Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-10 / 58. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI 1 SZALON 1 Odaálltam a gobelines szalon egyik ablakába, és mereven néz­tem ki az éjszakába. Amíg beszél­gettünk, addig nem is volt baj. OTTLIK GÉZA: HAJNALI HÁZTETŐK 2007. március 10., szombat 1. évfolyam 9. szám A Gutenberg előidézte forradalomhoz hasonló változások tanúi vagyunk. Valljuk be, a könyvolvasás sosem volt tömegjelenség... A kultúrához legalább ketten kellenek Valahányszor mérlegelnem kell a minőségi kultúra, fő­ként az irodalom lehetősé­geit, idestova tizenöt éve két végletes állapot közt ta­lálom magam: vagy re­ménytelen pesszimizmus kerít hatalmába, vagy mér­sékelt, mondhatni történel­mi optimizmus. ANTON HYKISCH Menjenek be a legközelebbi könyvesboltba. A pultokon rikító fedelű ócska kötetek tornyai sora­koznak. Többnyire nincsenek el­rendezve se a szerzők, se a témák szerint. Valahol a sarokban akad­hat hely az eredeti irodalomnak is: szerényen ragasztott kiadványok szerénytelen áron. A szlovák szer­zők műveinek példányszáma szá­zasokban mérhető, nemrégiben 124 darab volt az ádag, ami a XX. század eleji nemzetiségi elnyomás állapotához mérhető. Vegyenek az újságosstandon egy bármilyen jel­legű képes hetilapot. Találjanak benne beszélgetést szlovák íróval, csak egy cikket róla, a portréját. Kapcsolják be a közszolgálati tévét. Ugyanaz a helyzet. A modem kori történelem során soha nem volt még az irodalom, nevezetesen a szlovák irodalom olyan megalázó helyzetben, mint ma. Másrészt soha nem jelent meg annyi gyönyörű és gazdag kiállítá­sú könyv, mint napjainkban. Elér­kezett a szabadság, melyre évtize­dekig vártunk. Könyvet bárki kiad­hat, aki az általános iskolában megtanult írni, és van számítógé­pe. A pultok csodaszép enciklopé­diáktól roskadoznak, egyik jobb, mint a másik. Napvilágot lámák fi­lozófusok, szociológusok munkái, szentek, pápák életrajza, megvásá­rolhatók német tábornokok emlék­iratai csakúgy, mint SS-fegyvereket és -jelvényeket komplett bemutató kézikönyvek, kiadják Tisót, Pétaint, Horthyt, Vlasovot, amiért húsz év­vel ezelőtt még több év börtönnel kellett fizetni. Semmi sem tilos. Mindent szabad. S még sincs meg a kultúrának az egykori tekintélye. Vagy mindez csak a múlt szenti­mentális felidézése volna? Tény viszont, hogy a kultúra meghátrálni kényszerült. Kérdés, vajon ez jellemzően közép-euró­pai, pontosabban posztkommunis­ta tény, vagy világjelenség. De még elébb az a kérdés, hogy napjaink­ban, az egyetemes globalizáció időszakában szükség van-e egyál­talán az alkotótevékenységnek ar­ra bizonytalan, nehezen definiál­ható csomagjára, melyet Európá­ban kultúrának nevezünk. S egyál­talán, szükségünk van-e nemzeti kultúrára? Nem szélmalomharc ez, hasonlóan a jegesmedvék vagy az esőerdők papagájainak meg­mentésére irányuló igyekezethez, miközben a világon mindenütt ku­tyák és macskák irányítják az em­bereket, és semmi egyéb? Válaszom (lévén kis nemzet író­ja) természetesen a kultúra mel­lett szól, a nemzeti kultúra mel­lett, hiszen ez a nemzet s az ország identitásának egyik legjellemzőbb jegye. Csakhogy a piacgazdaság időszakában éppen ezzel történ­nek a bajok. A kultúra nem rituális varázsige. Kétirányú folyamat eredménye. Kultúra nem képzelhető el címzett, befogadó nélkül. Nem elég a köny­vet megírni és megjelentetni. A könyvet valakinek ki is kell nyitnia, valakinek vágynia kell az elolvasá­sára. A könyvet el kell adni. A váro­si könyvtárba, a házikönyvtárba. Máskülönben nem történik meg a csoda. A kultúrának ki kell elégíte­nie bizonyos társadalmi igényeket. Milyeneket? Ezt az adott közösség dönti el, a kor, a földrajzi fekvés, a publikum fejlettsége, a gazdaság állapota és így tovább. ♦ ♦ ♦ A kultúra, mindenekelőtt az igé­nyes kultúra jelenlegi marginalizá- ciója több okra vezethető vissza. Elsősorban és elsődlegesen arra, hogy a posztkommunista orszá­gokban az írók elveszítették társa­dalmi megbecsülésüket, mert a megváltozott politikai feltételek közt a nyilvánosság már nem szorul rá az ő véleményalkotó szerepükre. Az írók már nem a politikai ellen­zék szószólói. Ezt a társadalmi sze­repet ma a politikai pártok és a sza­bad (!!?) média tölti be, jobban mondva ezeknek kellene betölteni­ük. Ezt a presztízsvesztést mi, idő­sebbek mind nagyon nehezen vi­seljük. A mediális elszigeteltségből egyesek bohóckodással akarnak ki­tömi, a jelenkor médiasztáijai sza­bályainak elfogadásával. Ez járható út, de milyen áron és meddig? Másodszor: a tájékoztatás eszkö­zei milliók életstílusát változtatták meg alapjaiban, megváltoztatták szokásaikat, szabadidő-fogyasztá­sukat. A Gutenberg előidézte forra­dalomhoz hasonló változások ta­núi vagyunk. Valljuk be, a könyvol­vasás sosem volt tömegjelenség. A könyv születése óta él a „komoly” irodalom mellett a bulvár is, már az ókortól, s máig. Csakhogy a nyom­tatott szó fél évszázadon át az in­formációforrás, az esztétikai él­mény és a szórakozás monopóliu­mának számított. Ma ez a monopó­lium romokban hever. A szórako­zás szinte kizárólagos hordozójává az audiovizuális média vált, ideért­ve az Internetet is. A nyomtatott eszközöknek visz- szavonulót fújtak. Nemcsak a hír­szerzés tekintetében kerültek hát­rányba, hanem az esztétikai él­mény közvetítését illetően is. Rá­adásul a nyomtatott eszközöknek ebben a leszűkült mozgásterében a könyv hátrányban van a hetila­pokkal szemben. A betűkkel teli könyvet súlyos támadások érik az átfogó vizualizáció részéről. A könyvet a képregényesítés is falhoz szonda. A múlt és a jelen csodáit jó minőségű színes képekkel szemlél­tető lexikonok áradata a minden­napi esti televíziós ismerettetjesz- tő szórakoztatás (infotainment, in­formation-entertainment) nyom­tatottváltozata. Harmadszor, s ez a legfontosabb ok: az új technológiák új értékeket kényszerítenek ránk, új életstílust, új viselkedési szabályokat. S termé­szetesen a szabadidő eltöltésének homlokegyenest eltérő módjait. Savonarola csuhában keresett me­nedéket szerzetesi cellájában, Montaigne a tornya legmagasabb emeletén, Balzac állva töltötte az éjszakákat íróasztala fölött. Olva­sóiknak akaratlanul is követniük kellett őket. Nem lehetett olvasni (nem is volt illő) utcán vagy tere­ken. Az olvasás szertartás volt (s az ínyencnek ma is az), melyhez ma­Anton Hykisch (1932) író; több regénye és elbeszélése magyarul is olvasható (Fénykép: ČTK/Jon Koller) gány szükségeltetik, csönd, kényel­mes karosszék és egy lámpa, mely csak az imádott könyvet világítja meg. Nem beszélve a szenvedélyes olvasók tízezreinek gyerekkori rossz szokásáról: ágyban olvasni, elalvás előtt. (Dacára minden hala­dásnak: próbáljanak meg laptoppal a mellükön elszunnyadni!) Ifjúkorom idilli ideje, amikor a kisvárosban az egyetlen szellemi élményt a helyi mozi havonta vál­tozó műsora jelentette, vagy a könyvolvasás, később a rádiózás, végleg elülant. Ma egy átlag ame­rikai napi hat órát tölt televízió­zással, három órát rádiózik, két órát tölt a világhálón, s különféle eszközökből szintén két órán át zenét hallgat. Az ifjúság napi há­rom óra időt szentel a számítógé­pes játékoknak. Olvasással (bele­értve nemcsak a könyveket, ha­nem a heti- és napilapokat is) na­ponta mintegy másfél órát tölt el (pontosan 86 percet). Némi vi­gaszt jelenthet számunkra, hogy Szlovákiában azok, akik napi esz­közként használják a számítógé­pet, valamivel több irodalmat ol­vasnak, mint akiknek nincs számí­tógépük. Csakhogy ez a változá­sok fényében csekély vigasz. Olyan korban élünk, amikor bu­szon vagy villamoson utazva olva­só emberek helyett „hallgatókat” láthatunk. Az egyre kisebb méretű mobiltelefonok és MP3-as leját­szók nagy csábítást jelentenek. Szemforgatás volna arról értekez­ni, hogy a könyvolvasás visszaszo­rulását a könyvek magas ára (vagy a magas hozzáadottérték-adó) okozza, akkor, amikor az elektro­nikus játékok vagy akár egyetlen könnyűzenei koncertjegy ára jóval magasabb. Az internetes oldalak maradék­talanul képesek kielégíteni a ma­gánjellegű kommunikáció iránti igényt, az emberek közti párbe­szédét, a megértés, a magány le­küzdése iránti igényt. A MySpace nevű amerikai portálnak 106 mü- lió előfizetője van, s ez naponta 230 ezer új regisztrációval gya­rapszik! Egy másikat, a konku­rens Facebook portált négy évvel ezelőtt alapították harvardi diá­kok, s jelenleg 17 millió egyete­mista és kollégista használja ta­nulmányai megkönnyítéséhez, de úgyszintén esti csevegésre, fény­kép- és ötletcserére, találkák szö­vésére. Én ezt nem tartom normá­lisnak, de valóban ez van, s hama­rosan nálunk is ez lesz. A XXI. század elejének embere egyre kevésbé érzi szükségét a könyvolvasásnak. Egyre többen vo­nulnak át abba a virtuális vüágba, melyet a technika fejlődése nyitott számukra. Csökken a könyvesbolt­ok és a könyvtárak látogatottsága, de a templomoké és a bordélyháza­ké is. Mindez virtuálisan hozzáfér­hetővé vált a képernyőn. Elég egy kattintás, s minden intim szükség­letünket kielégíthetjük éjszaka a képernyőn. ♦ ♦ ♦ Az irodalom is igazodik az elekt­ronikus média és a kommersz tévé­csatornák ízléséhez. Ha valami ke­lendő, az leginkább a gazdagon il­lusztrált tényirodalom (a már emlí­tett infotainment). Az író egyetlen lehetősége, ha be akar tömi a piac­ra, a látványos szakácskönyv. Mi le­gyen azokkal a költőkkel és írókkal, akik nem szeretnek otthon főzni? A klasszikus (courts-mahleri) ponyvát a Danielle Steel-utánzatú „társadalmi regények” dörzsölt szerzői szállítják. E hölgyek nemré­giben még egyetlen szlovák képvi­selőjéhez mára a második is felso­rakozott. Szép és elbűvölő. Udvar­hölgyéül két költő szolgál, egy idő­sebb és érdemes meg egy kétköte­tes fiatalos édesebb. Prózaíróként feszélyez, ha egy elismert költő egy rossz minőségű regényt pártfogol. A hátországban elkövetett bomba­támadásnak veszem. Apropó, a regény. Nagyra be­csült írótársam, Tőzsér Árpád he­lyesen állapítja meg, hogy a regény az irodalom királyi műfaja. Csak abban téved, hogy a tisztességgel megírt regény valamiféle konku­renciája lehetne a piac által alábe­csült költészetnek vagy drámának. Biztosíthatom, hogy ma Szlovákiá­ban regényt („komoly” regényt) ki­adni egy befutott nagy kiadóban ugyanakkora gond, mint egy ver­seskönyvet megjelentetni. Azt is mondhatnám, nagyobb gond, mert, amiként Árpád okosan meg­jegyzi, a prózaíró sokkal több érté­kesebb papírt fogyaszt el ugyanan­nak a mély érzelemnek a kifejezé­sére, mint a szűkszavú és termé­keny költő vagy Shakespeare. A szlovák irodalom mezejét, mely sok esztendeje az én szerény mozgásomnak is színhelye, ma tel­jes mértékben behatárolja a média világa által szorgalmazott ízlés. Új regényt az író leghamarabb film­forgatókönyv forrásaként írhat (A Da Vinci-kód), nem autonóm mű­fajként. Itt mutatkozik meg hazai szerzőink tehetetlensége: nem tud­ják ugyanis - vagy nem akaiják - elfogadni a bestseller általános mo­delljét. Míg mi itt, a túlnyomórészt katolikus Szlovákiában (két bíbo­rost is adtunk a Vatikánnak!) azon vajúdunk a sajtóban, ügynök volt-e az érsek, egy amerikai egyetemi re­gényíró játszva kiaknázza a vatiká­ni kulisszák hátterét, s létrehoz egy olyan bestsellert, melyet kíváncsi­ságból a legkorlátoltabb keresz­ténydemokrata is megvásárol... íme, a kortárs regény csodái! ♦ ♦ ♦ De kanyarodjunk vissza kiindu­lópontunkhoz. Az értékes iroda­lom mai válságát két résztvevő fél hidalhatja át. A műszaki fejlődést, a nyomta­tott sajtó visszaszorulását, a könyv­nek mint kultúraközvetítő eszköz­nek a leáldozását nem lehet vissza­fordítani. De lehet enyhíteni a vál­ság következményein. Lehet segíte­ni a könyvnek ebben a nem könnyű versenyhelyzetben. Ha van valami­lyen értelme a nemzetállamnak, akkor a nemzeti irodalom támoga­tásában van. Az értékes könyv, a jó irodalom befogadásának meg­könnyítése családi körön belül is el­képzelhető, ilyes feladattal az ál­lam aligha képes megbirkózni. To­vábbi „bástyája a könyvnek” az is­kola és a közkönyvtár. (Elképed­tem, amikor az unokám közölte, hogy irodalomórán a szlovák pop­zene szerzőinek szövegeit tanulják. Nem elég, ami a tömegtájékozta­tásban folyik?) Hasznos injekció lehetne a skan­dináv modell átvétele: ott a köz­könyvtárak állami támogatással jutnak hozzá hazai szerzők művei­hez. így az eredeti irodalom kiadá­sa valamicskével kifizetődőbb üzlet lehetne. A média támogatásáról, főként a közszolgálati szlovák rádió és té­vé szerepéről szinte szégyellek szót ejteni. A rádió legutóbbi, fül­sértő reklámmal beharangozott szerkezetváltása mögött a nyolc­van éve folyamatosan közvetített irodalmi összeállítások és rádiójá­tékok csaknem teljes felszámolása rejlik. Hogy mit hoz e téren a jövő az eleddig visszakozó tévében, nem sejtem. Végül szóljunk pár szót a másik félről is. Az alkotókról. Az írókról. Teljesen egyetértek Varga Lajos Mártonnal: a kortárs írók ne na­gyon csodálkozzanak azon, hogy az új szabadság sarokba szorította őket. Milyen új könyvekkel látták el a nemzeti piacot? Mennyire igyekszünk megfelelni leendő ol­vasóink vágyának ma, amikor már torkig vannak a narkósok, maffió­zók, homoszexuálisok, transzvesz­titák és egyéb nem szokványos „hősök” történeteivel? Milyen pár­beszédet folytatunk a normális emberekkel, akik - minden látszat ellenére - valahol tudat alatt inti­mitásra, szerelemre, hűségre áhí­toznak, s más efféle erényre, me­lyek a mai médiaguruk szemében nevetség tárgyai? Miként viszonyulunk Szlovákiá­ban a két totalitarizmus fájdalmas tapasztalatához? Milyen regény­ben vagy filmben? S végül - last but not least -, miként vagyunk képe­sek egyszerre színvonalas szórako­zást nyújtani, a valóságshow-k által lehengerelt lelket megerősíteni, esetleg javítani valamelyest a nem­zet, a körülöttünk élők „hülye” hangulatán? Talán megérdemeljük, hogy az eddigieknél jobb könyvekkel aján­dékozzuk meg magunkat. 2007. március 5. AzMKP választása Hunčík Péter vitaindítója 12. oldal Kodály és Kádár levélváltása A rendszer bajai, a zseni bája 13. oldal Isten tenyerén. Isten tenyérben Zalán Tibor újjászületése 18. oldal v __________________________y

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom