Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-30 / 150. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI Amint mondani szokták, nem tudta, hogy kell belépni a szalonba, de még kevésbé tudta, hogy kell kimenni belőle, vagyis hogy távozás előtt mondani kell valami különösen kellemeset. LEV TOLSZTOJ: HÁBORÚ ÉS BÉKE 2007. június 30., szombat 1. évfolyam 25. szám Ennyit, annyit, annak is egyre kevesebbet. Egyszer csak nem adott semmit. Semmit, senkinek. Sem az elsőnek, sem az utolsónak... Szárnyak Egy angyal járni tanítja a kis Jézust. Imakönyv-illusztráció, részlet, Párizs, 1460 Számomra már nyilvánvaló, hogy azóta nem, mióta megjelentek az aluljárókban a koldusok, és most ott vannak. Nem mintha nem lettek volna mindig ott. ZALÁN UBOR Ott voltak, meghúzódva a műmárvány réseiben, ott a sarkok vi- zeletszagú homályában, ott a színes műanyag székek repedéseiben, észrevétlenül, sporadikus álomban. Most viszont egyértelműen vannak jelen. Mint a gomba eső után, előbújtak rejtekük mélyéről, virítanak az idők végezetéig, mert senki sem szedi össze őket kicsiny fonott kosárkába, kiegészítendő a vasárnapi ebéd bondor ízeit. Kinek is kellenének ezek a nagy, varacskos, rücskös, koszló, fosztó, püffeteg, szerencsétlen gombák. Lehet, hogy mérgesek. Érdekes persze a hozzájuk való viszony. Merő eufemizmus az előző mondat. Az „érdekes” jelző mennyiségileg sem elhanyagolható szégyent, zavart, indulatot és megmagyarázatlanságot takar. A „hozzájuk” általánosítás szintén elkenése valaminek, jelesen, hogy általában nincs, nem lehet viszonya a koldusréteggel az embernek, csak konkrétan van, vagy lehet, éppenséggel azzal a nyomorulttal, aki egyik kezével - ha van elég bátorsága, és általában van - belekapaszkodik a mellette elhaladó kabát lengő szárnyába, a másikkal koszos markát tolja az arca elé, könyörgőn, követelőn, ellentmondást nem tűrően, a szégyen még megőrzött, felpirosló foltjaival. Á „viszony” szó a leginkább problematikus pontja a mondatnak, hiszen az utazó, munkája után, szeretőjéhez rohanó ember végképp nem kerül viszonyba az aluljáróban dékkoló éhes, szelíd kis ragadozókkal, hacsak azt nem tekintjük viszonynak, hogy a koszos tenyérre ejtjük a húszast, kínosan ügyelve, nehogy érintsük a gyanúsan sötétlő bőrt, vagy éppen nyitott tenyerünket magunk elé tartva hárítjuk el a közeledést, az adást, a hálát és a belső elismerést, mégiscsak jó emberek vagyunk, adunk, s nem várunk érte köszönetét sem. Persze várunk. Ráadásul néha akkor is, amikor nem adunk. Ráadásul az ember - utalnék itt a szerzőre - csak akkor beszél egyes szám első személyben saját magáról, ha kínban van. Mindegy. Egyébként, miért adunk, és miért nem adunk? Kezdetben volt az impresszió, mint az emberi szabadság leggyönyörűbb spontán megnyüvánulása. Az ember, ahogy haladt lefelé a mozgólépcsőn, már messziről láthatta volna a lent dekkoló nyomorultakat, szemét azonban a falra szegezett metróreklámokra vetette hiábavalóan, hiszen elolvasni úgysem tudta őket, a szemben lüktető mozgólépcső lenge csajait fürkészte nem kevés érdeklődéssel és önbizalommal, aztán jött a lelépés, bele az élet közepébe, a kényszerű látta- tás és látás, egy arc, egy könyörgő kéz, néhány mondat a porból vagy még alulrébbról. És akkor vagy benyúlt, vagy nem nyúlt be. Általában benyúlt. Benyúlt, mert eszébe jutott, hogy ő hazafelé tart, a hűtőszekrényben a sörök, a gyerekek megterítenek, a feleség a konyhában tüsténkedik, a tévében este híradó lesz, utána valamelyik csanelen fűm, hétvégén még szex- filmek is vannak, ezek meg itt, a nyomorultak - és adott. Ennyit, annyit, kezdetben többet, később kevesebbet. Azután továbblépett, és ott is egy arc, egy kéz. Ott is adott. Az idő pedig telt és múlt. Elérkezettnek látta, és már csak a legelsőnek adott. Ennyit, annyit, annak is egyre kevesebbet. Egyszer csak nem adott semmit. Semmit, senkinek. Sem az elsőnek, sem az utolsónak. Ekkor már kemény volt, és igaza birtokában. Még ha a szeretőjéhez ment is derűs várakozással. Még ha vacsorázni, még ha diszkóba, még ha színházba, még ha betörni vagy gyilkolni is. Olyasféle gondolatok fogalmazódtak meg a tudatában, hogy menjenek ezek is dolgozni, ahogy ő, munkahely, ügyeskedés, kis vállalkozás, adó, gondok, csalás, bűnök, kockázat, verejtékben forgolódó éjszakai álmodások, kiszáradt torkú rossz ébredések, köpetek a fogkrémfoltos mosdókagylóba, a kurva kölykök, csak egyszer ne hagynák úgy. Össze is számolta, ha mindnek adna, a havi fizetése se lenne elég a kielégítésükhöz. Különben is mi indokolja, hogy ennek igen, amannak meg nem? Semmi sem indokolja. Ilyenkor következik el a bevetés, a pincértekintet. Rezzenéstelen arccal halad el a koldusok, kéregetők mellett, között, mintha észre sem venné őket. De mire ez a színház? A zavar oka mégiscsak az, hogy neki van, amannak meg nincs. Es olyankor nem számít, hogy ez dolgozik, amaz meg nem, hogy ez spórol, amaz meg rögtön elissza, hogy ennek két gyerek és feleség és békés élet, amannak meg három kurva a Rákócziról, vagy fogatlan, vizeslábú ribanc az össze- könyörgött pénzek elnyelő kútja. Van, és nincs. Nagy és egymással nem érintkező kategóriák ezek, mindkét fél tudja. Aki lentről néz felfelé, s aki fentről reá, le. Nincs megoldás, nincs feloldás. A zavar egyikük számára sem szociális kérdés. Etikai lehetne, ha volna honnan mérni. Akinek van, annak adnia kéne, de nem azért szerezte meg verejtékkel, némi vérrel és sok ügyeskedéssel, hogy most átadja egy részét - legyen bármely töredék részről szó - annak, aki sem verejtékkel, sem némi vérrel, csak ügyeskedik legfeljebb, de az ügyeskedés éppen az ő megfejésére irányul. Az a baj, hogy nem tud kellő mértékben elfásulni, megkérgesedni, pedig akar. Érzi az igazságtalanságot, de az igaztalanság rajta kívül van, felelősséget érte vállalni nem tud, nem is akar, nem is mer. Mi történt a múltkor is! Családi ebéd, vasárnap, egy és kettő között, reneszánsz zene a cédéről, gyerekek, anyós, após, feleség, tiszapalkonyai rokonok. Húsleves, eleink által megénekelt zsírkarikák, csirkeaprólék, úgymint szárny, láb, nyak, fej, taréj. S távolabb készülődött a főtt hús és a torma, a kacsasült és a krumplipüré és a párolt káposzta, vizesuborka, orosz krémtorta, csopaki rizling... Kedélyes beszéd a világ dolgainak az állásáról, a (Forrás: Engel. Galerie Le Point, Zurich csontról leválasztott bőrkék, hú- socskák szelíd szoppantásai. Hogy hogyan jutott be a kiskölyök, titok, az is marad mindörökre. A négyéves, szürke, sovány, beteges gyerek az aluljáróból, áld az anyja széthagyott combjai között szokott kuporogni, hidegtől elkékült szájjal félálomban kére- getni. Csak beszaladt, be az ebédlőbe, be a családi ebéd közepébe, a családi porcelánok közepébe, belekapott a tányéromba, és nem volt többé a levesemnek csirkeszárnya. Dermedten szemléltem az akciót, hogyan fut, menekül a kis állat. És kérdőn néz rám a család. Rezge mosoly játszott az ajkaim körül, nem hirtelen, de határozott mozdulattal álltam fel az asztaltól, mégis családfő, akasztottam le a puskát a falról, töltöttem csőre, és néztem bele az irányzókba. A célkereszt a kockás flaneling fakó kis hasadásán táncolt, a jobb lapocka táján. Mindig becsültem magamban a szépérzéket. Ez alkalommal sem roncsolta szét a lövedék a két gyönge, fehér szárnyacskát. Katzenjammer, avagy a másnap Vallanak egy macskajajos mű szerzői... 12. oldal Ismerje fel a képen látható személyt! 13. oldal Csak bryndzové halusky van. 07 £ Barak László jegyzete Szarvashiba, avagy érik a világ a pusztulásra? 20. oldal /----------------------------------------\ KÍ NÁLATUNK Irodalmi tippverseny
