Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-26 / 120. szám, szombat
26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 26. www.ujszo.com A Grandban írtam első novelláimat és esténként itt szerkesztettem az Új Ifjúság humoros oldalát, ahol Más szemmel címen volt rovatom. Egyéni, nyíltabb tekintettel próbáltam szemléim a fővárosi világban zajló furcsaságokat. Pózzá lett bennem, ahogy naiv magabiztossággal, felülről szemlélem az útkereszteződésben zajló tülekedést, némileg nagyképű filozofálgatás kíséretében, boldogult úrfikorunk!, majd egy lánnyal, akinek imponált a szerkesztői tústénkedésem, megbeszéltük, mit tettem aznap és hazakísértem a Hegyi-parkba. Később „igazi” szerkesztő lettem a Hét Jesensky utcai szerkesztőségében. Az utcával szemben, a közelebbi Luxor lett a kávéházam. A Grandot közben modernizálták, otthonos jellegét elveszítette, ez is közrejátszott a váltásban. A Luxor is őrizte még a klasszikus kávéházak hagyományos miliőjét. Otthonos nagy kávéház, méreteiben van valami pazarló, de ez a nagyság a hely sajátos küldetésének szól: társaságként is otthon érezze magát az ember! Hosszához képest keskenynek tűnő, magas mennyezetű terem, óriási utcai ablakokkal. Bizonyos „nagyvonalú pompa” jellegét már a Grandnál is említhettem volna, s valami éppen múlóban levő történetiséget, mintha patina fedné a berendezés tárgyait, az in- teriőrt. Igen, valamiféle klasszikus polgári patina adott jelleget a pozsonyi kávéházaknak. Az idő a hatvanas évek s a hetvenesek eleje, fontos az idő, mert árnyalja a kor jellegét! Mintha a 19. század, s mindenképpen a 20. első harmadának a szellemisége is itt lengene, néha szinte áporodottan, télen hűvösen, mégis melengetőn. A magas mennyezet folytán a helység méltósága, már-már „szentélyszerű”. De minek is a szentélye? Valamiféle al- kotójellegű, intellektuális szellemiségnek, egyszerű s mégis nemes jóérzésnek a katedrálisa. Hatalmas oszlopok tartják a mennyezetet, az asztalok körül bokszok, párnázott ülőhelyek, márványlapok, színes vastag anyagok, bizonyos emelkedettség! Délelőtt csend. Nem szó szerint persze, inkább a bizalmasság, az intim beszélgetések értelmében. Itt-ott tükrök, fémes csillogás, nikkelezett fémes villanások, zöldellő növényzet módjával, nem túlzott, inkább elegáns méltóság. (Somogyi Tibor felvételei és képarchívum) xort később. A Carlton üyenkor szinte üres, egy-két szállóvendég reggelizett. A pincérek lesben állnak, s ha kiszolgáltak, eltűnnek a konyha táján, de egy őrködik. A magas mennyezet alatt téli reggelen félhomály, tompa fények és tünékeny árnyak, még kísértenek az éjszaka illatai. A Carlton a legelőkelőbb kávéház, valamivel kisebb, mint az előzők, mégis méltóságo- sabb, nagyvilágibb híres vendégei révén. Amikor az ötvenes évek végén itt lakott Gerarde Füippe francia színész, a pozsonyi nők megostromolták a kávéházat és lesben álltak az előcsarnokban, a környéken, rendőrt kellett hívni, hogy szét ne szedjék a francia színészt. Végül a lakásom közelében a Savoy kávéház lett a törzshelyem. Ez is a Carlton szálló része, de nem annyira hozzá tartozó, mintegy önállóbb, „világibb”, a Híd utcára néző sarokhely. Utcai óra oszlopa áll előtte, mutatja az időt, találkák színhelye. Hétvégeken rendszeresen ide járok, egy sarokasztal a törzshelyem. Magányosan, itt a munkahelyem. Körülöttem azonban vegyes társaság. A grandbeli változások után Szabó úr is szolgált itt egy rövid ideig, Giziké néni is feltűnt néhány hónapra, Ambrus bácsi elmaradt valahol, nyugdíjasként otthon, vagy meghalt talán? Korán nyit a Savoy is, reggel hatkor, vendégei ilyenkor nem a Carltonba mennek, mert itt fesztelenebb, szabadosabb a környezet. Ilyenkor itt kötnek ki a környékbeli mulatók zenészei és facér törzsvendégei, seftelő üzletemberek és nehézfiúk, az éjszakai élet lumpjai, krónikus ingyenélők. Egyikmásik ittas még, bár fegyelmezi magát, mert a főpincér rendet tart, de a társalgás így is hangos, néha szenvedélyesen dicsekvő vagy marakodó. Gyakran kérdezték tőlem: hogy tudsz ott írni, ahol tombolnak körülötted. Érdekes, sosem zavart! Számomra ez a kávéházi világ az élet bizonyos minősége volt, polgári és művészi örökség egyben. De nem Krúdy világa, a békevilág értelmében vett bohémélet, ahhoz sem pénzünk, sem lehetőségünk nem volt, de a kávéház a szabadságnak és függetlenségnek olyan esélye lehetett, ami nélkül nehezebben éltünk volna! Az egykori irodalomtermelő idő, a századforduló üzenete és régi magyar békevilágnak, a két háború közé is áthagyományozódott polgári életnek a maradványa. Valami életes és igazlétre emlékeztetett, aminek magunk is örökösei lehettünk. Délelőtt jártam ide, mindig dolgozni, riportot, karcolatot, novellát írtam, később első regényem nagy részét itt vetettem papírra. Sajátos szabadság helye! A kávéházak szellemi otthonszerűségét a magyar íróelődök jól ismerték, ránk hagyták örökül. Ján Smrek szlovák költőt gyakran látom itt, írni nem szokott, beszélget, újságot olvas, törzsasztala van! S az utcakép lent ismét előttem! Szlovák pincérek dolgoznak, hasonlóak, mint a Grandban, fiatalabbak, ám hivatásszerűen készségesek. A fiatal szerkesztőt megszokják, tudják, hogy teát kér sziruppal és kiflivel, s mindig ír. Maguktól, megrendelés nélkül is hozzák a „rendelést”. Néha rántottét három tojásból s hozzá őrölt piros- paprikát, egy üveg sört. Asztalom közelében egy oszlop tövében mindig ugyanaz a társaság tanyáz. Tíz körül jönnek, nyugdíjasok. Értelmiségiek, egy elegáns, ősz öregúr, volt bankigazgató, egy patikus, egykori csallóközi gazdálkodó, fogorvos, néhány fiatalabb tag csapódik hozzájuk, talán, hogy tovább vigyék a stafétát. Tapasztalt, bölcs öregek, nagy mesélők és vitatkozók, néha csendesen, megbékélten beszélgetnek, de a sporteredmények felizgatják őket. Gyerekesek is időnként, a vehemens vidéki gazdálkodó bokán rúgta a termetes fogorvost, az visszaütött. Aztán a fogorvos nem jött néhány napig, majd ismét megjelent, szótlanül kezet fogott a gazdálkodóval. Egyszerre fogyni kezdtek, először a bankigazgató maradt el, aznap helyén fekete szalaggal egy szál virág állt keskeny vázában, a társaság napokig csendes volt, majd megszokták, a következőről már csak annyit mondtak: ő is elment... A kor feszes nyugtalanságai és modem beütései ellenére családias hangulatban éltek a kávéházak, a bizalom és együvé tartozás nyugalmát sugallták. Talán a hagyomány tovább élő erejével tették, olyan társadalomban, amely belső erőit a közösségi érzésre építette volna, de emberien, komoly értelemben ritkán tudta megvalósítani. Ismeijük a kávéházi ismeretség fogalmát, véletlen kérdés, rövid dialógus, alkalmi beszélgetés folytán alakul ki, a gyakori találkozás és törzshelyi szolidaritás értelmében. Szívélyes köszönőviszonyt eredményez, tartósan működik. Néha a Hétből kora reggel a Carltonba mentünk Ozs- valddal riportot írni, szállodai kávéház lévén hatkor nyitották, a Lu
