Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-02 / 126. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 2. Szalon 13 szűk volt fajüldözésben, etnikai konfliktusokban és etnikai tisztogatásokban, osztályharcnak nevezett hideg polgárháborúban, államosításnak nevezett vagyonelkobzásban, folyamatos agymosásban, koncepciós perekben stb. A magyarok huszadik századi történelme Sem az Antall-kormány, sem a Horn-kormány nem engedett populista megoldások csábításainak... egy tekintetben mégis különbözik a többi közép- és kelet-európai nép történelmétől, abban, hogy egyedüliként nem volt sikerélményük a térségben, vagy ha igen, csak néhány napra, mint 1956-ban. A többi nép legalább államot alapított vagy területet gyarapított (leginkább a magyarok rovására), miközben a magyar etnikum több műit negyede az anyaország határain kívül rekedt. Mindez a magyarokban (vagy legalábbis többségükben) egy olyan sajátos pszichózist alakított ki, amelynek nem volt előzménye a korábbi történelmi korokban. A huszadik századi nemzeti traumákig a magyarok úgy gondolták, sajátos, rokontalan nyelvük ellenére szerves részei a nyugati keresztény világnak és civilizációnak. Ezt a magabiztos, nemegyszer kevély vagy gőgös önképet alapjaiban rendítették meg a huszadik századi történelmi kataklizmák: háborús vereségek, alkalmazkodási, sőt megalkuvási kényszerek, idegen megszállások. Sok magyar úgy vélte (s vélik sokan ma is), hogy a magyarok és Magyarország nemzetközi összeesküvés áldozatai, hogy sajátos nyelvükkel, kultúrájukkal és hagyományaikkal menthetede- nül egyedül vannak Európa közepén, s mint nemzet, hosszabb távon halálra vannak ítélve. Ezt nevezi Habsburg Ottó hungaropesszi- mizmusnak. S az ilyen, már-már zsigeri pesszimizmus a befelé fordulás, a múltba nézés, a mítoszokba menekülés útját egyengeti. A különféle történelmi és nemzeti szimbólumok jelentősége üyen helyzetben abnormálisán megnő, függedenül attól, hogy minden, csak kicsit is józan elme tudja, szimbólumokkal, kultuszokkal még soha semmilyen problémát nem oldottak meg. Lehet az érzelmi politizálás fölött pálcát tömi, ám minden professzionális politikusnak illenék tudnia, hogy választóik a politikát is érzelmileg élik meg, mint egy futball- vagy hokimeccset, s csak másodsorban racionálisan. S a populisták, akikből 1989 óta az elviselhetőnél jóval több páváskodik a poszttotalitárius államokban, nagyon is tisztában vannak ezzel, s rendre vissza is élnek vele. Az 1989-es év a magyar történelemben is határkő, akárcsak a többi szomszédos nép történelmében. A magyarok számára ebben az esztendőben ért véget a lidércnyomá- sos huszadik század. Ám nagyon hamar nyilvánvaló lett, hogy az új, a poszttotalitárius helyzetre sem a lakosság, sem az új politikai osztály nem volt megfelelőképpen fölkészülve. Nem volt felkészülve sem a társadalmi-gazdasági transzformációval óhatatlanul együtt járó (sokak számára szinte elviselhetetlen) terhekre, sem az etnikai konfliktusok kezelésére. A magyar politikai osztály ennek ellenére is nagyfokú érettségről tett tanúbizonyságot. Sem az Antall-kormány, sem a Horn-kormány nem engedett populista megoldások csábításainak. A populista demagógia és a politikai beszédstílus mérheteden eldurvulása újabb keletű (s tegyem hozzá, nagyon elszomorító) fejlemény, s bár inkább a jobboldal jeleskedik mindkettőben, azért a baloldal sem mentes tőlük. Látszólag minden racionális érv amellett szólna tehát, hogy 1989- cel kezdődően a mítoszoknak és a szimbolikus politizálásnak is leáldozott a napja. Mint látjuk, nem egészen így történt. Pedig a nemzeti történelem demitizálásának és deheroizálásának ekkor már több évtizedes hagyománya volt Magyarországon. Ez a folyamat a kádári konszolidáció legsikeresebb, középső szakaszában indult meg, s nemcsak a történelemtudományban, hanem egyes művészeti ágakban is, főként az irodalomban és a filmművészetben. A folyamat azonban hosszú ideig egyoldalú vagy inkább féloldalas volt. Ennek a féloldalasságnak az illusztrálására csupán egyeden példát említenék. A hatvanas évek közepén nagy sikerű filmadaptáció készült Cseres Tibornak ugyancsak nagy sikerű regényéből, a Hideg napokból. A regény a magyar történelemnek azt a sötét fejezetét eleveníti föl, amikor Újvidéken egy partizánellenes razzia során magyar csendőrök és katonák tömegesen lőttek a Dunába ártadan szerb és zsidó civileket. A regényíró és a film alkotói megrendítő őszinteséggel tárják fel a vérengzés politikai motívumait és azok következményét, a számtalan emberi tragédiát. A regény is, a film is meglehetős vihart kavart, ám nem férhet hozzá kétség, hogy erre a katartikus lelküsmeret-vizs- gálatra a magyaroknak nagy szükségük volt. De még akik egyetértettek is a bátor alkotók szándékával, nehezményezték, hogy az újvidéki vérengzés egy másik, nem kevésbé tragikus következményéről hallgatniuk kellett. Arról a három évvel későbbi bosszúról, amelynek során Tito partizánjai több tízezer ártatlan magyar civüt mészároltak le az újra Jugoszlávia fennhatósága alá került Vajdaságban. A kádárista politika nyilván úgy gondolta, hogy a történelmi igazság másik felének kimondása megzavarhatná az amúgy is mindig kényes ma- gyar-jugoszláv viszonyt. (S persze Nem férhet hozzá kétség, hogy erre a katartikus lelkiismeret-vizsgá- latra a magyaroknak nagy szükségük volt... Tito is élt még.) S itt nem pusztán arról van szó, hogy a művészi igazság alávetése a napi politikai érdekeknek mindennapos dolog a diktatúrákban. Súlyosabban esik a latba az a körülmény, hogy az igazság egy részének elhallgatása újabb görcsök és deformációk okozója lehet, s az őszinte lelkiismeret-vizs- gálat hitelét is kikezdheti. A kádári rezsim vezetőinek érdekükben állt a nemzeti bűntudatot konzerválni, de nem állt érdekükben egy teljes körű nemzeti önvizsgálat elvégzése, mert az, emlékezvén az 1956-os felkelés nemzeti-függedenségi törekvéseire, megkérdőjelezte volna legitimitását. Azért, hogy a szimbolikus politizálás az 1989-es fordulat után is tovább él, a baloldal is felelős. A mítoszokat gyártó s azokat 1989 után újraélesztő jobboldallal és a nemzeti érdekeket a szovjet nagyhatalmi politikának alárendelő kommunista baloldallal szemben lehetősége lett volna kikre és mire újraalapozni egy mítoszoktól és nacionalista ballasztoktól mentes nemzeti tudatot. A polgári-radikális költőre és publicistára, Ady Endrére, a baloldalinak tán csak nagy megszorításokkal tekinthető, de az igazi magyar patriotizmust megtestesítő Bajcsy-Zsi- linszky Endrére, a népi-baloldali Bibó Istvánra vagy éppen a kommunista Nagy Imrére. Nem az a probléma, hogy a Kádár János távozása után átalakult baloldal nem vállalná a magyar progresszió e néhány kimagasló, sőt Bajcsy-Zsümszky és Nagy Imre esetében a nemzeti füg- gedenségért a vértanúhalált is vállaló személyiség örökségét. Baloldali és liberális politikusok hivatkoznak is rájuk. Csak éppen annak a módját nem találták meg eddig, miképpen lehetne ezek szellemi örökségét bekapcsolni a mai magyar valóság, a mai magyar élet eleven áramkörébe. Fölvetődhet persze az a kérdés is, hogy egyáltalán lehetsé- ges-e ez? Hogy szimbólumoknak ugyan megfelelők lehetnek, ám érvényes üzenetük a mai magyarok számára már nincs? Az én meggyőződésem az, hogy van üzenetük (nagyon is sokrétű, sokféle és egymással is talán vitában álló, de erre itt terjedelmi okokból nem térek ki), csak éppen a baloldalból hiányzott a szándék, hogy megkeresse ezeket az üzeneteket, s applikálja őket a napi politikában is, már amit és ahol lehet belőlük applikálni ma. Enélkül ugyanis a nemzetről szóló diszkurzus egyre egyoldalúbbá válik, sőt egyre inkább a zavaros mítoszok felé tolódik el. Bizonyára sokan vannak, főként a baloldalon, akik úgy vélik, hogy a nemzetről szóló diszkurzus a 21. század elejére idejét múlta. Én ezt a nézetet nem teljesen osztom. Abban viszont egyetértek, hogy ahogyan és amüyen erővonalak mentén zajlik ma ez a diszkurzus, az valóban anakronisztikus. Viszont kimaradni belőle arra hivatkozva, hogy ez az egész nem több, mint néhány önjelölt, zavaros fejű népboldogító magánügye, hiba lenne. 2003. január 1-jén Pavol Hrusov- sky, a szlovák parlament elnöke párbeszédet kezdeményezett a magyar-szlovák közös múlt néhány olyan kényes kérdésének tisztázására (a kiegyezést követő erőszakos magyarosítás, valamint a szlovákiai magyarok jogfosztása a második világháborút követő néhány évben), amelyek a mai napig táptalaja a két nép kölcsönös bizalmatlanságának, függedenül attól, hogy azóta mind Szlovákia, műid Magyarország tagja lett . az Európai Uniónak. Kezdeményezése, sajnos, süket fülekre talált Magyarországon. Egyedül Mécs Imre SZDSZ-es parlamenti képviselő reagált rá érdemben. Kár az elszalasztott lehetőségért. De okunk van remélni, hogy nem az utolsó lehetőség volt ez. Az uniós tagság nemcsak nagy kihívás Szlovákia és Magyarország jövőjét illetően, hanem - éppen a közös célok és érdekek horizontjából nézve - alkalmas keret is a frusztráló nemzeti traumák lebeszélésére. S ha van valami, ami gátat vethet a nemzeti mítoszok és téveszmék (s nyomukban a xenofóbia) további térnyerésének, az éppen a saját és közös múlttal való, régóta időszerű őszinte számvetés. „Az igazság egy részének elhallgatása újabb görcsök és deformációk okozója lehet..." (Fénykép: EPA)
