Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-14 / 86. szám, szombat
r www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. ÁPRILIS 14. Szalon 13 san, groteszkül, frappánsan reagálta le ii avantgárd •••••••••• •••••••••• •••••••••• •••••••••• • • • • • Mitől van az, hogy az ő művein érezni, hogy nem születhettek Dániában vagy Izlandon, hanem csakis valahol Berlin és Moszkva között? Én 1970 táján voltam először művészetet nézni Pozsonyban, és megdöbbentett, hogy Stano Filko, Popovié, Mlynáréik és Sikora mennyit foglalkoztak az űrrepüléssel. Szerintem mások azok a fényképek, melyeket a NASA-nál vagy Bajkonurban, és mások azok, amiket krumpliföldeken csinálnak az űrrepüléssel kapcsolatban. Nagyon kevés olyan nyugati konceptuális művészt lehet találni, mint Juraj Meliš, aki deszkákból, hatalmas kövekből, fejszékből és drótokból csinálta a maga konceptuális művészetét. így jön vissza az, hogy ez a mi térfelünkön készült művészet, még ha radikálisan konceptuális volt is, mindig hihetetlenül a földhöz tapadt, a társadalmi helyzetet rendkívül humorosan, groteszkül, frappánsan reagálta le, míg a nyugati konceptuális művészet sokkal szofisztikáltabb, spekulatívabb megoldásokat hozott. Ez nem jelenti egyben azt is, hogy a progresszív kelet-európai művészeknek állandóan a társadalmi felelősségtudat kényszer- pályáján kellett mozogniuk, míg a nyugatiak autonóm módon alkothattak? Ha például Hajas Tibor esetét vesszük, akivel ön sokat foglalkozott, az ő művészete néhány kivételtől eltekintve nem kifejezetten társadalmi reflexió. Ennek ellenére a magatartása az adott rendszerben automatikusan politikai dimenziókat is öltött, és bármit csinált, mindig ellenzéki művészként értelmezték. Úgy érzem, hogy ez bonyolultabb. Amikor én fiatal koromban ebben benne voltam, akkor ezt nagyon fekete-fehéren láttam. Úgy, hogy van egy unalmas, nyomasztó, hivatalos művészet, amelytől menekülni kell, és valami egészen más szabad művészetet kell csinálni, amely természetesen radikális, erőteljes és kritikai. Ennek azonban már régen vége van, és nem szeretném, ha ma is így gondolkodnánk, mert a helyzet sokkal komplikáltabb. Ha Hajas Tibort nézzük, ő zsi- gerből volt nagy művész, aki a maga belső vágyainak és irányítottságának engedelmeskedett, és ezáltal csinált valami nagyon erőset. De ezt ő is csak úgy tehette, hogy közben állandóan falakba ütközött. Magyarországon, ha valakit nem vettek fel a képzőművészeti főiskolára, nem maradt sok lehetősége, mondjuk, verseket írhatott otthon vagy fényképezhetett. Hihetetlenül determinált volt mindenkinek az élete, és a művek a társadalmi kötöttségekből, az egyéni ügyességből, leleményből és elkötelezettségből jöttek létre. Hadd mondjam azonban azt, hogy ezek a hatvanas évek kérdései, és a maguk nemzedéke előtt már egészen más kérdések, feladatok fekszenek. Budapesten például van néhány nagyon fiatal művész, akik digitális eszközökkel olyan képi világot csinálnak, amit sehol máshol a vüágon. Ez a technológiai avantgárd, és ezt csak ők tudják művelni, mert a mi generációnk már nem ért hozzá. Es ebben a helyzetben mégis döbbenetesen sokan festenek Magyarországon. Amerikai kurátorok figyelnek fel erre a jelenségre, hogy miért fest ma nálunk annyi fiatal, és észre kell venni, hogy nekik már egy saját nyelvük alakult ki. Ön szerint miben változtatta meg a rendszerváltás a kelet-európai képzőművészetet? Talán nem is a képzőművészet változott meg elsősorban, hanem az a rendszer, amelyben addig létezett. Ma a globalizáció és a piaci liberalizáció folyamata a művészet intézményrendszerét is közvetlenül érinti. Ha megnézzük a kulturális eseményeket, ösztöndíjakat, nagy kiállításokat, adott esetben Jozef Jankovič: Mozgékony kezek. 1970. Objekt, vegyes technika, magassága: 140 cm Danuta Binderová: Cím nélkül. 1985. Olaj, vászon, 75x75 cm egy-egy vállalat jól megfontolt üzleti érdeke állhat mögöttük. Szóval, én abban látom a legnagyobb változást, hogy mennyire pénztől függővé vált minden, a támogatások, a különféle vásárok, a műgyűjtés rendszere, mindez az alkotás lehetőségeit és feltételeit gyökeresen megforgatta. Gondoljunk csak a filmművészetre. A film tulajdonképpen száz év alatt nem tudott annyira megváltozni, hogy ne lehessen ma is fillérekért filmet csinálni, ennek ellenére miért van az, hogy ma egy film Magyarországon hárommilliárd forintba kerül, amikor tizenötmillióból is ki tudott jönni pár évvel ezelőtt? Mitől vált ekkora iparággá a filmművészet, amikor továbbra is csak a fényről van szó, és arról, hogy mozognak a képek? A technológia, a kompute- rizáció szintén átalakította a vizuális kultúrát. Ezek hatalmas változások, azt pedig, hogy az agyakban mi ment végbe, nagyon nehéz lenne néhány mondatban elmondani.
