Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)

2007-05-11 / 107. szám, péntek

ww.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 11. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ BERLINER ZEITUNG Észtország szándékos destabi- lizálását célzó törekvésekkel vádolta Oroszországot Urmas Paet külügyminiszter, hangoz­tatva, hogy Moszkva megen­gedhetetlen módon beavatko­zik a kis balti állam belügyei- be. Kijelentette: az észt hatósá­gok bizonyítékokkal rendel­keznek arra vonatkozóan, hogy a szovjet háborús em­lékmű áthelyezésével kapcso­latban Tallinnban kitört zavar­gásokat Oroszország irányítot­ta. „Ha egy orosz parlamenti delegáció tallinni látogatását azzal a követeléssel kezdi, hogy mondjon le az észt kor­mány, akkor semmi kétség nem fér Moszkva hosszabb tá­vú céljaihoz” - vélte Paet.- A látszat csal, Dracula úr! Engem szlovák egészségügynek hívnak, és már réges-régen kiszívtak! (Peter Gossányi karikatúrája) *\z emigránsok sok hírességet adtak Franciaországnak, most mégis szigorú bánásmódot ígérnek nekik Sarkozy, a bevándorló elnök A magyar és görög zsidó szülők gyermeke, Nicolas Sarkozy egy olyan ország­nak lett az államfője, ahol becslések szerint a lakosság egyharmada maga is beván­dorló vagy egykori emigrán­sok leszármazottja. Paradox módon népszerűségében és megválasztásában kulcssze­repet játszott, hogy határo­zott fellépést ígért az illegá­lis migráció és a bevándorló fiatalok bűnözése ellen. GÁL ZSOLT Az európai államok közül Fran­ciaország egyedülálló bevándorlási múlttá tekint vissza, már a XIX. század második felében megindult a nagyarányú migráció a gall kakas országa felé. Az első világháború előtt 1,33 millió külföldön született vagy külföldi állampolgárságú la­kos élt Franciaországban, főként a környező, mediterrán országokból (Olaszország, Spanyolország) a jobb munkalehetőségek miatt be­vándorolt emberek, de Párizs már ekkor a politikai menekültek köz­pontjává kezdett válni. A két világ­háború között gyorsan emelkedett a külföldiek száma, már 1926-ra megduplázódott, több olyan év is volt, amikor Franciaország több be­vándorlót fogadott be, mint az Amerikai Egyesült Államok. 1945 után a gazdasági fellendü­lés máig dicsőséges harminc éve­ként (Les Trente Glorieuses) emle­getett korszakában tovább erősö­dött a migráció. A gyarmatbiroda­lom összeomlása után, mintegy másfél millió európai (főleg fran­cia) származású lakos települt át Franciaországba, de százezrével jöttek a korábban az ország védel­mét élvező algériai zsidók és az al­gériai polgárháborúban a franciák oldalán harcoló arabok (az ún. harkik) is. Emellett portugál, spa­nyol, olasz, észak-afrikai arab és török vendégmunkások hullámai táplálták a növekvő gazdaság munkaerőigényét. Az 1973-as olajválság okozta gazdasági ne­hézségek miatt a francia kormány leállította a vendégmunkások to­borzását, a migráció azonban nem állt le, csak átalakult, ezentúl főleg a munkások házastársai, gyermekei, rokonai érkeztek csa­ládegyesítés címén. Az 1980-as évektől egyre erősö­dött a menekültek bevándorlása és az Afrika felőli illegális migráció. Az 1999-es népszámlálás 5,32 mil­lió külföldön született és/vagy kül­földi állampolgárságú lakost talált az országban, ez az 58,5 milliós összlakosság 9,1%-át jelentette. Ez a szám azonban nem tartalmazza a bevándorlók már Franciaország­ban született utódait, akik francia állampolgárok. Becslések szerint jelenleg a franciák csaknem egy­harmada bevándorló vagy legalább egy bevándorlónak a gyermeke vagy unokája. A bevándorlók amellett, hogy se­gítettek a francia gazdaság munka­erőigényének kielégítésében, szá­mos hírességet is adtak az ország­nak. Gondoljunk csak az énekesek és színészek egész sorára: Charles Aznavour örmény, Yves Montand és Lino Ventura olasz, Jean Reno spanyol, Maurice Chevalier vagy Johnny Hallyday (eredeti nevén Je- an-PhUippe Smet) belga származá­sára. A francia futballválogatottta vetett pillantás is tanulságos lehet, de immár az ország elnöke is apai ágon magyar, anyai ágon görög zsi­dó bevándorlók leszármazottja. És ez még nem minden, hiszen szá­mos francia nemzetiségű jelentős személyiség is az egykori gyarma­tokon született. Kezdhetjük a sort mindjárt Sarkozy kihívójával, a szocialista párti elnökjelölt Ségolé- ne Royallal, aki a szenegáli Dakar­ban látta meg a napvilágot. Ha a francia történelemre, kultúrára és identitására ekkora hatással volt a migráció, ha a bevándorlók ilyen sokrétűen járultak hozzá az ország fejlődéséhez, akkor hogyan lehet­séges, hogy a franciák többsége egy olyan elnökjelöltre szavazott, aki a bevándorlás korlátozását ígérte? A válasz a bevándorlók összeté­telében és a gazdasági, munka- e’rőpiaci folyamatokban keresendő. A második világháború előtt a be­vándorlók túlnyomó többsége Eu­rópából érkezett, ők könnyebben be tudtak illeszkedni a francia tár­sadalomba. Az 1960-as évek óta azonban fokozatosan az észak-afri­kai arab, a szubszaharai fekete, az indokínai és török bevándorlók ke­rültek többségbe. Ők már csak bőrszínüket tekintve, kulturálisan és vallásilag is jelentősen elütnek a többségi társadalomtól. A legtöbb gondot a hagyományosan katoli­kus, ám mára jórészt teljesen sze­kularizált Franciaországban a muszlint országokból származó la­kosok integrációja okozza. Olyan problémák vetődnek fel, mint a po- ligám házasságok, női nemiszerv- csonkítás, kényszerházasságok vagy a legnagyobb nyilvánosságot kapott fejkendőviselés az állami is­kolákban. Az integrációs problémák gyö­kerei azonban főleg gazdasági jel­legűek. A bevándorlók előző hul­lámai főként dolgozni érkeztek Franciaországba. Az elmúlt évti­zedekben a migráció fő csatornái a családegyesítés, a menekültek beáramlása és az illegális beván­dorlás voltak, miközben a gazda­ság nem volt képes elegendő új munkahelyet teremteni, a munka- nélküliség 1974 óta mindig meg­haladta a 7,5 %-ot. Az elővárosi bevándorlócsaládokban született arab és fekete fiatalok körében 30- 40% az állás nélküliek aránya, az elmúlt másfél évtizedben gyorsan növekedett a „városi erőszaknak” elkeresztelt bűnözés az általuk la­kott negyedekben. A népszerű Ni­colas Sarkozy a régi bevándorlást személyisíti meg, azt a migránst, aki sokat tett az országért és sokat köszönhet neki, amiért hálás is. Egyben azt ígérte, hogy fellép az új típusú bevándorlás által okozott problémák ellen: rendet teremt az elővárosokban, leállítja az illegális migrációt, az idáig „elszenvedett” bevándorlást az ország számára hasznossá alakítja. Emellett nyíl­tan elítélte az országgal és különö­sen annak képviselőivel (rend­őrség, tűzoltók, tanárok) szem­ben ellenséges fiatalokat, kije­lentve, hogy akinek nem tetszik Franciaország, nyugodtan elme­het. A franciák többsége benne látta meg a vezetőt, aki szembe mer nézni a gondokkal, nevén ne­vezi azokat és nem a szőnyeg alá söprésükben jár az élen, mint az eddigi politikai elit. politikának 1997-ben elsöprő vá­lasztási győzelem lett az eredmé­nye. Állítólag a jobb médiaszemé­lyiségnek tartott Blair és a jobb stra­tégának bizonyuló Brown a válasz­tások előtt megegyeztek, hogy pár év múltán Blair átadja a hatalmat Brownnak, a pénzügyminiszternek azonban tíz évet kellett várnia arra, hogy a Downing Street 11. alól a 10- es számba költözhessen. Tony Blair tíz év miniszterelnökséget és három győztes választást követően (1997, 2001,2005) távozik a párt és a kor­mány éléről. Az ország egykor volt legnépszerűbb politikusa az utóbbi években - leginkább az iraki hábo­rú okán - egyre inkább veszített népszerűségéből, (m) Tony Blair harmadikutas politikájával új arcot adott az európai baloldalnak Távozik a „Labour Gorbacsovja” PORTRÉ Tony Blair brit miniszterelnök tegnap bejelentette, hogy június 27-én benyújtja lemondását a ki­rálynőnek. Blair 1997 májusa óta vezette a szigetország kormányát, utódja minden valószínűség szerint Gordon Brown pénzügyminiszter lesz. Anthony Charles Lynton Blair 1953. május 6-án született a skóciai Edinburgh-ban. Jogi tanulmányait 1975-ben az oxfordi St. John’s Col­lege-ban fejezte be, majd ügyvéd­ként a szakszervezetekkel és a fog­lalkoztatással kapcsolatos jogra specializálódott. 1980-ban nősült meg, felesége a jogász végzettségű Cherie Booth. O volt az, akinek a hatására bekapcsolódott a politiká­ba is: 1983-ban választották meg Sedgefield parlamenti képviselőjé­nek. Pártbéli karrierje a kilencve­nes évek elején kapott lendületet. 1994. július 21-én megválasztották a Munkáspárt vezetőjévé. 1997. május 2. óta miniszterelnök, 2000 januárjától a Szocialista Internaci- onálé végrehajtó bizottságának tagja, 2003. október 28-a óta a Szo­cialista Internacionálé egyik alel- nöke. Tevékenységét több kitünte­téssel ismerték el, többek között 1999-ben megkapta a németorszá­gi Károly-díjat. A Munkáspárt legkevésbé balol­dalinak tartott elnöke és legfőbb stratégái (Gordon Brown, Philip Gould, Alastair Campbell) a kilenc­venes években új utakra vezették a pártot. Az amerikai gyökerekkel bí­ró harmadik út politikáját átvéve modernizálták az akkor már 15 éve ellenzékben lévő Munkáspártot: a .J.abour Gorbacsovjaként” is emle­getett Blair végrehajtotta a Mun­káspárt történetének addigi legna­gyobb átalakítását, amelynek fő eleme volt a „köztulajdon” melletti elkötelezettség 1995-ös törlése a pártprogramból. Emellett befejezte a munkáspártbeli hagyományos szakszervezeti befolyás leépítését is (csökkentette a szakszervezetek szavazati arányát, s megszüntette a blokkszavazás intézményét). Az új arculatnak és lendületes KOMMENTÁR Jahnátek Tours MOLNÁR IVÁN Robert Fico moszkvai látogatásán tett nyüatkozataival feltette a lécet a többi kormánytagnak. Az amerikai rakétapajzs kritizálásával, a széles nyomtávú orosz vasút Pozsonyig történő kiépítésével, Putyin vállveregetésével a szlovák kormányfő újra bebizonyította, hogy ha tőle függött volna, Szlovákia most európai uniós tagállam helyett a Szovjetunió egyik utódállama lenne. Ezt ugyan már nem érheti el, a legbefolyásosabb miniszterein keresztül azonban szeretne ehhez a lehető legközelebb kerülni. És persze a miniszterei mindent meg­tesznek azért, hogy a főnökük álmai valóra váljanak. Az egyik leghűségesebb „alattvalónak” ebből a szempontból a gazdasági mi­niszter számít, akinek valószínűleg sok álmadan éjszakát okoz a kor­mányfő baloldali álmainak a valóra váltása. Fáradozásai azonban nem hiábavalóak. Ľubomír Jahnátek e héten igazán ereded ötiettel állt a kományfő elé: vezessük be Szlovákiában is az üdülési csekke­ket! Kényszerítsük rá az embereket, hogy a szabadságukat ne külföl­dön, hanem itthon töltsék! Lendítsük fel a hazai turizmust! A kérdést, hogy honnan szerezzünk pénzt az utazási csekkek beve­zetésére, Jahnátek nagyon gyorsan megválaszolta. Szerinte a gazda­sági tárca költségvetése nem teszi lehetővé, hogy akár egy fillért is adjanak erre a célra, így az egészet a költségvetés egyéb forrásaiból kellene fedezni. Jövőre erre 100 millió, az utána következő két év­ben pedig további 50-50 millió koronára lenne szükség. Persze bár­milyen módon is finanszírozzák majd a rendszert, a szükséges össze­get az adófizető állampolgároktól csikaiják ki. Magyarul, a tőlünk elvett pénzből újra a baloldali „elvtársak” határozzák majd meg, hogy hová utazhatunk. A különbség az 1989 előtti és a jelenlegi rendszer között csupán az, hogy a kormányt azok a hazai idegenfor­galmi cégek befolyásolják, akiknek a magas áraik és a silány szolgál­tatásaik miatt nem megy az üzlet. Ha Jahnátek valóban a lakosság érdekeit venné figyelembe, akkor a hazai szállodaiparban és turizmusban vállalkozóknak csak annyit üzenne, hogy vegyék fel a harcot »külföldi konkurenciával. Vagy emeljék az általuk nyújtott szolgáltatások színvonalát, vagy csök­kentsék az árakat. A szlovák lakosság ugyanis - még ha a gazdasági miniszter ezt is gondolja - nem hülye. Ha ugyanolyan összegért nya­ralhat a görög tengeiparton, mint a Magas-Tátrában, akkor inkább az előbbit választja. Es ezen nem segítenek az utazási csekkek sem. Ha a gazdasági tárca mégis úgy gondolja, hogy jó ötiet utazási csek­kekkel segíteni a hazai idegenforgalmon, akkor ugyanígy segíthetne a többi hazai ágazaton is. Szívesen látnánk a hazai élelmiszerekre, bútorokra és egyéb termékekre kiadott csekkeket. Ellenkező esetben azt gondolhatnánk, hogy a kormány az egyik vállalkozói csoportot kivételes helyzetbe juttatja. Még szerencse, hogy egy magát balolda­linak nevező, az esélyenlőségért kiálló kormány számára ez elkép- zelheteden. Vagy mégsem? JEGYZET Mindenki egyért KÖVESDl KÄROLY Amikor a Pátria rádió egykori igazgatója az Ifjú Szivek mosta­ni igazgatója lett, megállt a kés a levegőben. Mindenki sejtette, hogy valami elkezdődik. Aki nem sejtette, annak mostanra vüágossá vált. S mert a kinyo­mott fogkrémet nem lehet visszagyömöszölni a tubusba, egyre nyilvánvalóbb, hogy me­gint szegényebbek leszünk egy intézménnyel, mert a Szivek­nek most már annyi, állítson bárki bármit. Négy-öt hónap hatalmi szemforgatás és vag- dalkozás elégnek bizonyult hét év szakmai munkájának szétve­résére. Az ominózus pályázat­ról egy sztori jut eszembe a het­venes évekből. Akkortájt az egyik pozsonyi nyomdában dolgoztam korrektorként. A nyomda akkori igazgatója való­színűleg a kommunista poli­hisztorok mintapéldánya lehe­tett, mert miután tarthatadan- ná vált az alkoholizmusa, és harminckilós csomaggal kirak­ták a nyomda elé, menjen isten hírével, véletíenül arra járt va­laki a pártközpontból (lehet, hogy valamelyik ivócimborá­ja), megesett rajta a nagy szívé és átvitte a Palma nevű, kozme­tikumokat gyártó üzembe. Mert a jó elvtárs egyformán ért a rotációshoz és a szap­panfőzéshez. Igazgató elvtárs ott szivornyázhatott tovább, természetesen ott is igazgató elvtársként, szakmai rátermett­sége és elhivatottsága biztos, borgőzös tudatában. Akkori­ban így mentek a dolgok. Mos­tanában meg ugyanúgy, csak megfelelő kormány és megfe­lelő akarat kell hozzá. S némi reminiszcencia, a régi idők visszaböfögése. A régi és az új sztori között csak annyi a párhuzam, amennyi nyilvánvalóan látszik belőle: a vezető akkor is vezető, ha min­denki beledöglik a vezetésébe. Igaz, új figurákat kell eljátsza­ni, az őt pajzsra emelő csapatot (bizottságot) többször meg kell változtatni, legalább három­szor, négyszer, hogy biztos le­gyen a borítékolt eredmény. Mert ott kezdődött a Szivek Waterlooja. Nem tudom, szelle­mi közösségünkben mikor esik le a tantusz, de tartok tőle, hogy le sem esett. Ha leesett, túl kicsit koppant. Az idő kere­két ugyanis nem lehet vissza­forgatni, és az Ifjú Szivek nép­táncegyüttesből nem lehet Moj- szejevet fabrikálni. Nem lehet hatalmi szóval, régi koncepció­kat fabrikálva lerombolni azt, amire büszkének kellene len­nünk. Mindenesetre felháborí­tó, hogy több évtized küzdel­me, keserűsége után ismét ér­vényre juthat a mindenki egyért elv és a szappanfőző nyomdász modellje. A minisz­térium (a miniszter) pedig úgy tesz, mintha köze sem lenne a dolgokhoz, a boldog hozzá nem értés biztos tudatában né­zi, hogyan esik szét egy kisebb­ségi intézmény. Vagy mégis tud valamit a miniszter? Lehet, hogy ez volt a cél?

Next

/
Oldalképek
Tartalom