással, hogy „az ő idejében a szlovákok nagy áldozatokat hoztak”. A szövegből viszont kiderül, azért őrről Rákóczira, mert nem sikerült kicserélni a kassai dómban elhelyezett hamvait a budapesti Nemzeti Múzeumban őrzött ún. blatnicai kardra, ahogy ezt Ivan Móro, a Szlovák Kulturális Minisztérium főosztályvezetője a Meciar-korszak- ban a magyar félnek felajánlotta. Itt is tetten érhető, hogy Város csak azokat a magyarokat öleli a keblére szlovákokként, akik után valami mutogatni érdemes érték maradt: a műgyűjtő Pálffy Jánosról rögtön eszébe jut, hogy Pozsonyban született. De Rákóczi hiába született a mai Szlovákia területén, Borsiban, műkincsek nem maradtak utána, tehát a szlovákság ellensége, sőt hóhéra. Mindenki megkapja a magáét, Szmrecsányi Pál például így: „Szmrecsányi Pál (1846-1908) nem volt hasznos szülőhazája, Szlovákia számára, ártott neki”. A bűne az volt, hogy szepesi püspökként az esztergomi Keresztény Múzeumnak táblaképeket ajándékozott, többek között abból a templomból is, amelynek kegyura volt. Hogy milyen eseüeges Városnak ez a fajta kategorizálása jókra és rosz- szakra, bizonyítja az általa felmagasztalt Csáky Miklós esztergomi ersek peldaja. Ot azért dicséri, mert Kassára vitetett szepesi várukból egy értékes szobrot. Csáky Miklós papi pályája során nagyváradi püspök, kalocsai, majd 1751-től esztergomi érsek volt, ha történetesen e városok valamelyikébe vitette volna a szobrot, mindjárt más jelzőket kapna. Pedig ez könnyen megtörténhetett volna. Az elmúlt évszázadokban a történelmi Magyarországon földrajzüag is nagy ívű pályát futhattak be - országhatárok átlépése nélkül - az egyházi és közjogi méltóságok, ez volt a természetes. íme, egyetlen, találomra kiragadott példa a sok helyett: Batthyány Ignác gróf (1741-1798) Németújvárban (ma Ausztriához tartozik, itt állt a család ősi vára) született, Nagyszombatban (Szlovákia) tanult, Egerben (Magyarország) működött, majd erdélyi (Románia) püspök lett. Szenvedélyes gyűjtőként könyveket, kéziratokat vásárolt, többek között megvette a lőcsei plébánia nagy múltú könyvtárát, és a bártfai könyvtár anyagából is vásárolt. Az így gyűjtött könyvtárból alapította a kéziratokban és ősnyomtatványokban gazdag Batthyaneumot Gyulafehérvá- rott (Románia). A képekkel, szobrokkal sem volt másképp, azok is így vándoroltak. Város a részletekben sem megbízható. Nem igaz, hogy az 1849-ben kivégzett Jeszenák báró sírját a pozsonyi evangélikus temetőben „elnyelte az idő”, ma is megtekinthető, kegyelettel gondoskodnak róla. Nem igaz, hogy II. Vencel fiát V. László néven koronázták magyar királlyá, ugyancsak tévedés, hogy III. Vencel I. László néven került a magyar trónra. Nem felel meg a valóságnak, hogy Pálffy Károly gróf csak 1977-ben látogathatott el először szülei szomolányi Slratené sloyenské poklady Usurfy uvtclrckydt pamintok Zlaclítu n vanarníkov „Albin Cáki szepességi és sárosi ispánt (aki később a magyar országgyűlés felsőházának elnöke lett) Mednansky 1882-ben festette meg Bijacovicében" (Milan Város: Stratené slovenské poklady, 294. oldal) „Eduard Majsch A műteremben (Hármas portré) című festménye 1904-ből, melyet a Pozsonyi Városi Galéria 1994-ben egy magángyűjtőtől vásárolt meg" (Milan Város: Slratené slovenské poklady, 255. oldal) sírjához (ezt a pozsonyi Carlton szálló egykori recepciósaként tanúsíthatom, alkalmam volt vele beszélni), és sorolhatnánk tovább a valótlanságokat, de fölösleges. Város könyve rosszindulatúan elfogult könyv, semmi köze az európaisághoz. Szerencsére egyre kevesebben osztják ezt az általa prezentált beszűkült látásmódot, hanem úgy tekintenek közös kulturális örökségünkre, ahogy például Mária Novotná a Szent István és Imre életének epizódjait megörökítő matejovcei gótikus szárnyas oltárra, amelyről így ír: „a középkori művészet alapvető alkotásaihoz tartozik mind Szlovákia, mind Lengyelország és Magyarország művészetének történetében” (Pamiatky & múzeá, 2007/2.). Mert ez a lényeg: közös múltunk közös kulturális kincséről van szó, amelyet nem lehet se kidekázni, se kicen- tizni. Még a csere sem tudja maradéktalanul kielégíteni az érdekelteket, mint azt a - Város által is leírt - bajmóci oltár esete mutalja. Csehszlovákia kettéválása után Prága nem akarta visszaadni Szlovákiának Nardo di Cione oltárát, amely Pálffy János bajmóci kastélyának kápolnáját díszítette. Meciar végül kierőszakolta a visszahozatalát - tíz gótikus táblaképért cserébe. Ezek a mai Szlovákia területén keletkezett oltárképek egy fejlődési szakasz mással ném helyettesíthető mozaikkockái, elvesztésük súlyos veszteségnek számít. A cseh fél számára viszont nincs ekkora értékük, ki sem állítják őket, a prágai Nemzeti Galéria raktárában hevernek. Egyetlen megoldás létezik: az az együttműködés, amelynek egyik remek példája az újfehértói kincs bevezetőnkben említett kassai bemutatása. A szervezők a megnyitóra különvonatot indítottak Debrecenből Újfehértó, Nyíregyháza és Tokaj érintésével Kassára, hogy a magyarországiak közül is minél többen láthassák a leletet, az ugyancsak kiállított kassai kincsesei együtt. Mint a Kelet-Szlovákiai Múzeum lektoraitól megtudtuk, érezhetően megnőtt a látogatottság, jönnek a magyarországiak. Az igazi érdeklődőnek az országhatárok átlépése nem jelent akadályt, és ami a fő - élményért megy, gyönyörködni, nem irigykedni. ✓ Olvassa naponta az Uj Szót, gyűjtse a szelvényeket és nyerjen! Az Új Szó játéka július 16-ától augusztus 10-éig tart. ilxice CCCSk # 1x5C CCCSk 1x25 CCCSk €1x1C CCCSk ®ICxl CCCSk 1 Cx5CCSk Ha Ön Új Szó előfizető (akár régi, akár új), a fődíja nem 100 000, hanem
