Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-10 / 58. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. MÁRCIUS 10. www.ujszo.com Kinek a bordája? Isten tenyeren ült, mondja valaki valakinek. Másodszor is megszületett... Nem velem beszélgetnek... Villanások tágra nyílt pupillákban I 1 Zalán Tibor: „Isten ült az én tenyeremben." (Somogyi Tibor felvétele) Olyan volt ez a tél, mintha tavasz lett volna csak, vagy bizonytalan, másnapos ősz. Eldönthető, de mindegy is. Nem voltak átmenetek. Az autópályán csöndben araszol a pénteki forgalom, az úttest nedvesen csillog a koradélutáni esőtől, a napocska hol kisüt, hol elbújik egy- egy felhő mögött. E szerint hol lehajtom autóm napvédőjét, hol visszatolom. ZALÁN TIBOR Játszunk. A magnón valami dzsessz megy, angolul éneklő magyar zenészek, szép. Mogyorót csipegetek az ujjaim közé, még Amerikában tanultam el, álmosság ellen legjobb szer az autóban. Egyenként emelem a számhoz a kis jószágokat. Elégedetten és nyugodtan haladok Zalaegerszeg felé, ahol a művészkönyv-művészek kiállítását nyitom meg. Éjjel írtam egy fasza szöveget nekik, alig várom, hogy felolvassam. Ráadásul Sára lányom diplomaosztásáról jövök, végigáll- tam persze, az ilyeneket mintha direkt úgy és ott rendeznék, hogy az emberek töredéke féljen csak be a terembe, mindenhol álljanak és lökdösődjenek, senki se érezze jól magát. Mennyi kamion, azért mennyi kamion a pályán ma is, vagy éppen ma... .. .valaki kérdez valamit, de nem értem. Tagoltan, lassan válaszolok. Ekkor meg azt nem értem, hogy ha nem értem, amit kérdez, akkor miért válaszolok. Ráadásul ő érti. Azt sem tudom, ki az, fölöttem az égen vagy valami mozgó anyagon, női arc hintázik. Biztosan ő a kérdező. A nevem mondom, csodálkozom, miért érdekes, hogy tudom a nevemet. Egy telefonszámot kérdeznek. Azt is tudom, miért ne tudnám, mondom. Majd egy telefont nyomnak a fülemhez. Nő beszél benne. Azt hiszem, a feleségem. Valamiért nem tudom pontosan. Azt mondja, ő az. Pedig nem hívtam. Azt kérdezi, hogy vagyok. Hogy lennék, jól vagyok. És hogy mi történt? Nem tudom, hogy mi történt. Fekszem. Igen, vannak körülöttem emberek. Hogy fáj-e valamim? Miért fájna bármim is. Semmim se fáj. Kicsit álmos vagyok. Aludnám. Le is teszem. Kedvesek az emberek körülöttem, csak folyton beszélnek, és engem is beszéltetni akarnak. Nem én vezetek, mégis megyünk. Ez érdekes. Nem érdekes. Kicsit elszunyókálok, amíg nem figyelnek rám. Most olyan jó lesz egy kicsit szunyókálni, úgyis más vezet... ...ezt a házat nem ismerem. Illetve ezt a rengeteg plafont. Gyorsan tolnak valami eszközön, két ember maradt már csak velem, kiabálásokat hallok, de nem a két emberem kiabál, és ez megnyugtat. Nyilván a hátamon fekszem, hogy folyvást plafont látok a fejem felett, eget szeretnék, és mielőbb el kéne menni a könyvművész-művész... nem, művész... könyv-művészek kiállításának a megnyitójára. Hirtelen egy nagy teremben találom magam. Embereim átmozdítanak a járművemről egy ágyra, ez nagyon fáj, mondom is nekik, és ahogy mondom, az is fáj. Bólogatnak, majd vigyáznak. Nagy bura vagy micsoda fölöttem, azt hallom, röntgenezni kell, hogy eltört-e a bordája. Kinek a bordája? Isten tenyerén ült, mondja valaki valakinek. Másodszor is megszületett... Nem velem beszélgetnek. Forduljon meg, ...azt hiszem, meghaltam. Két mosolygó rendőr áll bele a tekintetembe, kitakarva az épp aktuális plafont... szól valaki, fordulnék, de nem találom a másik felemet, amelyre fordulnom kell, sőt, az egyiket sem. Megfordítanak, maradjon így, így maradok. Nem is tudnék máshogy. Most veszem észre, a felsőtestem le van meztelemtve. Nem látom, csak érzem. Valamitől alig látok. De nem érdekes, nagyon nem zavar, annyira nem kellemetlen a helyzet, és nem is túl extrém ahhoz, hogy mindenáron a megértésére törekednék. Végre visszajönnek az embereim, megint a procedúra a mozgatásommal, nem is tudom, mitől vált ilyen nehézkessé számomra a mozgás, utazás tovább a mennyezetek labirintusában... ...azt hiszem, meghaltam. Két mosolygó rendőr áll bele a tekintetembe, kitakarva az épp aktuális plafont. Fiatalok, kedvesek, majdnem vidámak is. Kérdezhetjük? Miről? Alkalmasnak érzi magát a kihallgatásra? Kihallgatásra? Miért ne. Kérdezzenek! A helyzet nem komikus, nem is tragikus, inkább hiheteden. Később azt mondanám rá, ironikus. De most épp nézem a két imbolygó mosolygó rendőrfejet a plafonon. Mire emlékszik? Attól függ, mire kell emlékeznem. A karambol körülményei érdekelnek bennünket. Müyen karambolé? Maga karambolozott. Én ugyan nem. Csak nem emlékszik. Az ugyanaz, uraim. Milyen gyorsan hajtott? Ha nem emlékszem, nem tudom megmondani. Látta a kamiont? Arra sem emlékszem. Hibásnak érzi magát? Na, arra emlékszem. Nem érzem magam hibásnak. Röhögünk, de nekem valami sűrű és rossz ízű folyadék tolakszik a röhögéstől a számba. Ne röhög- tessék, mondja a fehér köpenyes férfi, még nem varrtam össze az száját... ...azt hiszem, kórházban vagyok. Vagy egy cipészműhelyben. Mindkét helyen szoktak varrni. Ez az alak inkább orvos, mert én nem vagyok cipő. Ezt elmondom neki, kényszeredetten nevet, és biztosít, hogy orvos. Miért akaija a számat összevarrni? (Bevillan Benes Jóska vajdasági története, amikor a Tito-partizánok háború után ösz- szegyűjtötték a kis falvak magyarjait a falusi iskolákba, hogy hajnalban kivégezzék őket. És hogy ne csapjanak zajt az elpusztításukig, összecsíptették valamennyiük száját disznókarikázó ollókkal...) A számat, miért? Mert szétrepedt. Ha nem varrom össze, olyan szája lesz, mint egy rózsa. A rózsa szájú juhász, jut eszembe. Nem is rossz, megveszem... Nem lehetne, próbálkozom, hogy rögtön az egész arcomat átszabná? Olyan mácsós- ra. Felhúzza örményes szemöldökét, nem nevet, rám mered. Mondja, maga mindenből viccet csinál? Miről beszél? Az előbb még a halál torkából rángattuk ki. Kirángattak? Nem mi rángattuk ki. A tűzoltók vágták ki a szaros autójából. Amúgy, senki sem hitte, hogy abban a roncsban megmaradt valaki is. Isten tenyerén ült. Nehézkesen fölemelem a tenyeremet, látom, hogy merő egy adta vér. Doktor úr, a látványból kiindulva, azt hiszem, az esetemben Isten ült az én tenyeremben. Varr, úgy tesz, mint aki nem hallja, néha rám szól, ne dumáljak, ne moAz előbb még a halál torkából rángattuk ki. Kirángattak? Nem mi rángattuk ki. A tűzoltók vágták ki a szaros autójából. zogjak. Damillal varr, most olyan lehetek, mint egy Rábából frissen kifogott hal. Csak nem szabad vergődnöm. Amikor végez, elvágja a zsinórt, végignéz rajtam, és elmosolyodik. Maga még a halálból is viccet csinál, ember! Hát persze, doktor. A halál a legnagyobb vicc! Na, vigyék, mondja kedvetlenül, és elhagyja a plafonomat. Újabb mennyezetek felé indulunk. Pedig most már azt is tudom, eredetileg a menny felé indultaméi... .. .A nyitott ajtókból emberek tódulnak ki, megbámulnak, ször- nyülködnek, úgy néznek, mintha cirkuszi majom lennék. Mindenkinek köszönök, ezen nagyon meglepődnek, van olyan is, aki visszaköszön. Élvezem, hogy kezdem visz- szanyemi magamat. Már tudom, hogy karamboloztam, tudom, hogy egy kamion volt a partnere kis Renault diómnak ebben, tudom, hogy nem haltam meg, hogy tűzoltók vágtak ki az autómból, hogy Isten tenyerén ültem, vagy ő ült az enyémben. De még mindig nem tudom, hol az ingem? A kérdést fel is teszem. Hol az ingem? Azt le kellett vágni magáról. Kár, egész jó ing volt. És a telefonom? A rendőröknél. És a rendőrök? Mindent meg fog kapni, csak vigyük be a kórtermébe. Tehát, be fognak fektetni egy kórterembe. Nem szeretem a kórházakat. Az még csak hagyján, hogy az ember száját ösz- szevissza varrják, de hogy még be is fektetik? Zavarba jövök. Pénzt kéne adni a két emberemnek, akik ezen a hordágyon vagy min tologatnak fel s alá a mennyek és mennyezetek alatt, de honnan vegyek pénzt? Ha az ingemet is levágták rólam... Megpróbálom a nadrágzsebembe beledugni a kezem, de annyira fáj, hogy feladom. És hirtelen arra jövök rá, komoly fájásaim vannak. A fejemben, a számban, a kezemben, a karomban, a mellkasomban, a hátamban, a térdemben, a lábamban. Nem igaz, a lábamban nincs fájdalom, konstatálom vidáman, és felröhögök. Az legalább ép... ...Meghoztuk a madárkát, rikkant az egyik kísérőm. Felemelnek, rápakolnak egy ágyra. Majd a nővérke lemossa magát, mondják kedvesen, s ezzel el is köszönnek. Jó emberek, néznék utánuk, de beleszédülök a fejmozdulatba. Körbepislantok, két másik ember fekszik a szobában. Két öreg. Nem baj. Csakhogy én is öregszem, és már minden zavar a magam rigolyáin kívül. Csak ne horkoljanak! Persze, én is horkolok, de az nem zavar... Az egyik csak nyög és jajgat. Na, ezzel nem sokat fogok beszélgetni. A másik a lábával bíbelődik, be van kötve neki, és úgy pislog felém, mintha nem venne tudomást a létezésemről, de mégis, nagyon is érdekli, ki az új vendég. Az ápolónő, hála istennek, fiatal és szépecske, mosolyog, amikor meglát. Ez megnyugtat, férfias vonzerőm nem kallódott el valahol a karambolban. Egy lepedőt hoz és valami nagy üveg folyadékot. Most jön a lemosdatás, vigyorgok magamban, de csalódnom kell. Menjen a fürdőszobába, és mossa le magáról a vért, csacsog megnyerőén, és elviharzik. Vért? Any- nyi vér szabadult volna el abból a vacak kis szájvarrásból? Nem tudok lehajolni, ismerem föl a helyzetemet. Ha nem szédülnék, se tudnék, annyira fáj a mellkasomban valami. Lecibálom magamról a nadrágot és a gatyát, előbbiből pereg az üvegszilánk, rá a lepedőre. Nyilván derék kis autóm könnyei ezek, így búcsúzik tőlem. (Könnyek lehettek tényleg, az ő könnyei, mert este a húgom, aki szemorvos, és meglátogat, legalább húsz apró szélvédő-szüán- kot operál ki a szememből...) Egyre nehezebb a mozgás, a járásról nem is beszélve. A nagy üvegben fertődenítő folyadék van. A fürdőszobában belenézek a tükörbe, és visszahátrálok. Karneváli maszk, horrorfilmek eltúlzott sminkje, Drakula munka után, megnyúzott fejű ember - nem lehet az enyém a szemközti arc. Elborítva sebbel, vágással és horzsolással, már amit az egész pofámat elborító száradt vér engedni láttat. Hajam, szakállam, bajszom csomókban áll a vértől. Nézünk egymással szembe, kínos találkozás, és hirtelen úgy érzem, vizelnem kell. Míg vizelek, eszembe jut, hogy a születés is vérrel és mindenféle vízzel-folyadék- kaljár... ...Lehet, hogy most születtem meg tényleg, másodszor is... FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ ________ ______ • ______ A m agyar irodalom fordítása és az irodalom magyarítása CSANDA GÁBOR Havi rendszerességre való áttérése óta tartja jó szokását a Kalligram: a hó első napjaiban kerül megrendelői és vásáriói kezébe. Az apró eligazítások, műhelytitkok, miniatűr értelmezések, vagyis a Zsebtükör hívei is elégedettek lehetnek: a megváltozott periodicitás és az új szerkesztőség megtartja és szellemesen működteti tovább ezt a hasznos rovatot (ezúttal Schein Gábor és Lackfi János válaszol a főszerkesztő kérdéseire). A folyóirat korábbi és jelenlegi gazdamestereinek munkája és módszere közt egyébként számos párhuzam vonható, s köztük jól kivehetően nem csak Beke Zsolt megbízható szerkesztősége az egyedüli összekötő kapocs. Hogy mást ne említsek, itt van rögtön az a beszélgetés, melyet a jelenlegi fő- szerkesztő (Németh Zoltán) készített az előtte járóval (Csehy Zoltánnal). Ebben a műfordítás személyes tapasztalatai tárulnak fel személyre szabott kérdések mentén: az izgalmas beszélgetés egyetlen, de nagy hibája, hogy hamar véget ér. Igaz, izgalmasságán túl olyan fontos szempontokkal gyarapíthatja a műfordításról való köz- és szakmai gondolkodást, hogy érdemes rá ismételten visszatérni. Személy szerint többszöri olvasásra ajánlom. Amiként ennek a márciusi számnak a központi, a címoldalra is kiemelt részét, a Kulturális csere című blokkot, melyben többek közt Görözdi Judit alapos tanulmányára hívom fel a figyelmet: a szerző Závada Pál, Nádas Péter és Kertész Imre művei szlovák (s részben cseh) fordításának szlovák visszhangját ismerteti és értékeli. Ugyanitt olvasható tanulmány a magyar irodalom román fordításának recepciójáról; Bárczi Zsófia figyelme nem először fordul Szerb Antal életműve felé, dolgozata ezúttal regényeinek spanyol fogadtatását elemzi; Csizmadia Gabriella pedig egy Čapek- regény magyar fordítása mentén fejti ki a fordítás szerepét az értelmezésmódosulásban. Ennek a nagyon érdekes összeállításnak több fejezete is van (például Jánossy Gergely kritikája az Udvariatlan szerelem című szöveggyűjteményfordításról), műid közül csak a leg- vadregényesebb elsőre hívom fel külön a figyelmet: Vasilie Ernu szövege (László Noémi helyenként lazának tűnő fordításában) egész biztosan számíthat minden olvasója harsány tetszésére: egyszerűen nagyszerű olvasmány. Nem szóltam még a márciusi Kalligram változatos vers- és képzőművészeti anyagairól (vagy például Bán Zsófia és Komis Mihály prózájáról), de egyrészt saját érdeklődési területem és vonzalmaim felől olvastam, másrészt még korántsem értem az olvasás végére. Aki még nem tartotta kezében a lapot, bátran üsse föl más oldalain is. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
