Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-21 / 92. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 21. www.ujszo.com FITN1SZ SZALONspiu Itt van Amerika! Potenciális ámokfutók vagyunk mi is! ARDAM1CA ZORAN Az USA-ban az ikertornyok leomlása utáni idők óta a lakosság terrorizmustól való megóvása végett a magukat illetékeseknek mondó szerveknek szinte mindent szabad. Olyan emberi szabadságjogokat sérthetnek meg törvényszegés nélkül, amelyek megsértéséért egyébként azelőtt akár börtönbüntetés is járt volna. A megfélemlített nép - érthető, de vitatható módon - bólintott, lemondott bizonyos jogairól. Jobban fél a terroristáktól, mint attól a rendszertől, amely védelmet ígér neki. A szabadság szimbólumaként számon tartott országra kitették a táblát: megtelt. Aki kinn rekedt, potenciális ellenség, aki pedig benn, az részben szintén ellenség, másrészt önmaga félelmének foglya. Európában - ahol a közelmúltban még amolyan adrenalinsportként kipróbálhatott egy-két diktatúrát - a nép már nehezebben hiszi el politikusainak, hogy valami külső ellenségtől megóvandó, szükséges volna bizonyos szabadságjogok korlátozása. Itt mindig volt külső és belső ellenség, és bizony sosem egy-egy lehallgatott telefonon múlt, hogy egy-egy ország összeomlott vagy sem. Itt az emberek megszokták, megtanulták, hogy politikusaikról is ki-kiderülnek csúnya dolgok, és hogy erőteljesen ellenőrizni kell ám őket! Illetve, hogy ne eresszük be a politikust a házba, mert a végén még otthon érzi magát, s eszébe nem jut távozni, amikor az illem megkívánná. Nagy- nagy tisztelet persze a kivételeknek, akik miatt négyévente még mindig érdemes az urnákhoz járulni. Hallom ám, hogy a belügy itthon is szorgalmasan dolgozik a telefon- beszélgetések lehallgatásának metodikai módosításán. Magyarra fordítva azt szeretné, ugyan ne kelljen már minden piszlicsáré füleléshez bírósági végzést szereznie, saját hatáskörén belül - vagyis alig ellenőrizhető módon - hallgathasson bele Bözsi néni dumcsijába, Mari néni receptjeibe, Péterke és Magdi- ka szerelmi, netán pikáns vallomásaiba, mert akkor biztosan hamarabb ráakadnak a külső-belső ellenséges terrorista kódolt üzeneteire... Hogy emellett hogyan biztosítanák jelenlegi technikájukkal személyes adatainkat, mondanivalónk titkosságát, a magánjelleget, üzleti titkainkat, arról véleményt alkothattunk, amikor a Nemzetbiztonsági Hivatal szerverét - máig sem védik jobban - oly játszi könnyedséggel heckelték meg, ahogyan a hullámos papagáj töri a kölest. Ma, amikor szinte minden hét számjegyű összegekkel dolgozó vállalkozó csak az irodáján kívül, villanyoszlop nélküli sík mezőn, autójától minimum háromszáz méternyire, kikapcsolt és elemétől megszabadított telefonnal a zsebében, kétajtós szekrények kíséretében merhet csak bizniszről beszélni partnerével, igazán jó móka lenne a dolog. Ennyi energiával keretes hirdetésben is közzétehetnénk adatainkat, titkainkat. Amikor a védelmi pénz sem véd, a rendőrségnek szánt „védelmi pénz”: az adónk még annyit sem ér, mint az állami fegyverraktár tűzvédelme, amelyet szintén a legnagyobb biztonsági intézkedések közepette láttunk füstbe menni... Hajjaj... Az internet már ma ellenőrizheteden (ami azért jó is!). A telefontársaságok reakciói kiszámíthatatlanok, már kész piacot vesztem, gondolom, egyik sem óhajt. A postám ugyanúgy tépett, jobb esetben újracsomagolt borítékokban érkezik, mint a nyolcvanas években, „došlo poškodené” pecséttel ellátva. Oszt kész. Se bocsánat, se elnézést, se semmi. Csak a dráguló kézbesítés... Vajon miért nem csodálkozom én azon, hogy a szervek nem bíznak meg bennünk, böcsületes polgárokban? S miért nem bízunk bennük maradéktalanul még műidig mi, lakosok? Olyan ez, mint a vicc: Miért aggódnak a férfiak a méreteik miatt? Mert van rá okuk! Normálisan vigyázni kell, mert ránk tör a biztonság, bekakünak a terroristák stb. Csak nehogy az áruházban is akciós végbélvizsgálatot végezzen a derekasan felszerelt biztonsági őr, akinek anno tanítóként harmadszorra mindkét szemem becsukva sikerült megadnom a négyest! Normálisan vigyázni kell, nehogy már fenyegessük állam bácsi biztonságát. Normálisan oda kell figyelni, mert egy szempillantás alatt tiszta Amerika lesz itt! Szlovákiában! BARAK LÁSZLÓ Nyilvánvalóan vaskos túlzás lenne azt állítani e helyütt, hogy itt, mifelénk, mármint Szlovákiában s általában Közép-Európa-szerte épp olyan veszélyes mértékben van jelen a társadalmi erőszak, mint az Amerikai Egyesült Államokban. Különösen most, hogy Nyugat-Vir- giniában harminckét emberrel végzett egy feltehetően elmeháborodott ámokfutó. A példádan iskolai vérfürdő kapcsán azonban minimum hiba leime azt gondolnunk, hogy mivelünk itt, lévén galamblelkű népek térsége az otthonunk, soha, de soha nem fordulhat elő ilyesmi. Mondjuk, mert nálunk korántsem olyan mértékű a fegyvervásárlás és fegyverbirtoklás szabadsága, mint az USA-ban. Bár egyelőre kétségkívül ez a helyzet is javíthatja vonatkozó statisztikáinkat. Ám potenciális ámokfutók, akár gyilkosok, vélhetően épp annyian vannak errefelé is, mint bárhol másutt a világon. Elég csak belegondolnunk abba a közlekedéskultúrába, amelynek, sajna, bizony mi magunk is cselekvő részesei vagyunk nap mint nap. Nem beszélve vitakultúránk idült erőszakosság és kirekesztés jellemezte állapotairól, posztkommuVALAKI j (Vaiamettől valameddig) MEGPRÓBÁLTA (Illusztrációk: Kurt Vonnegut) Telitalálat ZALAN TIBOR Az öregasszony félig futva érkezett a veje kapuja elé, szuszogva nyomta le a kilincset, de az zárva volt. Erzsiké, hörgött, Erzsiké, nyissátok ki, én vagyok! De a lánya nem jött ki a házból, vagy mert nem hallotta meg a kiabálást, vagy mert nem akarta meghallani az anyja keservét. A vejét nem merte szólongatni, rég nincsenek jóban, talán nem is voltak soha. Fújtatott, kezében görcsösen szorongatta a gyűrött kis csomagolópapírt. Szédelgett a fáradtságtól, pedig csak öt házzal lakott lentebb az utcában, onnan futott át, de az is lehet, nem a futástól, sokkal inkább az idegességtől fáradt el. Erzsiké, nyissátok ki a kaput, szedte össze magát ismét, de a ház ajtaja most is csukva maradt. Rémülten kapaszkodott a zöldre mázolt kapufába, szeme bepárásodott, szíve nagyokat és rendszertelenül ütött, akár a megbolondult órája otthon, a falon. Már-már beletörődött, hogy ma kimarad életéből a hét, amikor a hátsó udvarból, a tyúkólak felől, kis unokája robogott elő, Zénót, tarka korcskutyájukat kergetve maga előtt. Misiké, engedd be a nagyanyádat! Misiké engedelmesen a kapuhoz ügetett, de nem tudta megforgatni a zárban a kulcsot. Nem tudom kikulcsolni, mama! Próbáld meg kihúzni a kulcsot a zárból, és nyújtsd ide nekem a résen keresztül. Misiké nista előéletünkben belénk táplált s az ekként zsigerivé fejlődött, fejlesztett irigységünk generálta folyamatos gyűlölködési készenlétről. Mert gondoljunk csak bele, vajon miként viszonyul itt például nálánál gazdagabb szomszédjához az átlagemberek többsége. Egészen biztosan nem úgy, mint, mondjuk, az oly rossz hírűnek beállított Amerikában. Ahol egy-egy rossz passz- ban levő atya is inkább követendő példaként állítja csemetéi elé a nálánál jobban szituált, szerencsésebb szomszédot, mintsem hogy mocskolni igyekezne őt. Amint mi tesszük oly sokszor! Hiszen, lássuk be, mi itt akár a leghétköznapibb munkahelyi kudarcélmény nyomán is jellemzően a közveden környezetünkben élők nyakába varmánk saját teheteüenkedéseinket, az esetíeges alkalmatlanság okozta személyi fiaskóinkat. így válnak aztán nálunk a sikeremberekből elítélendő tolvajok, szemét karrieristák, mocskos privatizőrök, gyanús „érdekcsoportokba” szerveződő szabadkőművesek, azaz ellenségek. Ahol pedig ellenségek vannak, ott az erőszak is úgy ólálkodik az ablakok alatt s az ajtók előtt, mint a mesebeli farkas a ldsmalac portája körül... S ha már a tanmeséknél tartunk, maradjunk is gyermekeinknél. Félreértés ne essék, nem az oly sokat és vehemensen apprehendált, a tévéadásokban nyakló nélkül sugárzott gagyi és tömény erőszakkal teli rajzfilmmatinék elemzése következik most. Jóval inkább tünetértékű és aggasztóbb az efféle lektűr- özönnél, hogy a szlovákiai magyar középiskolások körében is tetten érhetően szaporodóban vannak a kirekesztő, fasisztoid ideológiákkal kezelt kölykök. Közülük látniva- lóan egyre többen aggatják tele magukat olyan „szimbólumokkal”, amelyek minden kétséget kizáróan pontosan azt jelentik, amit szánnak nekik a „példamutató” felnőttek (akár a szülők, nagyszülők is). Akik, mintegy úttörőként, virtusból vagy éppen tudatíanságuk okán használják azokat - immár egyre rendszeresebben - akár köztereken is. Egy másik tévedést elkerülendő, egyáltalán nem csak arról van szó, hogy némely vásott kölykök belebelekóstolván a tiltott gyümölcsbe, lopva horogkeresztekkel dekorálnak ki tűzfalakat a sötétség leple alatt. Mert hiszen kivel ne fordult volna elő, hogy oktalan gyermekként horog- vagy nyilaskeresztet pingáljon egy-egy kerítésére? Az ilyesmi azért nem volt soha komoly gond, mert évek múltán általában feledhető diákcsínnyé szelídült, azaz nem vált belőle közösségszervező ideológia. Vagy éppen fordítva, nem egy közösségszervező ideolóVélt európai „kultúrfölé- nyünk" ide vagy oda, máris a mindennapi véres krónikák főszereplőivé leszünk mi is... gia diktálta az efféle cselekményeket. Most viszont, ha megkérdeznek egy-egy „árpádsávos” karkötőt, Magyar vagyok, nem turista! feliratú mezt viselő ifiurat, hogy kicsoda vajon az ő politikusi példaképe, jobbára az a válasz, hogy Szálasi Ferenc, de minimum Horthy Miklós! A látszólag kikupáltabbak esetleg Wass Albertre szavaznak, aki valamennyi mérvadó szakmai kánon szerint középszerű irodalmár volt, ám vitathatatlan nacionalizmusa okán olyan címerállattá kezd válni manapság a vers- és prózamondó versenyeken, mint amilyen annak idején a vérkommunista csasztuskaszerző, Várnai Zseni néni volt. Tegyük hozzá, mindenekelőtt az efféle aktuálpolitikai, mozgalmi kultúmyomkövetésre mindig kész pedagógusok miatt... Az erőszakossági hajlam tekintetében természetesen megér ám egy misét, de legalább egy röpke litániát a már említett jelenlegi vitakultúra is. Legalábbis a „Nem éretek veled egyet, tehát hülye vagy!”, esedeg a „Nem úgy vagy magyar, mint én, tehát nem is vagy magyar!” varázsmondatok aspektusából. Azon túl, hogy az efféle kiszólások általában tudatlanságot, a tények vallásos semmi- bevételét, vagyis a dolgok kizárólagosan érzelmi alapon történő megközelítését tükrözik, azért tekinthetőek közveszélyesnek, mert képviselőik csak egy lépésre vannak attól, hogy alkalomadtán képen töröljék aktuális vitapartnereiket, vagy némi hatalom birtokában a jelképes gettósítás helyett akár valós gettókba tereljék, tereitessék azokat. Némi túlzással élve, mondjuk, folyóba lövessék őket...! Ha azonban hál’ istennek mégsem terebélyesedik társadalmi trenddé az efféle erőszakos hajlam, a körülmények vagy akár a véleüenek kaotikus egybeesése folytán, a minap elhalálozott Kurt Vonnegut mester szavaival élve, elfordulhat, hogy bizonyos vegyszerek esedeg a szokványostól eltérő módon, másként kezdenek funkcionálni az ember agyában... Aztán már csak egy revolver, ne adj’ isten egy gépkarabély kell, és oly nyeglebüszkén vélt európai „kultúrfölé- nyünk” ide vagy oda, máris a mindennapi véres krónikák főszereplőivé leszünk mi is. SZALONkép nagyra tátott szájjal látott hozzá a számára szokatian művelethez. Maga meg hogy került ide, szisszent fel Sándor, a veje, amikor meglátta befelé nyomakodni a házba. A kapu zárva volt, vagy nem volt zárva? Zárva, zárva, fújtatott megint az öregasszony, kiabáltam, hogy nyissátok ki. Nem hallottuk, morogta keskenyen maga elé a lánya, meg se fordulva a tűzhelynél. Gondoltam, hogy nem hallottátok. Szerencsére a Misiké beengedett. Kurva nagy szerencse, vakkantott Sándor, és kicsörtetett az udvarra. Csönd állt a két nő közé. Nem kezdődik még? Nem. Ez megnyugtatta az öregasszonyt. Körbenézett, de minden olyan volt a konyhában, mint máskor. Nem ül le, anyám, kérdezte nagy sokára a lánya. De, fájnak a lábaim. Bekapcsolnád? Még nincs itt az ideje. Jól van, csak el ne szalasszuk. És ha elszalaszt- juk, akkor meg mi van? Semmise nincs. Az öregasszony nem válaszolt. Egész héten erre a pár percre készült, ez jelentette számára a hét, de több, a lét értelmét. Rápillantott a csomagolópapírra, azon rendben volt minden. Nem kínálták. Szomjúságot érzett, de hazamenni már nem mert, kérni meg nem akart. A veje zör- gött át a konyhán, jól ül, kérdezte, de nem várt választ. A rádió... nyöszörgőn bátortalanul. Majd Erzsi bekapcsolja, ha eljön az ideje. Kint már virágoztak az orgonák, illatuk mámorítóan dőlt be a nyitott ablakon, elnyomva a közeli szemétlerakó állandó, nehéz bűzét. Végre bekapcsolta. Közelebb húzódott a kopott kis zsebrádióhoz, melynek hátuljára a laposelemet befőttesgumi- val erősítették oda. A csomagolópapír letépett kis darabja a viaszosvászon térítőre hullott. Erre voltak ráírva a számok. Minden héten más szám. A bemondó hozzákezdett a lottóhúzás közvetítéséhez. Első szám a... 16. Egy találatom van, rikkantotta az öregasszony. No hiszen, azt még nem kenheti rá a kenyérre. A második szám a... 75. Az is van, jött izgalomba az öregasszony. A harmadik szám... a 3. Az is van, suttogta. A negyedik szám a... 14. Az is van, remegtette az öregasz- szony. Sanyi, kapta el a betoppanó félje kezét Erzsi, ezt nézd meg, Sanyi... Az ötödik szám... a... 89. Dermedt csend zuhant a konyhára. Ötöse van, tényleg ötöse lett volna, ragadta ki a kezéből a papírt Erzsi. Nem lett volna, hanem van. Mama, ébredjen fel, magának nincs is lottója, csattant fel Sanyi. Minek ahhoz lottó? A számok stimmeltek. Ötösöm van, nevetett boldogan, és ebbéli boldogságában elindult hazafelé. Emezek döbbenten álltak a konyha közepén, meg sem hallva, hogy becsapódik az öregasszony mögött a kapu. Mondtam, hogy vegyünk neki lottót, megmondtam, nyöszörgött sírós, szemrehányós hangon Erzsi. Mondtad. De nem vettünk. Ötöse lett volna. Hallom... A mi zsebünkből lopta ki a vén kurva ezt a pénzt is. Most még jobban utálom, mint eddig, hogy ott rohadna meg, ahol van, rázta meg a fejét Sanyi, és hitetlenkedő arccal indult ld az udvarra, hogy fakardot faragjon a Somán lovagló Misikének. Egyszer még megölöm, szólt vissza elreked- ten, de Erzsiké nem hallotta a fenyegetést a saját zokogásától. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
