Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-23 / 143. szám, szombat (144. szám)
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 23. www.ujszo.com Buzánszky Jenő, negyvenkilencszeres válogatott magyar labdarúgó, az Aranycsapat egyetlen vidéki játékosa idén ünnepelte nyolcvankettedik születésnapját A magyar foci a Wembleyben ért fel a világ tetejére A Bodrogköz központjában, Királyhelmecen rendezett diák-labdarúgótornára, a XXII. Zemplén Kupára neves vendég látogatott el: Buzánszky Jenő. Az Aranycsapat legendás jobbhátvédjével egyebek között a futballról is beszélgettünk, arról a sportágról, mely egyesek szerint nem élethalál kérdése, hanem sokkal több annál. LECZO ZOLTÁN Amikor sportolni kezdett, miért épp a labdarúgást választotta? Ezt még soha senki sem kérdezte meg tőlem. Tréfásan azt mondanám, hogy egy igazi focista már az édesanyja hasában rugdosni kezd, a labda pedig előbb-utóbb minden gyerek lába elé odagurul. Talán ez történt velem is. Azt, hogy egy bizonyos szintre eljutottam a labdarúgásban, elsősorban a szüleimnek köszönhetem. Évente háromszor-négyszer hazalátogatok Dombóvárra, a szülőhelyemre, és ott az első utam mindig a szüleim sírjához vezet. A temetőben fennhangon köszönöm meg nekik, hogy a világra hoztak, és hogy úgy neveltek, ahogyan neveltek. A szülei sportoltak? Nem, egyikük sem. Ám amikor látták, milyen rendkívüli módon érdekel a foci, semmiben sem korlátoztak. Hagyták, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Szigorúan megkövetelték, hogy mindig betartsam az adott szavam, ám egyetlen szétrúgott cipőért sem róttak meg soha. Gyerekként állandóan a grundokon rúgtam a rongylabdát. Az első igazi focilabdát tizennégy éves koromban kaptam az édesapámtól. Mostanság idéződött fel bennem egy rég elfeledett kép: állok a lakásunk előszobájában, az asztal a futball- kapu, én pedig a sportújságban közölt fényképeken látott korabeli hírességeket próbálom utánozni, milyen testtartásban, hogyan rúgják a gólokat. Akkor olyan hathét éves lehettem. Mikor kezdett el versenyszerűen sportolni? Dombóváron mentem el először egy utánpótlás-toborzóra, tizenkét vagy tizenhárom éves koromban. A csapat akkor az NB Ill- ban játszott, ott kezdődött el a pályafutásom. Az iskola- és a leventebajnokságban ugyancsak fociztam, a gimnáziumból hazafelé menet pedig a grundon rúgtuk a labdát. Szinte éjjel-nappal fociztunk. A tanítás kezdete előtt néhány barátommal naponta százméteres futóversenyeket rendeztünk, persze akkor még nem tudtam, hogy ezeknek a dolgoknak milyen fontos szerepük lesz majd később az életemben. Megjegyzem, akkoriban a hét tanítási napból ötön volt testnevelésóránk, ma jó, ha kétszer egy héten tartanak ilyeneket. Ki fedezte fel a tehetségét? A harmincas években az országot ún. vándoredzők járták, akiknek az volt a feladatuk, hogy felkutassák a tehetséges gyerekeket. Egyszer az iskola előtti téren fociztunk, és arra jött Türay, aki a válogatott játékosa volt. Odaintett magához, és azt mondta: „Te gyerek, ügyes srác vagy, egyszer még akár válogatott is lehetsz.” Persze nem vettem nagyon komolyan a dolgot. Jólesett a dicséret, de azt gondoltam, ez csak egy bók volt, nem törődtem az egésszel. Mit láthatott Turay az akkori Buzánszkyban? Az elszántságot biztosan észrevette, a futball szeretetét is, és azt, hogyan oldom meg a különböző szituációkat a pályán. Felnőtt csapatban mikor játszott először? A Dombóvári Vasutasba tizenhét évesen kerültem be. Az első mérkőzésemen 4:l-re nyertünk, két gólt rúgtam, és három gólhelyzetet hagytam ki. Az öltözőben aztán az idősebb játékosoktól olyan szidást kaptam, hogy majd’ elsírtam magam. Azt mondták: „Kölyök, tanuld meg, hogy minden helyzetet be kell rúgni! Mert ha csak az a három lehetőségünk adódott volna, amelyeket kihagytál, akkor elveszítjük a mérkőzést!” Az intelmet megfogadtam, s a bajnokságban még abban az évben gólkirály lettem, két év múlva pedig megismételtem ezt. Megjegyzem, az idősebbek tiszteletét is itt tanultam meg. Két évig magáznom kellett a tapasztaltabb játékostársaimat, az pedig eszembe sem jutott, hogy a meccsek után esetleg én is mosakodhatnék meleg vízben. A fiataloknak télen-nyáron csak hideg víz jutott. Sok apró dolog nevelte akkoriban a fiatalokat igazi sportemberré, olyanná, amilyeneket sajnos mostanság nem nagyon látok az országban. Soha nem szállt a fejébe a dicsőség? Fiatal korában hajlamos erre az ember. Nem, mégpedig azért, mert én mindig előbbre akartam jutni. Éreztem, hogy van mód és alkalom az előrelépésre, ezért soha sem elégedtem meg a pillanatnyi helyzetemmel. A foci mellett akkoriban a vasútnál is dolgoztam. Éjszakánként tehervagonokat pakoltam, reggel pedig mentem futballozni. Más világ volt, a maiak el sem tudják képzelni, hogy olyan körülmények közt is lehetett eredményesen játszani, és komoly sikereket elérni. Hogyan került Pécsre? Az ottani vezetők felajánlották, ha átmegyek a csapatukhoz, felvesznek a vasúti tiszti tanfolyamra. Elfogadtam az ajánlatot, ám Pécsről még ugyanabban a szezonban, tavasszal, átigazoltam a Dorogi Bányászhoz. Persze nem nagyon akartak elengedni, de azt mondtam a vezetőknek, ha az ember egy cipőt kinő, akkor nincs más lehetősége, újat kell vennie helyette. Szerencsére megértették a célzást, és elfogadták, hogy a célom az, hogy minél előbb NBI-es játékos lehessek. 1947. február 1-jén lettem a dorogi csapat tagja. Akkoriban még csatárposzton játszottam. Két évvel később Dorogon kiöregedtek a hátvédek, és az edzőmnek az az ötlete támadt, hogy játsszak inkább védőként. Nem szívesen tettem eleget a kérésnek, ám abban az időben az edzőkkel nem lehetett vitatkozni. Most már persze úgy gondolom, hál’ istennek, hogy nem vitatkoztam vele, mert ha ezt teszem, akkor valószínűleg soha sem lett volna belőlem az Aranycsapat jobbhátvédje. Mikor hívták meg először a válogatottba? 1950 tavaszán a magyar szak- szervezeti válogatott az albánokkal játszott, és meg is vertük őket egy nullra. A labdarúgó-szövetségnek a mérkőzésen jelen lévő szakembere azt mondta, elégedett volt a játékommal, és ha hazajön, ajánlani fog engem Sebes Gusztáv figyelmébe. Később aztán egy magyar bajnokin a fülembe súgták, hogy a mérkőzésre eljött a Magyar Labdarúgó-szövetség vezérkara, és ha jól játszom, megtörténhet, hogy hamarosan bekerülök az osztrákok ellen pályára lépő A válogatottba. Miután észrevettem, hogy odafigyelnek rám, csupán egyetlen cél lebegett a szemem előtt, hogy egyszer válogatott kerettag legyek. Mandulagyulladásom volt, épp ezért nem ment úgy a játék, ahogy szerettem volna. Néhány nap múlva bementem a Honvédkórházba, és kivetettem a mandulámat, nehogy egy ilyen semmiség akadályozzon meg abban, hogy elérjem a célom. Az ősszel Budapesten rendezett osztrákok elleni meccsen aztán már ott ültem a válogatott kispadján. De nem lépett pályára. Szomorú volt? Életemben ez az egy mérkőzés volt, amikor azért imádkoztam, hogy ne kelljen fociznom. Az osztrákok balszélsője ugyanis Európa akkori legjobb balszélsőjének kikiáltott játékosa volt. Érthető módon az első válogatottságkor, otthoni közönség előtt, az ember nem pont Európa legjobb szélsője ellen akar bemutatkozni... Szerencsére Sebes Guszti bácsi a találkozó alatt egyszer csak azt mondta, a legjobb védekezés a támadás, és a cserepadról Hidegkúti Nándit küldte játékba. El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. A magyar csapat egyébként 4:3-ra legyőzte az osztrákokat. Az Aranycsapatban mikor lépett először pályára? Először Bulgária ellen, idegenben játszottam. A kettes számú mezt akkor húztam először magamra, és ahogy mondani szoktam, hat évig aztán ebben aludtam, nehogy „ellopja” tőlem valaki. A bulgáriai meccs mellesleg rendkívül emlékezetes volt számomra, a mérkőzés harmadik percében ugyanis gólt rúgott nekünk az a játékos, akit nekem kellett volna fognom. Azt, amit abban a percben éreztem, nem kívánom senkinek. Elsötétült előttem a világ, arra gondoltam, szép kis nyári mikulás vagyok, ha három percig sem tudtam tartani az emberemet. Szerencsére Sebes nem cserélt le, és később a sportújság a mérkőzés legjobbjai között említett. Mellesleg ma is állítom, az a gól leshelyzetből esett. A hazafelé úton Sebes Gusztáv magához hivatott, és közölte, ha „rendes leszek”, és jól játszom az elkövetkező időszakban, akkor kikerülhetek a helsinki olimpiára. Azonnal elhatároztam, hogy nincs a világon olyan dolog, amit meg nem teszek azért, hogy én, a dombóvári parasztgyerek egyszer az olimpián focizhassak. Az álmom valóra vált, 1952-ben tagja voltam az aranyérmet szerző csapatnak. Hogyan fogadták a többiek az Aranycsapatban? Nem lehetett egyszerű a helyzete, hisz Ön volt az egyetlen vidéki játékos az együttesben. Persze azt, hogy ki az a Puskás Öcsi vagy a Hidegkúti Nándi, már akkoriban is tudtam, ám arra, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljek velük, nem volt lehetőségem. Amikor az első válogatott mérkőzésemre készültünk, az edzőtáborba utazva épp Puskással kerültem egy fülkébe. A legendás dumájába persze bele sem tudtam szólni, csak ültem csendesen a sarokban. Lehet, hogy Puskás észre vette rajtam a meghatottságot, mert egyszer csak odafordult hozzám, és így szólt: „Ne félj, öreg! Nincs semmi gond, majd mi segítünk neked!” Ez akkor nagyon jólesett, és talán alapjaiban határozta meg a válogatottban végzett későbbi tevékenységemet is. Az Aranycsapaton belül akkoriban voltak olyan sztárok, akik többet engedhettek meg maguknak, mint mások? Az a csapat azért vált Aranycsapattá, mert volt benne 5-6 olyan sztár - akkoriban egyéniségeknek hívtuk őket -, akik meghatározták az együttes arculatát. Az egyéniségeket a sportban - ugyanúgy, ahogy a történelemben - követni kell. Ha valamiféle rangsort kellene felállítanunk, abban a csapatban kétségkívül Puskás Ferenc volt a 100 százalék. Aztán következett Bozsik 91 százalékkal, majd Hidegkúti 90-91 százalékkal. Kocsis teljesítménye a Puskásénak 89 százalék volt, Cziboré 85 és így tovább. Persze minden csapatban lennie kell ún. bútorszállítóknak is, akik kiszolgálják a góllövőket, és cipelik a terheket. Buzánszky Jenő hány százaléknyi Puskásnak felelt meg? Ezt nem tudom megmondani, mert én soha sem mértem magamat őhozzá. Nekem mindig megvolt a saját feladatom. Egyébként az ún. bútorszállítók sem lehettek olyan nagyon távol játéktudásban az egyéniségektől, mert akkor nem tudtak volna az ő fejükkel gondolkodni. Egy jó csapatban pedig a tagoknak ki kell találniuk egymás gondolatát is, hogy sikeresek lehessenek. Azt hiszem, az magáért beszél, hogy ennyi év után a világon az akkori magyar csapatot még mindig Aranycsapatként emlegetik, és nem Puskás- vagy Bozsik-csapat- ként aposztrofálják. A pályán kívül jóban voltak egymással a játékosok? Igen. Szerintem a jó csapat akkor igazán jó, ha a tagjai nem csak a mérkőzéseken figyelnek oda egymásra, és nem csak játékosként tisztelik egymást. Abban az időben még nem volt videó vagy számítógép, így a mérkőzések után mindig leültünk beszélgetni, és egy üveg bor mellett kiértékeltük a játékot. Beszélgettünk arról, ki mit csinálhatott volna másként, hogyan kellett volna beadnia a labdát, közben cigányzene szólt, és olykor még Farkas Mihály, az akkori hadügyminiszter is csasz- tuskákat énekelt közben. Kivel értette meg magát a legjobban? Hidegkúti Nándival. Hozzá haláláig mély barátság kötött. Nekem egyébként soha egyetlen játékostársammal sem volt semmilyen konfliktusom. Tudomásul vettem, hogy a csapatban varrnak nálam jobb játékosok is, és csak arra figyeltem, hogy a rám szabott feladatot tökéletesen lássam el. Ennyi év távlatából még mindig kudarcként éli meg az elveszített világbajnoki döntőt, vagy már megbékélt a történtekkel? Sportemberként azt mondom, egy csapatnak bejutni a vüágbajno- ki döntőbe magában is nagy teljesítmény. Főleg akkor, ha tudjuk, hogy a magyar csapat akkoriban milyen módon jutott el odáig. Dél- Korea legyőzése még nem volt nehéz feladat. A későbbi világbajnok csapatot megvertük 8:3-ra, Brazíliát 4:2-re, Uruguayi szintén 4:2-re, és előtte évekig nem találtunk legyőzőre. Ma már a németek is elismerik, hogy Puskást az első meccsen szándékosan rúgták le. Ez harmadszorra sikerült a játékosuknak, ám a bíró semmit sem csinált. Megjegyzem, ugyanez a bíró vezette a világbajnoki döntőt is. Az előző világbajnokság döntőseit így Puskás nélkül kellett megvernünk. Az Uruguay elleni hosszabbításos meccs nagyon sokat kivett belőlünk. A körülmények miatt reggel öt, fél hat körül feküdhettünk csak ágyba. Ez mind-mind közrejátszott a döntő végeredményének kialakulásában. Arról nem beszélve, hogy a németek góljain szintén volna mit vitatkozni. Viszont olyan, hogy „ha”, nincs a futballban. Őrök igazság, hogy a győzelmet nem kell, a vereséget viszont nem lehet megmagyarázni. A győztes így azt mond, amit akar, a vesztes pedig mondhat, amit akar. Melyik győzelmét tartja a legtöbbre? Egyértelműen az olimpiai bajnokság megnyerését. Ám kétségtelen, hogy a magyar futball és az Aranycsapat 1953. november 25- én, a Wembleyben, az angolok 6:3-as legyőzésével jutott fel a világ tetejére. Elmondok ezzel kapcsolatban egy történetet. 1998- ban Puskás, Hidegkúti, Grosics és én Amerikában jártunk. Torontóban egy milliomos meghívott bennünket egy partira, ahol elmesélte, milyen büszke arra, hogy ott volt 1953-ban a Wembleyben a pályán. Néztünk egy nagyot, mert egyikünk sem emlékezett rá. Aztán elmesélte, labdaszedő gyerekként volt ott a meccsen. Hát, ha egy kanadai milliomos ennyi év távlatából arra büszke, hogy labdaszedő volt az évszázad mérkőzésén, akkor talán nekem sincs okom szégyenkezni. < i 4 í i í 4 i « « 4 3uzánszky Jenő (Képarchívum)
