Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-07 / 81. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 7. www.ujszo.com SZALONspi« Arzénra éhezne a kényes ízlésű köznép is? BARAK LÁSZLÓ Egy nyilvános vitafórum résztvevőjeként immár sokadszor találtam szembe magamat a minap azzal a kérdéssel, ildomos-e vajon a közbeszédben a vulgáris, szalon- képtelen, vagyis a „csúnya” kifejezések használata. Vonatkozó válaszomban kifejtettem azt a számtalanszor kommunikált véleményemet, amely szerint egyáltalán nem léteznek csúnya szavak, csak szövegek vannak. Csak sima szövegkörnyezetek és tágabb értelemben vett kontextusok léteznek. Amelyekben, első látásra-hallásra akár a legvulgárisabbnak, legcsúnyábbnak elkönyvelt szavak és helyzetek is szerepelhetnek, előadódhatnak. Akkor lehet csak rendjén ez persze, ha indokolt esetben. A legfontosabb ilyenkor az, hogy ne legyen öncélúnak minősíthető az efféle kifejezések használata. Ezen kívül azt is elmondtam, a legvehemen- sebben olyan, kifelé általában öncélúan szépelgő individuumok szoktak volt kifogásokat elemelni a szóban forgó kifejezésekkel, helyzetekkel kapcsolatosan, akik lelkűk mélyén feltételezhetően a legarro- gánsabb, legordenárébb, legper- verzebb, egyszersmind legkizáró- lagosabb emberek közé tartoznak. Egyszer odáig is elmentem egy ugyanilyen témájú vitában, hogy kijelentettem, az effélékre jellemző, többek között, a zárt ajtók mögötti, dunna alatti urambocsá! rejszolás, amely, ugye, bizonyos konvenciók szerint elítélendő pa- ráznaságnak, azaz bűnnek számít. .. Míg viszont ez is egy emberi, vagyis embereket jellemző cselekmény, mint üyen, természetesen a legkevésbé sem lehet idegen egy embertől. Menjünk tovább egy lépéssel! A napokban postázták nekem a Pozsonyi Casino elnevezésű, közművelődési klubként is funkcionáló polgári intézmény április havi műsortervezetét, amelyben a 17-i dátum alatt a következő szöveg olvasható: „Arzénparti a Casinóban. Aki kérdez: Juhász Dósa János újságíró és az est közönsége. Aki válaszol: Barak László Forbáth Imre-díjas költő, publicista, a Nap Kiadó igazgatója. Nevének hallatára az »elutasítás, helyeslés, meglepetés, felháborodás, trágárság, deviancia, megütközés« szavak jutnak eszünkbe. Nos, ma este lehetőség nyílik a »betekintésre«. Műveiből Gál Tamás színművész ad elő.” Nos, elsősorban elnézést kell kérnem a kedves szervezőktől, hogy utólagos engedelmükkel e helyütt is megjelenítettem ezt az egyébként a nyüvánosságnak szánt szöveget. Persze korántsem az öncélú- ság és az önmutogatás szándékával. Lévén nagyon is a témába vág. Leginkább, mert előrejelzi, vajon miként is vélekedhet személyemről, de közírói, sőt poétikai opusaimról is, a Casino mélyen tisztelt közönsége. Legalábbis ennek a közönségnek egy bizonyos szegmense. Nincs e ténnyel tulajdonképpen semmi gond. Azon kívül, hogy vélhetően egy vaskos tévedést, esedeg egyszerű előítéletet tükröz. Mármint a szóban forgó műsortervezetnek azok a kifejezései, amelyek szerint személyemet közvedenül, munkásságomat, azaz az általam gyakorolt közbeszédet pedig közvetetten, a „trágárság”, a „deviancia” jellemezné. Félreértés ne essék, a legkevésbé sem érzem magamat sértve. Annál is kevésbé, mivel a szövegező, Juhász Dósa János a barátom. Okkal feltételezhetem hát, hogy jó szándékból, az effektí- vebb figyelemfelkeltés érdekében vette bulvárosra a figurát. Első lehetséges reakcióként eszembe is jutott, akár imigyen kezdhetném a majdani Casino-beli diskurzust: „Kedves János barátom, honnét veszed te vajon, hogy én trágár és deviáns alak lennék, baszki!?” Vagy, mondjuk, megkérem Gál Tamás barátomat, ha lúd, legyen kövér alapon, vitaindítóként egy halott gengszter általam elképzelt monológját, a Strater, a katona című, köztudottan számtalan vulgáris kifejezést tartalmazó versemet adja elő. (Nem fog fájni, mert letettem ezeknek az ödeteimnek a magvalósításáról.) Az esedeges finomabb, félénkebb lelkületűek kedvéért már most közlöm, arzént nem szoktam magammal hordani. Hiszen, amint az ilyen alkalmakkor általában lenni szokott, azonos nyelvet beszélő, közben vélhetően korántsem mindenben egy húron pendülő partnerek párbeszédére számítok április 17-én is. Azzal az ambícióval, hogy kölcsönösen visszhangot keltünk majd egymásban. Amint általában is mindig arra törekedtem, hogy befogadóját a mondandóm mindenkor - véleményalkotásra ösztönözze, de legalább ne aludjon el konzumálása közepette. Ilyen alapon olyan hát a stílusom, amüyen. Remélhetőleg nem öncélú, s talán nem szerénytelenség, ha épp ebben a mondatban jelzem, ugyanúgy nem, ahogyan sok-sok nagyra becsült publicista- és irodalmárkollégám hasonló típusú és tartalmú műveire is jellemző ez. Befejezésül, a sok közül van e témának még egy lehetséges megközelítése, értelmezése, amely csak látszólag más. Nyüvánvaló, hogy a kereskedelmi tévék - sajnos főként a magyarországiakra oly jellemző ez - folyamatosan gagyi, mondhatni alpári, már-már tényleg deviánsnak minősíthető műsorokkal igyekeznek megfogni a mindenkori potenciális közönséget. A Rettegés foka című, szórakoztatónak szánt „horrorsóra” utalnék ezúttal. Amelynek lényege, hogy általában hús-vér, jelenkori, ún. „médiasztárokat” tesznek benne próbára. Ami rendben is volna, hiszen a legesleg- szömyűbb próbatételek iránt, urambocsá! Jézus Krisztus óta, sőt mindig is vevő volt a mindenkori plebsz. Kivált, ha csak nézőként, azaz kívülállóként kellett a számára közvetített katarzist abszolválnia. Csakhogy a szóban forgó műsor próbatételei jellemzően a sima szarevést idéző mutatványokkal szándékozzák kiváltam a nézőben a katarzist. Vagyis a legalpáribb, legtrágárabb és legdeviánsabb helyzetekbe kényszerítik a nyüván csillagászati gázsiért alávetettséget vállaló szereplőket. Nem utolsósorban pedig a nézőket! S láss csodát, mégis több százezres, sőt milliós nézőszámokat képesek produkálni megbízóik számára! E megbízók ennek köszönhetően milliárdos haszonnal kaszálnak a reklámügynökségektől, amelyek menedzsereit ugyanígy csak és kizárólag a profitszerzés reménye vezérli. Hiszen az általuk reklámozott mindenkori árut csak a legnézettebb műsorok reklámszüneteiben képesek effektive rátukmálni a potenciális vevőre. Amely vevő, például az intimbetéttel együtt előzőleg már bizony megvette az ugyancsak áruként felkínált alpári, trágár, deviáns műsort is. Hogy egynémelyike eztán bizonyos publicisztikai, irodalmi opusokban, színpadon, filmben, úton-útfélen használt, kényes ízlése szerint, kifogásolandó kifejezés kapcsán alaposan fölháborodjon... _____________________FITNESZ .v; »-* i*íü"Witj\vWMn.v,c SZALVÉTA Színházlátogatástól eltanácsolva JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Kaptam egy levelet a Komáromi Jókai Színház igazgatójától, amelyben megkér, sőt felszólít arra, hogy ha lehetséges, nagy ívben kerüljem el az általa igazgatott színházat. Indoklásul egyik cikkemre hivatkozik, amelyben szerinte nem tettem mást, mmt súlyosan rontottam az intézmény hitelét. Hadd mondjam el, hogy nem ez az első eset, hogy kitiltással fenyegettek meg valamelyik színházunkban, s ezek mellett már apróságnak számít, hogy egy-egy írásom után levelekben és telefonon követelték az adott lap kiadójától, hogy vonják meg tőlem a publikálás jogát. Ez alól csak az ún. pozitív kritika volt a kivétel, amikor nem a kiadó vezetőjéhez rohantak, hanem engem hívtak fel, hogy megköszönjék. A mostani ügy előzménye, hogy egyik lapunkban megszellőztettem eddigi egyik legdöbbenetesebb színházi élményemet. A feljebb említett színházban a Macskabaj előadásán, amelyet eléggé el nem ítélhető módon „csak” 14 éven felülieknek hirdettek meg, mellettem ült egy hét-nyolc éves forma fiúcska a szüleivel. János bácsi azt mondta, hogy ha csúnya szavakat mondanak a színpadon, fogd be a füled, s ha végtagokat dobálnak a színpadon, zárd be a szemed - vüágosítot- ta fel anyuka a csemetéjét az előadás előtt. A fiúcska szót is fogadott anyucinak, de a második rész közepén már az édesanyja ölében reszketett. Ezt megjegyezve abban a bizonyos cikkemben le mertem írni, hogy aki nem akar hasonló kínos helyzetet megélni, kerülje el a színház eme előadását. Tóth Tibor már a Terítéken című tévéműsor felvételei előtt jelezte, hogy nem hajlandó velem leülni egy asztalhoz, de most még ennél is tovább ment. Hadd idézzek a leveléből: „A színház a továbbiakban sem meghívót, sem szakmai anyagot, sem sajtóanyagot nem biztosít Önnek. Természetesen joga van megtekinteni a színház előadásait, azok időpontjáról és a jegyárakról a megadott telefonszámon tájékozódhat.” Az egyik rádiós vitaműsorban mindkét igazgató megegyezett abban, hogy a régi békeidőkben egy- egy kassai vagy komáromi előadásra hat-nyolc újságíró is leruccant, Két profi színházunk finoman szólva nincs csúcsformában, a szlovákiai magyar színjátszás a béka feneke alatt leledzik... míg ma messziről elkerülik a színházat. Mindketten visszasírták azokat az időket (azt már elfelejtették hozzátenni, hogy az általuk felemlített Dusza Istvánt és Havasi Pétert is többször kitiltották ezekből a színházakból), s Tóth Tibor külön az Új Szó szemére vetette, hogy a lap már hónapok óta nem hajlandó kritikát írni a Jókai Színház előadásairól. Nem tisztem kollégáim véleményét közreadni, de lassan mindannyiunknak elegünk lett a „nem túl szíves” fogadtatásból. Szakmailag, ahogy magam is többször leírtam (s itt és most nincs lehetőség ezt részletesebben kifejteni), két profi színházunk finoman szólva nincs csúcsformában, a szlovákiai magyar színjátszás a béka feneke alatt leledzik, s a gondok csak halmozódnak. De a gondokat nem lehet szőnyeg alá söpörni azzal, hogy az újságírókat kitiltjuk, ha netán a színház vezetésének nem tetsző megjegyzéseket, gondolatokat teszünk közzé. Tóth Tibor abban a bizonyos rádióműsorban azt is az Új Szó és a Vasárnap szemére vetette, hogy azok csak külföldi szülészeket futtatnak, s nem az ő színészeiket. Hadd jegyezzem meg, hogy az elmúlt három évben a Vasárnap műiden kassai és komáromi (sőt a SZEVASZ Színház) előadásairól beszámolt, a heti programot is rendszeresen közli, sőt a két társulat nem egy tagjával készített teijedelmes interjút. Abban viszont tényleg igaza van, hogy nincs párbeszéd a színházról, a felvidéki színjátszásról, de magánmonológot ugyan kinek lenne kedve folytatnia? Tóth Tibornak joga van hozzá, hogy ne küldjön sajtóanyagot és meghívót egy-egy újságírónak, de ezzel csak a színházának árt. S akkor még nem említettem azt, hogy a Jókai Színház nem maszek intézmény, hanem az én adómból is fenntartott költségvetési szervezet, s mint üyennek, kötelességei is vannak a sajtó felé. Ha az igazgató így folytatja, akkor udvari kritikusokat kell fogadnia, és reklámfelületet biztosítania lapjainkban, hogy az általa annyira hiányolt sajtóanyag megjelenhessék. De hogy ne lepődjön meg, már most kérek egy jegyet (az ár nem számít) a Karamazov testvérek április végi bemutatójára. Puff neki! ARDAM1CA ZORÁN ...és piff-paff! Üsd-vágd! - gondolják ma sokan az újságírókkal kapcsolatban. Igaz, nem műiden újságíró s a sajtó nem minden alkalmazottja rokonszenves ember, akadnak hiénák is. Egyetlen szakma képviselőit sem volna szabad soha egy kalap alá venni, még akkor sem, ha egy-egy munka vagy munkakör jellegéből adódóan általában hasonló helyzetű, érdeklődésű vagy gondolkodású személyek választanak egy hivatást. Akad azonban olyan szituáció, amikor mégis helyénvaló hivatásuk szerint en bloc kezelni embercsoportokat. A sajtosokat tömörítő nemzetközi szervezetek adatai szerint 2006 vüágviszonylatban az egyik legvéresebb volt az újságírókra nézve. Minimum 155 gyilkosság, legkevesebb 1400 fizikai bántalmazás és 12 országban 56 emberrablás áldozatai voltak a sajtó képviselői. Ráadásul már nem csupán a harmadik vüág vagy Közép-Amerika veszélyes, hanem Európa is. Moszkvában 2-3 évente gyilkolnak meg élvonalbeli újságírót, 2006 októberében kettőt, Olaszországban és Törökországban szintén van halálos áldozat, utóbbiban már idén is. Akár hisszük, akár nem, az erőszakhullám elért hozzánk. Igaz, itt még nem gyilkoltak meg senkit a múlt hónapban, de a szakmabeliek mifelénk is egyre nagyobb lelki és fizikai nyomásnak vannak kitéve. Mint köztudott, a TV2 Naplójának riporterei oknyomozás közben akaratlanul és tudatlanul hágtak át néhány jogszabályt rejtett kamerájukkal, amiért bíróság elé citálták őket (s nem a tetteseket, akikről terhelő bizonyítékokat szereztek!). Hogy a vonatkozó rossz, ezért normális módon alkalmaz- hatatlan törvény módosításán dol- goziknak-e már az illetékes bürokraták és honatyák, arról nincs információm. Számos posztszocialista ország törvényi háttere megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az érdemi újságírói munkát. Ha valaki mégis végzi a dolgát, az potenciális zaklatásnak teszi ki magát. Leglátványosabban a lelki terror, a zsarolás mutatkozott meg, amikor a tavalyi önkormányzati választások alkalmával a helyi, önkormányzatok által fenntartott lapok alkalmazottainak okozott álmatian éjszakákat „az önkormányzat én vagyok” jelszava szerint ténykedő sok-sok polgármester. Több lap közpénzen - vagyis a mi pénzünkön! - vált kampánylappá. Hogy üyen esetben az újságíró miért zsarolható, s miért enged a zsarolásnak, más kérdés: az alulfizetettség és a társadalmi presztízs kérdése. Ráadásul az említett ügyeket a pol- gármesteijelölteknek nem is sikerült titokban tartaniuk, mert azért az újságíró mégiscsak a kiszivárogtatás mestere, s különben is rohad- tul átlátszó volt az egész svindli. A legnézettebb hazai csatorna is foglalkozott a témával. Meg aztán többen emlékszünk még arra, amikor anno egy hazai markáns megjelenésű pártelnök szó szerint „odébblökte” valamelyik riportert. Mondhatnánk, mindez tulajdonképpen a hivatással jár, minden szakmának vannak veszélyei. (De nem mindegyikkel jár veszélyességi pótlék!) Aki a veszélyt nem vállalja, ne csinálja! A gond az, hogy az újságíró a társadalom legmegbecsültebb értékét közvetíti a nyüvánosságnak: az információt. Ázt az információt, mely sok pénzt ér, mely életeket menthet, mely az emberek mindennapi életformáját, társadalmát szolgálja, mely - közhely ide vagy oda - a demokrácia és a szabadság fokmérője. Ha az őt szabad zsarolni, bántalmazni, és senki sem védi meg, akkor ott bizony bűzlik a demokrácia, a szabadság, a jogrend, akár a hatalom kerti budija töltöttkáposz- ta-fogyasztás után augusztus közepén... Fliszen akkor mindannyiun- kat manipulálhat a hatalom, bármely hatalom, a politikusoké, a maffiáé, gazdasági érdekcsoportoké stb. Ha nem védjük meg az újságíróinkat, akkor a pedagógusainkat, az orvosainkat, papjainkat, majd barátainkat, rokonainkat sem fogjuk tudni vagy akarni megvédeni. Vagyis bal-jobb, hány az agymosókonyha, majd pedig a „diktatúra” feliratú szobácska, ott, a rácsos ajtó mögött! Mindez hogyan jut eszembe épp most? Úgy, hogy megnéztem azt a híradót, amelyik a március 15-i pesti „megmozdulásokról” tudósított. A felvételeken vüágosan látszott, hogy 2007-ben Budapesten büntetlenül földre lehet teperni, meg lehet rugdosni a sárga reflex- meüényén olvasható jelölést viselő riportert! Tessék mondani, müyen messze is van ide pl. Pakisztán, ahol tavaly a Pakistan Press International főnökének, Mohammad Ismailnak a fejét zúzták felismerhe- tetlenné?! Nem, nem küométer- ben! Gondolkozásban!
