Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)
2007-07-14 / 161. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JÚLIUS 14. www.ujszo.com Az igazi érdeklődőnek az országhatárok átlépése nem jelent akadályt, és ami a fő - élményért megy, nem irigykedni Az elfogultság kézikönyve Monet és barátai, Öt évszázad spanyol festészetének remekművei, Van Gogh Budapesten - Európa keleti felén még mindig pezsdítő szenzációszámba megy a nagy nyugati múzeumok, galériák anyagának itteni bemutatása, de már lassan kezdjük megszokni. Legalább ekkora szenzáció, ha ugyan nem nagyobb, hogy Kassán látható az újfehértói kincs, ez a felbecsülhetetlen értékű leletegyüttes, amelyet a nyíregyházi múzeum nem félt Szlovákiában kiállítani. VOJTEK KATALIN vasóban is ellenszenvet keltsen irántuk. Felháborítja például, hogy Ipolyi Arnold „a szülőföldjéről gótikus táblaképeket, régmúlt századokból származó értékes könyvritkaságokat, középkori szlovák aranyművesek drága munkáit hurcolta Magyarországra”. Csak azt felejti el, hogy az ipolykeszi születésű besztercebányai püspök 1823 és 1886 között élt, amiből logikusan következik, hogy a műkincseket nem külföldre „hurcolta”, hanem szülőhazája központi egyházi múzeumának (Esztergomi Keresztény Múzeum) és reprezentatív fővárosi múzeumának (pesti Nemzeti Múzeum) ajándékozta. Azért kárhoztatni a 19. században élt Ipolyit, mert nem sejtette, hogy a múzeumoknak ajándékozott műtárgyak származási helye a 20. században Szlovákia részét fogja képezni, skizofréniára vall. Reszlovakizált magyar nemesek Város visszamenőleg reszlovaki- zálja az összes magyar nemest, és azon háborog, mekkora következetlenség, hogy a szlovák helyesírás szabályai szerint csak 1919-ig kötelező a magyar történelmi nevek szlovák átírása. S hogy bemutassa, hogyan kellene csinálni, minden magyar nevet szlovákul ír, még az 1987-ben elhunyt Pálffy Péter festővel sem tesz kivételt, sőt a 20. századi magyarországi írót, Barabás Tibort is Barabásként szerepelteti. Az utóbbi írásmódjának okára nem ad magyarázatot, de a nemesek szlovákosított nevére igen. íme: „...a pozsonyi születésű Ján Pálfi... aki sok műtárgyat hagyott ránk, a gyönyörű bajmóci várat, Pozsonyban palotát és számos más emléket, nem volt a miénk - nem volt szlovák? ...hogy ő sem Ahogy a Szlovák Nemzeti Galéria sem félt kölcsönadni műtárgyait a Luxemburgi Zsigmond korát bemutató budapesti kiállításra, a Budapesten és Pozsonyban egyaránt megrendezett Habsburg Mária, Mohács özvegye című kiállításra vagy az ugyancsak két színhelyű közös Mednyánszky-kiál- h'tásra. Volt idő, amikor a szlovákiai és a magyarországi múzeumok, galériák ilyesfajta együttműködése legalább olyan elképzelhetetlen volt, mint tájainkon egy Monet és barátai kaliberű kiállítás. Mondani sem kell, hogy ez a szocializmusban volt, amely, szerencsére, már mögöttünk van. Csak a fejekben kísért még rendületlenül. Hogy mennyire, jól lemérhető Milan Város Stratené slovenské poklady (Elveszett szlovák kincsek) című könyvén, amely tavaly jelent meg a Matica slovenská gondozásában. Város elmúlt századok rég elporladt embereit veszi sorra, és küldi rokonszenve mennyországába vagy ellenszenve poklába, aszerint, hagytak-e maguk után művészi értékű tárgyakat, és azok melyik múzeumba kerültek. Ha a szlovákiai múzeumok valamelyikébe, megdicséri, ha magyarországiba, elmarasztalja őket, miközben az utóbbiakról korabeli pletykát, hetet-havat összehord, hogy az olKrokodiluskönnyek a kisemberért Város azon kesereg, hogy a kommunisták az „egyszerű néptől” elvették és államosították „ősi örökségét”, a földjét és egyéb vagyontárgyait. Csupa részvét és empátia, ha a szlovák kisemberről van szó. Ha viszont magyar arisztokrata az illető, mi sem természetesebb, mint hogy ősi örökségét az állam elzab- rálja. Pedig épp az államosítás során ment veszendőbe a legtöbb érték, ahogy ezt Martina Orosová A hodkovcei kastély ismeretlen múltja című tanulmányában (Pamiatky & múzeá, 2007/1.) kimutatta: azt a Csáky-kastélyt, amelyet megkímélt a háború és az azt követő fosztogatás, a kommunista rekvirálás tette tönkre, akkor tűntek el belőle a legértékesebb tárgyak. Hodkovce (Szepesújvár - a Csákyak ősi családi fészke volt) persze csupán egy kiragadott példa a sok közül. Nem igaz, hogy ezt Város ne tudná, csak éppen nem képes megszabadulni a zsigereibe ivódott pártállami szemlélettől: ha műkincsről van szó, nincs jogos magántulajdon, az kizárólag az állami galériákat, múzeumokat illeti, egyedül ott a helye. Még olyan áron is, mint Hodkovce esetében. (Ugyancsak „biztató” jelzés a mai szlovákiai magángyűjtők számára.) „Azok közt az műkincsek közt, melyeket Mikulás Secéni a romániai Oradea-Mareból hozatott Szlovákiába, szerepelt ennek a városnak a Franz Hogenberg által készített látképe is a 16. és a 17. század fordulójából" (Milan Város: Stratené slovenské poklady, 267. oldal) „/. Stefan a Képes Krónika (Bécsi képes krónika) egy képén, melyet a 14. században Mark Kalti szerzetes készített A Képes Krónikából, mely a 18. században a pozsonyi várban volt, és ma Budapesten van, több más illusztráció is származik." (Milan Város: Stratené slovenské poklady, 177. oldal) „Gerlinde Schuchová-Pálfiová asszony, mellette Martin Pálfi, Jozef Pálfi grófnak, a smolenicei kastély utolsó tulajdonosának fia, aki itt született 1945-ben s ma Ausztriában vállalkozó" (Milan Város: Stratené slovenské poklady, 291. oldal) tartozott a szlovák nemzeti nemességhez? És ki tartozott oda? A történelmi Magyarországon minden nemes magyar volt? Ezzel kapcsolatosan szükséges emlékeztetni arra, hogy Martin Sentíváni teológus és egyetemi tanár, egy régi nemesi család tagja ...egész életében szlováknak vallotta magát. ...És netán nemzeti galériánkban idegen, nem szlovák nemesség műkincsei volnának? Amikor 1989-ben megdőlt a kommunista társadalmi rendszer, a Szlovák Nemzeti Múzeum kiállítást rendezett a tehetséges festő, gróf Peter Pálfi (Pálffy) gyönyörű képeiből, amelyek át vannak itatva a szlovák tájjal...” Ez az idézet remekül illusztrálja Város kedvelt munkamódszerét, az összemosást. Nem kevesebb, mint négy dolgot vegyít itt, amelyeknek semmi közük egymáshoz. Az első: Pálffy János nem hagyta Szlovákiára a felsorolt értékeket, azon egyszerű oknál fogva, hogy megalakulását nem érte meg, még 1908-ban meghalt. A második: abból, hogy Martin Sentíváni és más nemesek egész életükben szlováknak vallották magukat, még nem következik, hogy minden itteni nemes szlováknak vallotta volna magát. Mindenkit szlováknak nyilvánítani, aki valaha élt és mozgott a mai Szlovákia területén, ugyanaz szlovák kiadásban, mint amit Város a könyvében annyiszor és akkora pátosszal kegyetlen magyarosításnak nevez. E sorok írója Szlovákiában él, és magyar - ez még nem jelenti azt, hogy a szintén Szlovákiában élő Milan Város is magyar volna. Szlovákia területén több etnikum él egymás mellett, és így volt ez a múltban is. Aki ezt tagadja, nem a valóságban él, hanem valami embertelen, torz világban, ahol a másság kiiktatandó vétségnek számít. A harmadik: a szlovákiai galériákban és múzeumokban látható, arisztokrata otthonokból származó műkincsek nem egykori tulajdonosaik szlovák voltának vagy szlovák érzelműsé- gének, esetleg ajándékozó kedvének köszönhetően kerültek oda, hanem azért, mert az államosítás során egyszerűen elvették tőlük, osztályalapon, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. A negyedik: Pálffy Péter kiállítása nem elégtétel vagy kitüntetés, nemzeti hovatartozásához pedig végképp semmi köze, ezzel érvelni oktalanság. Pálffy képzőművész volt, természetes, hogy voltak kiállításai, miért ne lehettek volna Pozsonyban is? Az összemosás művészete Az összemosás jellemzi az „elveszett szlovák kincsek” taglalását is. Város közöttük számtalan olyat szerepeltet, amelyet a legbetegesebb rosszindulat sem sorolhat e kategóriába. Például a budapesti Szépművészeti Múzeum két remekét, Sebastiano del Piombo Férfiképmását és Szent József álmát Rembrandtól. Csak azért, hogy a képeket a múzeum számára megvásárló egykori legendás igazgató, Pulszky Károly neve után odaírhassa: „Szlovákia szülöttei és utódaik gazdagították a történelmi Magyarország intézményeit”. S ha tudná, hogy csehek és morvák is! Hopp Ferenc a morvaországi Ful- nekből jött Budapestre, ahol optikusként karriert csinált, és a keletázsiai útjain vásárolt tárgyakból összeállt gyűjteményét 1919-ben a magyar államra testálta, ma is megtekinthető a nevét viselő múzeumban. A csehországi Mostból érkezett Beer József a Szépművészeti Múzeum vezető restaurátora volt, ennek az intézménynek ajándékozta remek gyűjteménye több darabját, köztük egy pompás Tiepolót. (Reméljük, hogy a napjainkban Pozsonyban megtelepedő külföldiek között is lesz, aki ilyen módon gyarapítja városunkat.) Az „elveszett szlovák kincsek” közé sorolja Város a magyar koronát is, amellyel nem kevesebb, mint harminchárom oldalon keresztül foglalkozik, mert az általa idézett botcsinálta történész, Laco Zrubec szerint „Rastislav vagy Svátopluk viselhette”. Város a hazugságtól sem riad vissza, amikor a Magyarország részéről hangsúlyozottan pozitív, baráti gesztusnak szánt 1967-es koronakópia- ajándékozásról ezt úja: „A magyar állam úgy döntött, hogy a szomszéd államoknak odaajándékozza a korona másolatát. A demokratikus Európa figyelmeztette őket, hogy ez abszurdum, hisz a megajándékozottakat ez arra emlékeztetné, kinek a kegyetlen uralma alá tartoztak az elődeik.” Természetesen ilyen figyelmeztetés soha nem volt, de Város nem elégszik meg egy hazugsággal, jön a második: a magyar korona másolatát „nem állítják ki, a trezor sötétjében van.” Város úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ezt a koronát 2000-ben kiállították a pozsonyi Várban, ahol rengetegen látták. Hogy mennyire népszerű Szent István koronájának mása, mi sem bizonyítja jobban, mint a pozsonyi dómban évente megrendezett koronázási ünnepség, amelyre a borsos belépti díj ellenére tódulnak a bel- és külföldiek; tavaly a belvárosban százezres tömeg nézte végig a koronázási menet vonulását. Valószínűleg azért fanyalog, mert ez a korona csak kópia, bezzeg a Bécsben őrzött Bocskay-koronát mint „a Szlovákiához kapcsolódó emlékek „Terézia Grasalkovicová (bal oldalt) férjhezmenetele után bekerült Forgác grófék családi képcsarnokába, Alzbeta Forgácová (jobbra) grófnő mellé" (Milan Város: Stratené slovenské poklady, 94. oldal)
