Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-12 / 108. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 12. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ RZECZPOSPOL1TA A lengyelek többsége ellenzi a kormánynak azt a tervét, hogy eltávolítsa a közterületekről a szovjet háborús emlékműveket - tűnik ki egy friss közvélemény-kutatásból. A megkérdezetteknek mindössze 30 százaléka vélekedett úgy, hogy a Vörös Hadseregre emlékeztető szobrokat el kellene tüntetni. Több mint 60 százalék viszont az emlékművek helyükön maradásáért emelt szót. Elsősorban az idősebb nemzedékhez tartozók ellenzik a szovjet emlékművek eltávolítását. Az orosz külügyminisztérium máris bírálta a kormány tervét, amelyet a történelem átírását célzó kísérletnek minősített. (MTI/dpa) HÉTVÉG(R)E Indul a vonat Vegyes érzelmekkel zárjuk ezt a hetet is. Túl a fantasztikus híreken, miszerint örök időkig érvényben marad a magyarigazolvány, s 2014-től akár átszállás nélkül utazhatunk vonattal Moszkváig, sajnos kiderült, hogy a Smert talán mégsem veszik vissza még a nyáron az európai szocialisták. Talán homokszem került valahol a gépezetbe. NAGY ANDRÁS A miniszterelnök viszont tudja, hogy minden rossz hírben meg kell találni a jó hírt, mert októberben újra előveszik a témát, ami azt jelenti, fontos a szlovák kormánypárt az euroszociknak, szeretnék, ha visszakerülnének, csak nyáron mindenki szabadságolni fog, így nem lesz ott mindenki, hogy köz- felkiáltással fogadják vissza Ficóé- kat. Ez a retorika a megtévesztésig hasonlít Vladimír Mečiaréhoz, aki meg arról számolt be, miként környékezték meg az Európai Néppárt prominensei a HZDS-t azzal, hogy kezdjenek már tárgyalni a belépésükről. Mečiar évek óta űzi ezt a játékot, s rajta kívül már senki sem hiszi el, hogy az MKP, a KDH és az SDKÚ, akik valódi néppárti tagok, a HZDS-EPP találkákról mit sem hallottak. De nézzük inkább a vonatokat. Nem vagyok vasúti szakértő, de Fico sem az, ezért úgy érzem, jogom van saját javaslattal előállni a témában. A széles nyomtáv meghosszabbítása igenis jó és könnyen kivitelezhető ödet, hiszen nem kerül túl sokba. Mi úgy gondoljuk, hogy nem szükséges az egész országot új vasúti sínekkel átszelni, elég a meglévő fő voUtánanéztem: a Moszkva-Vlagyivosztok útvonal 9259 km hosszú, és már igazi luxusvonatok is közlekednek a vonalon. nalhoz egy fél pár sínt, azaz egy 500 km hosszú fémcsíkot lefektetni. Ez által Szlovákia igazi turisztikai látványosság is lehetne, hiszen bekapcsolódnánk a turizmus euroázsiai főáramlatába. Utánanéztem: a Moszkva-Vla- gyivosztok útvonal 9259 km hosszú, és már igazi luxusvonatok is közlekednek a két végpont között, amerikai, német és brit nyugdíjasok költik dollármillióikat ezekre az utakra. Po- zsony-Moszkva ehhez képest már csak 1950 km, ebből az orosz és az ukrán szakasz meg kész is van. Szóval, nem másról van itt szó, mint országimázs-építésről és a turizmus növeléséről. Drága miniszterelnökünk csak azért nem akarja ezt így kimondani, mert attól tart (jogosan), hogy az egyéb (nem orosz) külföldi tőke egyszerűen elhalássza előlünk ezt a fantasztikus ödetet. A nagy dolgokban csak hinni kell, és megvalósulnak. A kishitűek, a gyávák, az akadékoskodók soha semmi nagyot nem értek el. És ezt tudja Robert Fico is. Tehát, induljon a vonat Vlagyivosztokba! A világpolitika egyik legmarkánsabb figurája volt, ám az iraki kudarc háttérbe szorította érdemeit Blair úgy bukott el, mint anno a vaslady KERTÉSZ RÓBERT Tony Blak csütörtöki bejelentésével gyakorlatilag véget ért a brit Munkáspárt és általában a brit belpolitika történetének egyik legmarkánsabb évtizede, amelyet máris Blak-korszaknak neveznek, jóllehet azt majd csak a jövő dönti el, hogy a nagy konzervatív elődhöz, Margaret Thatcherhez hasonlóan a most leköszönt baloldali kormányfő nevéből is képződik-e „izmus”. Blak mindazonáltal aligha kerülheti el az összehasonlítást a vele több szempontból szinte azonos sorsú, sőt karakterű egykori tory vezérrel. Mindketten háromszor vezették egymás után választási győzelemre pártjukat, amelyet mindketten alapjaiban reformáltak meg, bár talán Tony Blak funda- mentálisabb átalakításokat hajtott végre a Labour arculatán, mint Margaret Thatcher a Konzervatív Pártén. Blaimek ugyanis 13 évvel ezelőtti pártvezérré választása után egyáltalán megválaszthatóvá kellett tennie a Munkáspártot, amely a tory éra példátlan ívű ma- gánosítási hulláma során kisrészvényessé tett tízmilliók és az üzleti szféra szemében meglehetősen szalonképtelennek számított. Ehhez kellett az „új Labour”, amely enyhén szólva nem sokban emlékeztetett a Michael Foothoz hasonló ősszocialisták által fémjelzett, az állami tulajdon elsőbbségét hkdető „régi” Munkáspártra. A reformhoz azonban elengedhetetlen volt Tony Blak személyes politikai metamorfózisa is. Blak húsz éve még „bomlott agyak szüleményének” bélyegezte a konzervatívok privatizációs gőzhengerét, pártvezérként viszont már gorbacsovi lendülettel szorította az oldalvonalon kívüke a szoros szakszervezeti kötődésű régi balos gárdát, és legfőképpen töröltette a pártalkotmányból az államosítást fő célként megfogalmazó záradékot. Ez utóbbi volt az a lépés, amely a brit Munkáspártot a 90-es évek végére elfogadhatóvá tette a szinte teljesen - Európában példátlan mértékben - privatizált brit gazdaság, és annak szereplői, vagyis gyakorlatilag minden kisrészvényes választópolgár számára. A „régi” Labour neve ugyanis addig - a köztulajdon elsőbbségét előíró pártal- kotmánybeli kitétel miatt - az államosítás és a visszaállamosítás szinonimája volt, ami a tulajdonosi társadalom kiépülése után az egyéni befektetések biztonságát tette kérdésessé. A gorbacsovi peresztrojka blairi változata meghozta gyümölcsét. Az „új Labour”, 18 évi szakadatlan konzervatív kormányzásnak véget vetve, 1997. május 1- jén földcsuszamlásszerű választási győzelmet aratott, és az összes többi alsóházi frakció együttes létszámához képest 179 fős rekordtöbbséggel vette át a hatalmat John Major megfáradt, belső harcoktól tépett tory kabinetjétől. Azt, hogy 1994-ben miért Tony Blair került a Labour élére, legendák övezik. A két évvel korábban elvesztett választások után állítólag még maga próbálta rábírni jövőbeni pénzügyminiszterét és legfőbb riválisát, Gordon Brownt arra, vegye át a pártot Neil Kin- nock leköszönését követően. Akkor még a nagy tekintélyű, komoly társadalmi és politikai közmegbecsülésnek örvendő John Smith futott be, ám ő tragikus hirtelenséggel, 1994-ben elhunyt. Hogy ezután pontosan mi történt, arról számos találgatás van forgalomban. Ezek közül a legelfogadottabb - és a két érintett által sem cáfolt - úgy hangzik, hogy Blair és Brown Smith halála után a londoni Islington kerület egyik olasz éttermében, a Granitában, fehér asztalnál egyezkedve döntötte el, hogy melyikük indul a vezéri tisztségéért; azóta bevett fogalom a brit politikai kifejezésszótárban a Gra- nita-paktum. Ennek pontos tartalma ma sem ismert; a legtöbb vélemény szerint Blair azt ígérte Brown- nak, hogy ha a párt hatalomra kerül, „valamikor menet közben” majd átadja neki a miniszterelnöki posztot. Ez az időpont a jelek szerint most érkezett el, bár kérdés, hogy ha a jelenlegi pártvezér-kormányfő kezdeti, szinte eufórikus rekordnépszerűségét nem morzsolják le az Irakot kísérő, súlyosnál súlyosabb belpolitikai botrányok, elérkezett volna-e valaha is. A most már rendkívül népszerűden iraki háború azonban ugyanúgy Blair végzetének - vagy legalábbis a végzet ürügyének - bizonyult, ahogy Margaret Thatcher esetében a vaskézzel áterőltetett fejadó, a súlyos utcai zavargásokat kirobbantó poll tax. Ez később ugyan megbukott, de egy nem túl esztétikus pártpuccs közepette 1990 végén, 11 év és három megnyert választás után vele bukott a toryk nagyasszonya is. Ezen a ponton kapcsolódik össze végleg az utóbbi negyedszázad két legmarkánsabb brit belpolitikai személyiségének sorsa; mindkettőjükből egy évtizednyi hatalomgyakorlás és három választási diadal után lett elege saját pártjának. Irak népszerűtlensége ugyanis Blair olyan vitathatatlan sikereit is feledtette, mint a 2012-es nyári olimpia rendezési jogának elhalászása Párizs elől, vagy az észak-írországi felekezeti béke ténylegesen történelmi jelentőségű megteremtése. A konzervatívoknak Thatcher után még futotta a lendületből egy választási győzelemre a szürke John Ma- jorrel; a „szürke skótnak”, Gordon Brownnak, Blair biztosra vett utódjának miniszterelnökként még meg kell vívnia első választási harcát a fiatal, feltörekvő, és nála egyelőre népszerűbb tory vezérrel, David Cameronnal. A szerző az MTI tudósítója KOMMENTÁR Ki tud itt kormányozni? LAKNER ZOLTÁN „Önök nem tudnak kormányozni, miniszterelnök úr” - vágta a minap Gyurcsány Ferenc szemébe a Fidesz frakcióvezetője. Ettől felderülhet az arcunk. Mert bár a hang kemény, e mondat azt a lehetőséget rejti magában, hogy a koalíció és az ellenzék érdemi vitába fog a kormányzás tartalmáról, mikéntjéről. S legalább egy kicsit mérséklődik az egymás demokrata és magyar mivolta feletti vita hangereje. Persze, nem megy ez ilyen könnyen. Egyrészt, a jelzett vitát még jó ideig a magyar politika alapkonfliktusaként tarthatjuk számon. Másrészt, a kormányzati kompetenciáról szóló diskurzus egyelőre a negatív tartományban zajlik: ki tud (na) kevésbé jól kormányozni? Navracsics Tibor állítja: a Fidesz olyan programmal rendelkezik, amellyel néhány hónap alatt stabilizálná a magyar gazdaságot. A kijelentés éppen az ellentéte a közelmúltban is hangoztatott fideszes álláspontnak: akkor adunk programot, ha választási kampány lesz (Kövér László), az ellenzéki pártnak nem dolga részletes javaslatokat kidolgozni (Varga Mihály). Ha azonban eltekintünk attól, hogy a Fidesz vezetői a jelek szerint nem egyeztették mondanivalójukat, akkor is felmerül a kérdés: mi volna ez a program? És hol van? Az utolsó ismert Fidesz-program egy évvel ezelőtt arra volt alkalmas, hogy a párt elveszítse a parlamenti választást. Nem Gyurcsány hazugságai vagy féligazságai miatt: ment ez a Fidesznek magától is. Törzsszavazóin kívül kevesen hitték el, hogy az Orbán Viktor által már akkor kimondott 10%-os deficit ellenszere az 1500 milliárd forintos kiadásnövelés. Épp ezzel a programmal szemben tudta felépíteni és megerősíteni Gyurcsány Ferenc a kompetens kormányfő képét. S a valóságos programmal nem rendelkező Fidesszel szemben tudta megőrizni előnyét a miniszterelnökségre való alkalmasság mutatói tekintetében - még a hitelvesztés és népszerűség-zuhanás időszakában is. A koalíció elég okot adott arra, hogy a választók ne higgyenek a kormányzóképességében. A kormánypártok rengeteg döntést hoztak egy év alatt, ezzel eleve nagy kockázatot vállaltak. Amit akár a javukra is lehetne írni. De ezt azért kellett tenniük, mert a 2002-2006-os ciklust elherdálták. Még arra se volt gondjuk, hogy legalább megtervezzék a majdani reformlépéseket. Ezt próbálják most kompenzálni a néhány napos, hetes rohamozó döntéshozással, ami fokozza a hibák lehetőségét. Néha úgy tűnik, az egyik döntés ellehetetleníti a másikat, ami nem csak a végrehajtás problémáira világít rá, de felveti a kérdést: mennyire tisztázott a kormányzás céljainak sorrendje? Ha ez a kormányzati teljesítmény elegendő ahhoz, hogy a kormányfő alkalmasabbnak tűnjön e magas posztra, mint a legnagyobb ellenzéki párt elnöke, akkor ez utóbbi pártnak nagyon el kellene gondolkoznia. A helyzet az, hogy a koalíciónak legalább vannak céljai, ha azok koherenciája, sorrendje és megvalósítása erősen kritizálható is. Azt azonban senki sem tudja, hogy a Fidesz mit tenne, ha kormányra jutna. Árnyékkormány és árnyékprogram nélkül a magyarországi választók nehezen tudják majd eldönteni, valójában ki tud itt kormányozni. JEGYZET Régi pozsonyiak JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Érdekes társasággal utazom. Zólyomban felszáll egy idősebb házaspár, akik, mint később kiderül, a szliacsi fürdőből jönnek, ahol a férfi háromhetes gyógykezelésen volt. Nem szeretek vonaton ismerkedni, ezért most is megpróbálok a sarokban észrevétlen maradni. Szlovákul beszélnek, s először a fülke másik sarkában ülő idősebb cigányembert szólítják meg, aki a hegedűjét szorongatja. A bácsi elmeséli, hogy Komáromba készül koncertezni az Ifjú Szivekkel. Az együttes nevét hallva a férfi magyarul folytatja a beszélgetést. Kiderül, hogy régi pozsonyi család tagjai, s bár az asszony már nem tud magyarul, a tévének köszönhetően a magyar kultúra nem maradt számukra idegen. S mire felocsúdnék a meglepetésből, felváltva sorolják a régi, ma már legendás magyar színészeket. Uray Tivadar, az volt ám a fess férfi, mondja a nő, mire a férje már vágja is Kiss Manyi nevét, de a felsorolásból nem hiányozhat Törőcsik Mari, Ruttkai Éva és a nagy nevettető, Latabár Kálmán neve sem. Mit szól ahhoz, hogy ismét meggyalázták Petőfi szobrát, de mire felelhetnék, már fel- hevülten meg is válaszolja a saját kérdését. Gyalázatos, pedig itt Pozsonyban évszázadok óta együtt élünk, magyarok és szlovákok. De mit várhatunk egy olyan társadalomban, ahol a politikusok csak az uszítással vannak elfoglalva. Elhiszi maga, hogy az a szegény Hedvig megverette magát? Csak az a baj, hogy a magyarok is visszafogták magukat, ahelyett, hogy kiálltak volna mellette. A társalgás hasonló stílusban folytatódik, vagyis gyakorlatilag szóhoz sem jutok. Ismeri Ildikót a Szomszédokból? Az ám a nő, én imádom, folytatja a hölgy, hogy az milyen aranyos a Bailandóban is. Szeretnék eldicsekedni vele, hogy Ildikót, vagyis Rák Vikit személyesen is ismerem, de mire idáig eljutnánk, a férfi a kezemben tartott újság hátoldalán felfedezi Tóbiás Szidit. Hogy ennek a nőnek milyen izgalmas hangja van, sóhajtja szinte érzéki hangon, amennyire ez egy, a hetvenes éveiben járó férfitól kitelik. Ideadná nekem a lapot? Mi mást tehetnék, odaadom.- Tíz hónapja vagyunk hatalmon, nem csinálunk semmit, és rekordtámogatottságunk van. Igyunk arra, hogy ez még legalább nyolc évig így menjen... (Peter Gossónyi karikatúrája)
