Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)

2007-02-08 / 32. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 8. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ I Tovább mélyül a szakadék Nagyobb a távolság az Egye­sült Államokban a gazdagok és a társadalom többi részének bevétele között. Az utóbbi 30 évben a háztartások 80 száza­léka egyre csökkenő arányban részesedett az amerikai nem­zeti jövedelemből. Ma a ház­tartások leggazdagabb felső egyötödére esik a nemzeti jö­vedelem fele. A jövedelmi sza­kadék fő magyarázata a sok foglalkozást idejétmúlttá tevő modem technológiák beveze­tése, amely új meggazdagodá­si lehetőségeket teremt a szá­mítástechnika, a pénzügyi vi­lág, a média és a szórakoztató­ipar területén, (mti)- Senki ne nyúljon a széndioxid-kvótánkhoz! Nekem a zöldről nem a környezetvédelem, hanem a Fradi jut az eszembe... (Peter Gossányi karikatúrája) A baj az, hogy csak rossz és még rosszabb diktatúrák jöhetnek szóba további szállítóként Európai energia-szélmalomharc A Jósé Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke ál­tal Brüsszelben bemutatott uniós energetikai célkitűzé­sek: az energiapiac liberali­zálása, az energiaimport di­verzifikálása, az üvegház­hatású gázok kibocsátásá­nak csökkentése és a meg­újuló energiaforrások rész­arányának jelentős növelé­se mind helyes lépés. Csak az a baj, hogy szinte semmi esély nincs arra, hogy bár­melyik is a kívánt mérték­ben teljesülne. GÁL ZSOLT Oroszország az Ukrajnával, majd Belorussziával folytatott vitá­ja során egy éven belül kétszer zár­ta el a stratégiai fontosságú, az Eu­rópai Unió országaiba vezető gáz- és olajvezetéket. Bár az európai energiaellátásban ez nem okozott semmilyen fennakadást, rávilágí­tott az unió sebezhetőségére. Szük­séges az ellátás megoszlása: minél több forrásból szerzik be az ener­giahordozókat az uniós országok, annál nagyobb az ellátás biztonsá­ga. Az Európai Bizottság jelentése a globális felmelegedés veszélyeire is figyelmeztet: az átlaghőmérséklet akár 5 fokkal is emelkedhet az el­következő évszázadban. Ideje cse­lekedni, sokak szerint erre figyel­meztet a szokatlanul meleg idei tél is. Az EU Bizottsága arra biztatja a tagállamokat, hogy 2020-ig az 1990-es szinthez képest 20%-kal csökkentsék a felmelegedésért fe­lelősnek tartott üvegházhatású gá­zok kibocsátását, és ugyanekkorra 20%-ra növeljék a megújuló ener­giaforrások (vízi, biomassza-, szél-, geotermikus és napenergia) ará­nyát az energiatermelésen belül. Emellett a bizottság végre előrelé­pést szeretne látni az egységes eu­rópai energiapiacon, ahol még mindig nincs igazi szabad verseny, néhány óriásvállalat uralja a pia­cot, az árak alig csökkentek. Az am­biciózus célok megvalósítása azon­ban számos akadályba ütközhet. Az energiahordozók beszerzésé­nek változatosságára igencsak szükség volna, a jelenlegi tenden­ciák szerint 2030-ra a behozatal aránya az uniós összfelhasználá- son belül a földgáz esetében a je­lenlegi 57-ről 84 százalékra, a kőolaj esetében 82-ről 93 száza­lékra nő! Ráadásul jelenleg a föld­gázbehozatal több mint háromne­gyedét három ország (Oroszor­szág, Norvégia, Algéria) adja. A baj az, hogy csak rossz és még rosszabb diktatúrák jöhetnek szó­ba további szállítóként. Való igaz, hogy Oroszország nem a demokrá­cia mintapéldája, de helyette kitől vegyük az olajat és a gázt? A Per­zsa-öböl menti arab olajállamok az Orosz Föderáció mellett a legfon­tosabb szállítók, de ne feledjük, hogy 1973-ban olajembargóval sújtották a Nyugatot, majd négy­szeresére emelték a nyersolaj árát, hogy aztán 1979-ben újra meg­duplázzák, jelenleg pedig az OPEC-be tömörülnek, és a terme­lés visszafogásával igyekeznek mi­nél magasabbra tornászni az olajá­rakat. Szóba jöhetnek a közép­ázsiai és kaukázusi volt szovjet tagköztársaságok (Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán) - mind diktatúra -, esetleg Irak vagy Irán, netalán néhány afrikai káosz­állam a polgárháború szélén vagy teljesen abban (Nigéria, Szudán). Ehhez képest a több mint egy évti­zednyi polgárháború után lassan feltápászkodó Algéria vagy a hirte­len megjavult Kadhafi vezette Lí­bia már igencsak stabil partner­nek nevezhető. Szóval, az olaj főleg diktatúrákban „terem”, és sok más ország is pályázik a meg­vételére, köztük olyanok is (példá­ul Kína), amelyeknek nem okoz különösebb erkölcsi gondot a dik­tátorokkal való üzletelés. Európa így az új forrásokkal csak annyit érhet el, hogy nem két-három, ha­nem hét-nyolc bizonytalan és dik­tatórikus térségtől fog függeni. Emellett szinte minden régióban számolni kell a tranzitvezetékeket és tankereket érő terrortámadás­sal, a belső politikai instabüitás (puccs, polgárháború, regionális konfliktusok) okozta bármikor feüépő termeléskieséssel. Nem a legszebb küátások... A környezetkímélőbb energia- termelés sem lesz könnyű. Barroso szerint az uniónak végleg maga mögött kellene hagyma a szénre alapozott.ipari múltat. Csakhogy jelenleg az EU-ban termelt villa­mos áram 30%-át még mindig széntüzelésű erőművek adják. Ha ezt ki szeretnénk váltani (és nem kőolajjal vagy földgázzal), akkor tetszik vagy sem, az atomenergia felé kell fordulni. A megújuló erőforrások ugyanis ekkora terme­lést nem tudnak helyettesíteni, még akkor sem, ha valamüyen cso­da folytán sikerülne 20%-ra növel­ni részarányukat (amire a dolgokat reálisan nézve semmi esély). Csak­hogy az atomenergia sem nevez­hető éppen népszerűnek, az Euró­pai Tanács soros elnökségét január elsejétől átvevő Németországban például az előző kormány máig ér­vényes törvényt hozott arról, hogy bő egy évtizeden belül az összes atomerőművet leállítják... A nagy energiamonopóliumok elleni harc sem egyszerű. Elvileg az lenne a kívánatos, ha például az árampiacon sok társaság verse­nyezne. A fogyasztó (magánsze­mély vagy vállalat) választhatna egy szolgáltatót, aki a legkedve­zőbb árat és feltételeket kínálná. Ezután a szolgáltató betáplálná a rendszerbe a fogyasztó által meg­vett energiát. Az áramot termelő érőművek meg a szolgáltatók ke­gyeiért versenyeznének áraikkal, így létrejöhetne a szabad verseny, az árak mérséklődhetnének (vala­mi hasonló történt az elmúlt másfél évtizedben a telekommunikációs szektorban vagy a légi közlekedés­ben). Az uniós energiapiacot azon­ban a kontinens legtöbb országá­ban pár nagy ún. vertikálisan integ­rált társaság uralja. Ez annyit tesz, hogy például a villamos áram ese­tében az ő tulajdonukban vannak az áramot termelő erőművek, ők üzemeltetik az áramszállító háló­zatot, és ők adják el a fogyasztók­nak az áramot. És persze eszükben sincs önmagukat feldarabolni. Ezek az óriáscégek (például a fran­cia EDF, a német E.ON és RWE vagy az olasz Énei) sokszor rész­ben állami tulajdonban vannak, gyakran személyes összefonódás van a politikai elit és e vállalatok vezetése között. (A politikusok kormánypozícióból egy vállalati vezető helyre ülnek át vagy fordít­va.) Emellett természetesen jókora pénzekkel támogatják a nagy pár­tok választási küzdelmeit, legtöbb­ször mindkét oldal kampányába befizetve. És ha ez még nem lenne elég, akkor az alkalmazottaik (több tízezres létszámra kell gon­dolni) is tudnak sztrájkolni vagy jókora tüntetést rendezni. Ezért le­het, hogy az uniós roham e cégek ellen leginkább az egykor Barroso bizottsági elnök hazájával szom­szédos országban hadakozó bizo­nyos Don Quijote lovag csőriéire fog emlékeztetni. Oroszországnak a saját fejlődési útját kell járnia, a „nyugati típusú demokrácia" romboló hatású Az Európai Unió fenyegeti az oroszokat? MT1-JELENTÉS Az oroszok többsége nem tartja magát európainak, s majdnem fe­lük fenyegetésnek látja az Euró­pai Uniót - ez derül ki abból a közvélemény-kutatásból, amelyet kedden Brüsszelben hoztak nyil­vánosságra. A felmérésből az de­rül ki, hogy a megkérdezett oro­szok 71%-a nem tartja magát eu­rópainak. Ráadásul - miután az elmúlt hónapokban az EU és Oroszország az energiaszállítá­soktól a Nyugat-Balkán kérdésén át az élelmiszer-biztonság témájá­ig számos ügyben vitába kevere­dett -, a válaszolók 45%-a immár fenyegetésnek látja az Európai Uniót, s ez utóbbi tábor negyede attól tart, hogy országuk elveszti pénzügyi és ipari függetlenségét. A megkérdezettek 40%-a szerint az európaiak főként a ritka termé­szeti kincsek forrásaként nézik Oroszországot, 25%-uk pedig a nyugati cégekbe, tudományos in­tézetekbe irányuló „agyelszívás­ra” panaszkodott. A közvéle­mény-kutatásban részt vevők egy­harmada az európai országokat mégis olyan szomszédoknak véli, amelyekkel hosszú távú partner­séget kell kialakítani. A megkérdezett mintegy két­ezer orosz felnőtt 75%-a „egyedi­nek” minősítette Oroszországot, amelynek saját fejlődési útját kell járnia; 15%-uk tart attól, hogy megszűnik országuk politikai füg­getlensége. A válaszolók többsége barátságtalannak véli a három bal­ti köztársaság (immáron mind EU- tagállam) Oroszországgal kapcso­latos magatartását. Saját államuk belső berendez­kedéséről elég lesújtó képük van az oroszoknak. A megkérdezet­tek majdnem kétharmada úgy hiszi, hogy az orosz vezetők, ál­lami tisztségviselők a törvény felett állnak, 68% pedig úgy ér­zi, hogy neki magának az orosz törvények nem adnak védel­met... Az országban csak a vála­szolók 30%-a szerint van de­mokrácia, és több mint 40% sze­rint a „nyugati típusú demokrá­cia” romboló hatású Oroszor­szág számára. TÁRCA Lassan a testtel! MAL1NÁK ISTVÁN Itt a soha vissza nem térő alkalom arra, hogy a szlovák diplo­mácia a BT soros elnökeként learassa első és utolsó, de annál je­lentősebb külpolitikai sikerét. Csak napirendre kell tűzetnie a nepáli ügyet. Januárban ugyanis kitört a madesi etnikumhoz tartozó dél-nepáli síkságlakók autonómiamozgalma. A tüntetők több városban kormányépületeket támadtak meg, a rendőrök úgymond önvédelemből a tömegbe lőttek, van vagy kéttucat ha­lott. A síkságlakók azt állítják, az uralkodó elit a hegyvidéki nép­csoportok tagjaiból áll, őket mindenből kirekesztik, ezért auto­nómiát követelnek maguknak egy föderális államon belül. Mi több, kollektív jogokkal, amiből a vak is láthatja: a nepáli síkság­lakók közvetlenül fenyegetik a szlovák államiságot és területi in­tegritását. Ha Szlovákia soros elnökként határozati javaslatot terjeszt be a demokratikus nepáli kormány védelmében, a többi­ek tutira megszavazzák, már csak azért is, mert sosem hallottak a síkságlakókról, a madesi etnikumról még kevésbé, a maxi­mum, ami elvárható tőlük, hogy egyórás keresgélés után megta­lálják Nepált a világatlaszban. De ha a szlovák titkosszolgálat fényt derítene az MKP és a síkságlakók közötti közvetlen kapcso­latokra, azzal az alapos gyanúval, hogy Duray szemináriumokat tartott nekik kollektív kisebbségi jogokból, gyorsabban fognak lapozni. Igaz, megtörténhet, a tizenöt között akad egy diploma­ta, aki az éjszakáit olvasással töltve már hallott az ügyről, ő ugyanis depresszió ellen szed pirulákat, miként a szlovák kor­mánypolitikusok szakértelem ellen. De a szerencsétlent a na­gyok leszavazzák, síkságlakóügyben még egy pozsonyi diploma­tát is elfogadnak Janinak, Katmanduban pedig nagyon hálásak lesznek, ha Fico éppen arra vetődik. Viszont Koszovó esetében már óvatosabban fogalmaznék, ha kormánypárti pübi volnék, . erről már tudnak valamit a többiek. Azt, hogy Koszovó problé­mája nem a Szerbia elleni NATO-bombázással kezdődött, ha­nem egy milosevicsi etnikai tisztogatással, és még előtte, az évti­zedes gazdasági és szellemi elnyomással, terrorral. És nem értik, hogy ha a szerbek Koszovót államiságuk bölcsőjének te­kintik, miért ez a tartomány volt az ország leglepusztultabb ré­giója, magyarán: a szerbek miért tojtak bele a saját bölcsőjükbe? Csak nem azért, mert albánok laktak ott? És miért csodálkoz­nak, hogy a csecsemő egyszerre felnőtt, s elege van abból, hogy továbbra is Belgrádból ringassák? Apropó. Mégse! Pubikáim, ne hagyjátok abba, beszéljetek még többet a Koszovó nyomán feltámadó magyar veszélyről. A sok hülyeség egyszer csak eljut Brüsszelbe - be lehet segíteni abba, hogy eljusson -, és mini­mum bizonyítékot fognak kérni. S valakinek eszébe juthat: ha ezek annyira félnek Koszovó nyomán a magyarjaiktól, csak nem azt szeretnék csinálni, mint a szerbek? Na, erre mit felelnétek, pubikák? JEGYZET Az élet Nintendo SZALAY ZOLTÁN Gondatlanságból öltem. Ko­mor csallóközi falvak, egy ál­ságosán enyhe februári éjsza­ka, zörgött a Göncöl öreg al­kotmánya a fejem felett, ka­csingattak a csillagok. Vékony utak, mélyre szántó árkok az aszfaltban, göcsörtös ágaikat eszelősen nyújtogató fák - ilyen éjszakákon bármivel összeakadhatsz az úton, de minden leginkább csak láto­másnak tűnik. Ez a valami pe­dig úgy surrant elő a csupasz bokrok fedezékéből, mintha éppenséggel várt volna rám: körülnézett, ahogy kell, ahogy azt a kisgyerekek szájába rág­ja a tanító néni, majd nekiira­modott. Talán ha nem habozik annyit elinduláskor... Habozá­sa, mondhatni: körülményes­kedése azonban engem is ta­nácstalanságra késztetett, bár nyilván mindenféle magyaráz­kodás felesleges a részemről. Csak annyira fékeztem, hogy a mögöttem haladó öreg fehér Mercedes, amelyet még az előző faluban előztem meg, ne rohanjon egyenesen a hát­sómba, s ezzel meg is pecsé­teltem a kis élőlény sorsát. Mondhatom, lidérces érzés volt, ahogy puffant, s ahogy a kocsi mintegy dühösen meg­ugrott, s a roppanás durva hangja végigsiklott a halott cukorrépaföldeken. Még ek­kor sem nagyon hittem el, hogy elgázoltam, egészen las­san kezdtem csak tudatosíta­ni. Vajon melyik testrészét kapta el a kis cicának a jobb első kerekem? A koponyája roppanását hallottam, esetleg a hátgerincéét? Túlajdonkép- pen mindegy volt, mert nem tehettem mást, minthogy vál­lat vonok. Némi keserű szájíz­zel sunnyogtam át a követ­kező községen, melynek utcáit a helyi parasztdiszkó körül rajzó fiatalok töltötték meg. Aztán már csak néhány kilo­méter hazáig. Néhány kilomé­ter, és temérdek tolakodó gon­dolat. Az jutott eszembe, hogy Nietzsche valamelyik kereke bizonyára meglazult már ak­koriban, mikor Zarathustrája szájába adta a mondatot, mely szerint „nem a düh gyil­kol, hanem a nevetés”, s még­is: valamiféle huncut igazsá­got rejt magában ez a közhely­gyanús megállapítás. Nagy a kísértés, hogy a nevetés helyé­be a közöny szót képzeljük oda. Végighajtani egy kis­macskán, s vállat vonni - ön­kéntelenül is arra gondoltam, milyen könnyű lenne ugya­nezt megtenni egy emberrel. Hiszen semmi nem történik, nyomom a gázt, az autó pedig csak egy kicsit megugrik. Mintha úthiba. A rádiót pedig fel lehet csavarni, hogy a rop­panás belevesszék a nyomulós basszusba. Igazán kevés elég a közönyös gyilokhoz. Tulaj­donképpen én is elég lennék hozzá. Tulajdonképpen nem kell hozzá semmi.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom