Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-19 / 140. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 19. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Erős a diszkrimináció Erős nemi és etnikai diszkriminációt tapasztaltak a magyarországi Tárki közvélemény-kutató intézet munkatársai, akik a telefonos állás- keresés során alkalmazott előszűrés tanulságait vizsgálták - derült ki a 2006 őszén elvégzett felmérésből. A Tárki közleménye szerint leginkább a romák és a férfiak vannak hátrányban, s ez a hátrány már a telefonos állás- keresés során, vagyis az állás megszerzésének a legelső fázisában is megjelenik. A roma férfiak esetében 30, míg a nem roma férfiak esetében 20 százalékos volt az elutasítás aránya, továbbá a roma nők 10 a nem roma nők 6 százalékát nem hívták be személyes beszélgetésre, (m) (Cubomír Kotrha karikatúrája) A nemzetet elutasító ideológiák - kommunizmus, föderalizmus - világszerte teret vesztettek A nemzet újra előtérben Az általános választójog feltalálása óta annyi választás zajlott le a világon, hogy a jelöltek számára mind nehezebb csábító kampánytémákat és jelszavakat kidolgozni. így újra a nemzet válik vezérmotívummá. MT1-ELEMZÉS Ségolene Royal, a francia szocialisták legutóbbi elnökjelöltje sok millió plakátot és röplapot adott ki France présidente felirattal (kb.: elnöknő Franciaország), amiről senki sem tudja bizonyosan, mit is jelent. Egészen más a helyzet azzal a kővel, amellyel Nicolas Sarkozy kavarta fel a hullámokat, bejelentve a bevándorlási és nemzeti identitási minisztérium felállítását. Ezzel megnyugtatott számos olyan jobboldali szavazót, akik csak jobb híján szavaztak Le Pen Nemzeti Frontjára (NF), és ennek eredményeként fölényes győzelmet aratott. Világszerte újra a nemzet a hivatkozási alap - mutatott rá a párizsi Le Monde hasábjain André Fontaine, a lap egykori főszerkesztője. A nemzet újra divatba jött, és nemcsak Franciaországban. ,Jean-Marie Le Pen szövege azért kap nagyobb visszhangot - mutatott rá 1997-ben Éljen a nemzet! című írásában Yves Lacoste -, mert azt a hallgatást töri meg, amellyel a nemzet fogalmát veszik körül a jobb- és a baloldalon egyaránt. Szélsőséges kijelentései nemhogy nem zavaróak, Le Pen éppenséggel azért folyamodik hozzájuk, hogy bizonyítsa: ő az egyedüli, aki „nemzeti” mondanivalót hirdet. És valóban: azok, akik másként akarnának szólni a nemzetről, lemondanak erről. Részint azért, mert nem akarják azt a benyomást kelteni, hogy átveszik a botrányos kijelentéseket, de azért is, mivel nincs olyan hatékony érvrendszerük, amelynek révén szembeszállhatnának az NF retorikájával.” Márpedig ha van erős identitá- sú ország, az éppen Franciaország! A francia nemzeti érzés nem mai keletű. Amint arra Colette Beaune A francia nemzet születése című 1985-ös könyvében rámutatott, „lassan épült fel a középkor egész időszakában”. Ebben az időben a legkeresztényebb államok szívesen vették, ha oroszlánok, sasok, párducok és más ragadozók voltak a jelképeik. Kevés olyan állam volt, ahol a Renaissance - Újjászületés - jobban kiérdemelte volna a nevét, és egy sem, ahol a királynak annyi címe volt, hogy egyenesen a Naphoz hasonlíthatta magát. Vagy amelynek olyan császára lett volna, aki Franciaországot úgy szerette, mint a lovát, meghódította csaknem egész Európát, mindenkit biztosítva arról, hogy „a földön a legszebb cím az, ha valaki franciának születik”. Igaz, ha ő maga egy évvel korábban jön a világra, nem rendelkezett volna ezzel a kiváltsággal. Ezt a mámort Jules Michelet XIX. századi történész vitte a csúcspontra, amikor híres Tableau de la France című művében azt írta: „ha a nemzeteket állatokhoz hasonlítanánk, akkor Franciaország egy (emberi) személy lenne”. Egy nő, ez magától értetődik, és persze a szépség maga. De Gaulle tábornok „mesék hercegnőjéhez” hasonlítja, „a freskók madonnájához, akire ragyogó sors vár.” Ma már az ilyesfajta nyelvezet kiment a divatból, ugyanakkor tény, hogy azok a nemzetet elutasító ideológiák, amelyekből az 1848-as és az 1917-es forradalmaktól számítva több is kifejlődött Európában, mára igen nagy mértékben teret vesztettek. A Francia Kommunista Párt az 1946-os parlamenti választásokon még 28,2 százalékot ért el, a mosolygós Marie-George Buffet asszony, a kommunisták idei elnökjelöltje be kellett hogy élje 1,93 százalékkal. És az olasz Baloldali Demokraták, a diaszpóra leghatalmasabb kommunista pártjának örökösei (34,4 százalék az 1976-os parlamenti választásokon) egyenesen arra készülnek, hogy összeolvadjanak a kereszténydemokratákkal ! Kína, amely Észak-Korea, Vietnam és Kuba mellett még a kommunizmusra hivatkozik, hajlik arra, hogy vele szemben előnyben részesítse az aranyborjút és a nacionalizmus egy új formáját. Oroszország ex-szovjet szomszédaival kukacoskodik. Gyakran hallani azt is, hogy azok a konfliktusok, amelyek vérbe borítják az indiai-pakisztáni határvidéket, Afrika szarvát vagy a Kelet jelentős részét, lényegében vallási és nem nemzeti jellegűek. Ez azonban csak részben igaz, mivel a dzsihád, a „szent háború” deklarált célja a „zsidók és hasonlók” eltávolítása a Dar el Iszlám területéről, és mivel a palesztinok fele elutasítja, hogy ügyének a nemzeti dimenzión túl más értelmet tulajdonítson. Irán pedig még vegyíti is a két megközelítést, olyan nukleáris vetülettel gazdagítva, amely a jövő félelmeit harangozhatja be. Nem áll jobban Afrika sem, ahol Nigériától Biafráig, Ruandától Dárfúrig és Szomáliáig több, az esetek többségében nagyon véres polgár- és egyéb háború dúl, amelyek megfékezése a kéksisakosoknak mindmáig nem sikerült. Kolumbia véget nem érő háborúba süllyed, és Hugo Chávez, Venezuela ura egyre inkább Fidel Castro örököseként lép fel. Sehol sem született egy valamennyire is számottevő mélységű föderális csoportosulás, még Európában sem, ahol az 1950-es évek alapító atyái már úgy érezték, hogy megnyerték a játszmát. A bővítés, a 2005-ös francia és holland vétók, a ma minden korábbinál büszkébb Nagy-Britan- nia vonakodása attól, hogy szuverenitásáról bármiben is lemondjon, eltöröl minden hasonlóságot a Jean Monnet-korszak nagy álmával. Ugyanakkor azonban Amerika súlya sem a régi már, az ENSZ pedig túlságosan atomizálódott ahhoz, hogy szembenézhessen a mai kor számtalan kihívásával. A legutóbbi megállapodás Észak-írországról, a Párizs és Berlin által sürgetett európai megújulás, Angela Merkel kancellár asszony eltökéltsége jó irányba mutat. Az ördög műve lenne, ha Gordon Brown, a munkáspártiak új vezetője, aki arra készül, hogy Tony Blair örökébe lépjen a brit kormány élén, nem tudna megértésre jutni azzal a dinamikus csapattal, amely most vette át a kormányzást Párizsban többek között azzal az ambícióval, hogy összebékítse a kormányzatot, a nemzetet és Európát. A schengeni határok kiszélesítésének nincs alternatívája az európai biztos szerint Schengen 2008-tól KOKES JÁNOS Nincs alternatívája a jelenlegi schengeni határok kiszélesítésének az idei év végén, s minden érintett országnak egy időben kellene a schengeni övezet tagjává válnia - állítja Franco Frattini, az Európai Bizottság jogi és igazságügyi kérdésekért felelős biztosa abban az interjúban, amelyet hétfői kiadásában közölt a Právo című cseh baloldali lap. „Nem látok semmiféle más lehetőséget. Csak a schengeni övezet kiszélesítése fogadható el. Tudom, hogy a végső döntést a miniszterek tanácsának kell meghoznia, de nyíltan azt mondom, hogy nem látok semmiféle B lehetőséget” - mondta Frattini. „Szeptember végén javaslatot teszek arra, hogy a jelképes határnyitásra még karácsony előtt sor kerüljön” - pontosította terveit az európai biztos, aki szerint minden országnak egy időben kellene csatlakoznia a schengeni övezethez. Pozsonynak Szlovákia keleti határai bebiztosításával kapcsolatos problémáira utalva Frattini úgy vélte, hogy Csehországnak segítséget kellene nyújtania szomszédjának a gondok megoldásában. „Folytatni kell az előkészületeket. Szükség van arra, hogy mindenki konkrétan bekapcsolódjon a biztonsági intézkedések megvalósításába, a megelőzésbe és a kábítószer-csempészet elleni harcba. Hasonló módon szükség van arra, hogy Csehország segítsen szomszédjának, Szlovákiának. A szlovákok ugyan előreléptek, de segítséget kellene nyújtani nekik” - fejtette ki az európai biztos, aki Csehország felkészültségét az interjúban megfelelőnek minősítette. A korábban kötött egyezségek szerint idén decemberben megszűnik a belső határellenőrzés az Európai Unió schengeni megállapodásában részt vevő 13 régi tagállama és a 2004 májusában csatlakozott 10 új tagállam között. KOMMENTÁR Maximum CZAJL1K KATALIN Verbális szinten eredményesnek, sőt sikeresnek nevezhető a tegnapi Fico-Gyurcsány találkozó. Ott, ahol a viszony olyannyira elmérgesedett, hogy az egyik állam kormányfője elutasította az előre megbeszélt találkozót szomszédos országbeli kollégájával (amint Gyurcsány tette ezt tavaly októberben), már az is előrelépésnek számít, hogy egyáltalán sor került a tárgyalásra. Merthogy van közös téma bőven, efelől nem lehet kétség. Ahogy afelől sem, hogy jó dolog, ha a magyar és a szlovák miniszterelnök összehangolt konkrét lépéseket tesz a kölcsönös régiófejlesztési, gazdasági vagy infrastrukturális együttműködés erősítőse érdekében - Ipoly-hidak, Kassa-Miskolc autópálya, az EU-s alapok merítését előirányzó stratégiai fejlesztési tervek összehangolása, stb. De! Amíg a szlovák kormánykoalíciónak tagja egy olyan párt, melynek kizárólagos politikai agendája a magyar- és kisebb mértékben az egyéb kisebbségellenesség, addig nem következhet be minőségi javulás a kétoldalú kapcsolatok terén. Már csak azért sem, mert szinte valamennyi területet, ahol Fico és Gyurcsány szerint konkrét együttműködési projektek készülnek, a szlovák kormányban az SNS felügyeli. Azt pedig aligha lehet elvárni Ján Slotától, hogy végignézi, ahogy kézi vezérlésre működő miniszterei a szlovák-magyar egyetértés jegyében módosítják, mondjuk a stratégiai fejlesztési tervet vagy a hazai történelemoktatás koncepcióját, netalán siettetik a Selye János Egyetem helyzetének megoldását. Ugyancsak naiv lenne azt gondolni, hogy a felsorolt témák miatt Robert Fico hajlandó volna komoly konfliktust kockáztatni koalíciós partnerével. Ezért hát nem meglepő, ha a kétoldalú csúcson nem esett szó - vagy legalább is nem nyilvánosan - az igazán kényes témákról, mint például a Benes-dekrétumok, Bős-Nagymaros, a Maiina Hedvig-ügy (ez esetben tegyük hozzá, szerencsére), vagy akár a szlovák oldalon Koszovó státuszának rendezése kapcsán felfelmerülő magyar vonatkozású „félelmek”. A Fico-Gyurcsány csúcs tehát valóban teljesítette a maximumot, amit az adott körülmények között teljesíteni lehetett. Gyurcsány belátta, hogy egyszerűen nem teheti meg, hogy nem áll szóba egy szomszédos állam minisztelenökével, mi pedig lássuk be, hogy míg a szlovák miniszterelnök legközelebbi politikai szövetségesét Ján Slotának hívják, ennél többre nem igazán van kilátás. Okos polgárok MAL1NÁK ISTVÁN Kezdjük a végső következetéssel: a francia parlamenti választások ideálisnak tekinthető végeredményt hoztak - ha nem is a pártok, de az ország számára biztosan. A jobboldal abszolút többséget szerzett, viszont nem nyerte túl magát. Sarkozy elnök pártjának, az UMP-nek kevesebb képviselője lesz a nemzetgyűlésben, mint eddig, mégis magabiztosnak nevezhető a jobboldal fölénye. Ahhoz mindenképpen elég, hogy kellő határozottsággal végigvigye az államfő által meghirdetett reformokat, lezárja a Chirac-éra dagonyázását. A legrosszabb variáció az lett volna, ha a baloldal nyer, no nem önmagában, hanem azért, mert a jobboldali államfő együttkor- mányzása egy baloldali többségű parlamenttel bénító, legalábbis fékező hatással lett volna az elnök dinamikusnak ígért reformpolitikájára. Sarkozy így hozzányúlhat az adókhoz, a szociális rendszerhez, a megtorpant gazdasági fejlődés újbóli élénkítését célzó programok kidolgozásához, a jelenleginél markánsabb bevándorláspolitika érvényesítéséhez. A baloldal sem vitathatja, hogy mindehhez megkapta a választópolgárok felhatalmazását. Persze, egy kis figyelmeztetéssel: a második forduló előtt kialakult vita a szociális áfáról valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a jobboldali választók egy része inkább otthon maradt, azaz: a szocialisták sikerrel mozgósították ellene táborukat. Nem lett volna jó az sem, ha a jobboldal túlnyeri magát, s az előrejelzésekkel összhangban négyszáznál jóval több mandátumhoz jutott volna az 577 tagú nemzetgyűlésben. Nem mintha tartani kellett volna egy jobboldali diktatúrától - amivel némely baloldali értelmiségiek is riogattak -, de az általános tapasztalat azt mutatja, ha valakinek nincs határozott, markáns ellenzéke, azzal könnyebben elszalad a ló, túl nagy a kísértés arra, hogy a könnyebbik megoldást válassza, kicsússzon az ellenőrzés alól. Tény, Sarkozy már a második forduló előtt megígérte a nyitás politikájának folytatását. Ennek jegyében hívott meg liberális és baloldali politikusokat is a kormányba, hogy reformjaihoz minél szélesebb társadalmi támogatottságot szerezzen. Úgy tűnik, a baloldal túljutott az elnökválasztás két és a parlamenti választás első fordulója idején tapasztalt mélyponton. Mondhatnánk azt is, a francia választópolgár tett bizonyságot a politikai érettségről, amikor úgy döntött, hogy szükség van az ellenzékre, bizonyos parlamenti egyensúlyok megőrzésére. Az is a politizáló polgár eszét dicséri, hogy a Le Pen-féle szélsőjobboldali Nemzeti Front nem jutott be a parlamentbe. Talán nem a legjobb, de mivel őfelsége, a polgár úgy döntött, tudomásul kell venni: a sokszínű politikai paletta a franciáknál is egyhangúbbá válik, szürkül a kétpólusossá válással: van egy erős jobboldali, egy erős baloldali párt, a többi pedig lassan el- hanyagolhatóvá válik.
