Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-27 / 22. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 27. Szalon 17 ősi magyar hangszer meghonosítására tett kísérlet óvodai foglalkozásnak tűnik, és akkor még a chiches- teri sajtgurító versenyt vagy Nessi (lányjszörny bugyuta őrületét nem is elemeztük. Ebből a szempontból nem meglepőek a magyar kultuszok Kovács Ákos által bemutatott jellegzetes vonásai. Sem az, hogy minden jel szerint „a húszas évek »Árpádosai« által kezdeményezett, és a Horthy- Magyarországon elterjedt, majd Erdei Ferenc javaslata nyomán »országos szintre emelt« Pusztaszerkultuszra a pártállami Magyar Nép- köztársaság után a többpártrendszerű Magyar Köztársaság is igény tart” (77.), a kultuszok metamorfózisai ugyanis természetesnek tekinthetők. A kultikusnak szánt hagyományoknak - elindítóik szándékai szerint - törekedniük kell, hogy „a társadalmi szemantikai téť’ (Lakner Lajos kifejezése) szerves részévé váljanak, ezért erősen rezo- náló céleszméket kell találniuk; így válik érthetőbbé a tárogató kapcsolata a nemzeti szellemmel meg az irredentizmussal. Azt azonban furcsállom, hogy miközben a kötet kutatásai időben az 1800-as évek utolsó harmadától a két háború közti időszakon és a létező szocializmus korán át a jelenig ívelnek, ezen belül a szerző a Horthy-korszak kritikájára fekteti a legnagyobb hangsúlyt. Hogy a hagyományok regionális sorsa-útja milyen bonyolult, azt Kovács Ákos nagyon jól tudja, és szép példát hoz rá, amikor arról ír, hogy a magyar komunista „párt a magyar kenyér ünnepét Péter-Pál napjáról augusztus 20-ára helyezte, Szent Istvánt »országalapító forradalmárrá« tette, s az így szekularizált ünnepet saját politikai liturgiájába emelte”. (158.) Afelől sincs vitánk, hogy a hun hagyomány időről időre való hivatalos megerősítése, a Trianon- és ősszittya hagyományok feltüzelése, valamint a pusztaszeri turanista-fajvédő szellem pogány vonulatának propagálása a két háború közti korszakkal hozható leginkább kapcsolatba. Mégis azt gondolom, hogy mivel a mai magyar társadalom kultúrrángásai elsősorban a szocialista-kommunista korszak kikúráladan kultúrhányin- gerének az utórángásai, ez nagyobb teret érdemelt volna a könyvben. A kultuszteremtés és -fenntartás mechanizmusa mifelénk azért oly fájdalmasan bonyolult, mert itt az ideológia az elmúlt 150 évben nem is titkolta a jelenlétét minden ünnepben, negyven év marxizmu- sa-leninizmusa pedig végleg és tragikusan kiüresített minden kultuszt. Hajói olvasom, a szerző kritikája nem az emlékezés ténye ellen irányul (azon legfeljebb néha ironizál), hanem az ekként kitalált ünnepek ürességére mutat rá. Kovács Ákos a kultúrák harcának egyfajta (pozitív) K*lturkampfjaként értelmezi a hagyományokat, és leplezi le, hogy nem valódi tradíciók, hanem nagyon is önös érdekek feszülnek egymásnak, mint pl. a tárogató szabadalmi jogával kapcsolatos ügyben. Ez kutatásainak szinkron rétege. Emellett felvet diakrón szempontokat is, s miként erre maga utal, a kultuszokat időben kísérve „a múltért folytatott küzdelem” (82.) tanúi lehetünk. Ezen a ponton talán a téma árnyaltabb megközelítése lett volna kívánatos, pl. a vallási mozgalmak szempontjából, már csak azért is, hogy ne legyen a kitalált hagyománynak vallásellenes íze. Népi hagyomány és vallásosság kapcsolatára, a kultuszok intenzív religiózus vonásaira (hogy pl. Árpád-napból Szent István-nap lett) a szerző természetesen felfigyel: „Kallós Árpád szobra nemcsak kultikus, hanem (...) szakrális emlékhely funkcióját is kezdte betölteni” (35.). Az a benyomása támad az olvasónak, hogy miközben az öt kötetbeli téma közül négy erősen egyházi jellegű, mintha a kultuszoknak csak irracionális és egyúttal retrograd vonásai volnának. Holott miként akár Schöpflin György, akár Öllös László vélekednek hasonló témákban, vagy amiként az irodalmi kultuszkutatásokat folytató Lakner Lajos fogalmaz: „a kultusz olyan jelentésteremtő kulturális területnek tűnik, amely aktívan részt vesz a közös értelmi világ kialakításában”. Mintha nem lehetne akár a kitalált hagyománynak is, a hozzá kapcsoValószínűleg provokatívnak fogják minősíteni Kovács Ákos könyvét az elfogultan nemzeti, s akár az egyházi körök... lódó ideológián túl, legitim identifikációs és orientációs üzenete. Ebben az értelemben természetes, hogy a Budapest-parádé „amorali- tása” évről évre összecsap a kenyérünnep „szentségével”, és szerzőnk föl is teszi a kérdést, hogyan lehet úgy élni a hagyománnyal, hogy az ne csapjon át visszaélésbe. De még így is valószínűleg provokatívnak és támadásnak fogják minősíteni könyvét akár az elfogultan nemzeti, akár az egyházi körök. A kommunista kultuszoktól megcsömörlött kelet-európaiak a bálványok ledőlé- se után azonnal új kultuszokat keresnek, a csalódás ellenére eszük ágában sincs leszokni a kultuszokról. Van valami, ami jobban igazolja az efféle kutatások értelmét? Kovács Ákos narrációjának értékes hozadéka, hogy ennek alapján néhány általános kultúrtörténeti meghatározás is lehetségesnek tűnik. Egyebek mellett arról, hogy a kitalált hagyományok nem csak a centrumtól távol tudnak megélni, egyúttal persze igazolva azt is, hogy a kultúrközpontoktól való földrajzi távolsággal mind a kulturális átvétel tempója, mind a kritikai szellem rohamosan csökken. A Felvidéken különösen aktuális e probléma fölvetése. A könyv hatásának egyik jeleként pl. Flushegyi Gábor már használta is a„kitalált hagyomány” fogalmat egy nemrégi elemzésében. {Szlovákiai magyar agórafóbia. Új Szó, Gondolat, 2006. december 22., 14. - a szerk. megj.) A „mi számít ősi magyarnak, mi a miénk és mi idegen” túlegyszerűsített paradigmái helyett nekünk mint a magyar kulturális tér részének életbevágó kérdés, képesek vagyunk-e kollektív entitásként a domináns kultúrcentrumok új jelenségeit feldolgozni. Képesek vagyunk-e új és újabb értelmezési mezőket megnyitni, illetve képesek vagyunk-e az értelmezési eltérésekből eredő kihívások, konfliktusok civüizált kezelésére? Innen olvasva a kitalált hagyományok még körültekintőbben kezelendők, hisz itt majdnem ez az egyetlen közösségszervező erő. Vajda Barnabás Disneyland, Drakula-park, Ópusztaszer Az alábbi sorok nem abban érdekeltek, hogy megdicsérjék vagy elmarasztalják Kovács Ákos A kitalált hagyomány című munkáját. Sokkal életbevágóbbnak tartom, hogy megértsük a könyv előfeltevéseit, érvelésének logikáját. Ehhez természetesen néhány apróbb kitérőre van szükség. Az első kérdés, amely töprengésre késztethet, az lehet, hogy létezik- e nem kitalált hagyomány. A dilemma megválaszolásához abból érdemes kiindulnunk, hogy a múlt értelmezése túlhat az egyéni tapasztalatokon. Mivel a kulturális emlékezet működése már független a szemtanúk elbeszéléseitől, ezért irányításra szorul, vagyis intézmények tartják fenn. Innen nézve a múlt nem önmagában létezik, hanem kulturálisan terem. A mindenkori jelen által alakított hagyomány esetében a kérdés tehát árnyalásra szorul: nem mindegy ugyanis, hogy a hagyományba beépülő elemek kitaláltak, vagy maga a kultusz épül-e kitalációra. Az előbbi - a kulturális emlékezet jóvoltából - elkerülheteden, az utóbbi viszont korántsem az, ám mégsem ritka. Kovács Ákos könyve hangsúlyozottan azt veszi számba, hogy milyen alapokon nyugszik a tradíció maga, és hogy ha ezek kitaláltak (pl. a pusztaszeri Árpádkultusz történetileg alaptalan), akkor milyen eszközökkel (pl. politikai intézkedésekkel) tartják fenn a történelmi hitelesség látszatát. Ha tudatosítjuk ezt az árnyalatnyi, de rendkívül fontos különbséget, világossá válik, hogy a hagyomány alapjainak tisztázásában miért a tudomány és miért nem a kultusz által kitermelt, intézményesen fenntartott hit az illetékes. Az utóbbi ugyanis arra'épül, hogy kételkedés nélkül fogadjunk el valamit, míg a másik a kétkedést erénynek tartja, elutasítja a mendemondákra támaszkodó „bizonyítékokat”. Az emberi történelem azonban rendre példák garmadáját szolgáltatja arra vonatkozóan, hogy a tudomány feltáró munkája után a kitalált hagyományok mégsem fekszenek romokban. A legelgondol- kodtatóbb példa minden bizonnyal a darwinizmus és a teremtéstörténetek - sokszoros - összecsapása. Hiába van a kezünkben számos bizonyíték az evolúció igazolására, mégis milliók hisznek abban, hogy az élővilágot valamilyen felsőbbrendű lény alkotta. Kovács Ákos egyik példája persze „csak” a nemzeti történelemre utal. A Pusztaszer környéki ásatások alkalmával előkerült csontokról bebizonyosodott, hogy azok semmilyen rokonságot nem mutatnak a honfoglalás kori leletekkel. „Ez a tény - úja a szerző - természetesen nem befolyásolta az Árpád-ünnepségek szónokait, akik változatlanul a szüaj ősmagyarok Pusztaszeren porladó csontjait emlegették még évtizedek múltán is.” Már e fenti jelenség miatt is érdemes lesz nyomon követni Kovács Ákos teljesítményének fogadtatását. A kételkedők számos bizonyítékot kaphatnak, hogy kételyük fokozódjon, a feltétlen hívők ellenreakciója pedig - a tények ellenére is - azt eredményezheti, hogy hitük még inkább megszilárdul. (Még akkor is, ha az utóbbiak érvelését a tudomány eredményei alapján egy jól felkészült érettségiző diák is könnyen cáfolni tudja.) Az üyen jellegű lélektani szituációkkal teljes mértékben át van itatva az emberi történelem. Csakhogy át van itatva még valami mással is, ami mellett szintén érdemes elidőznünk. KoVajda Barnabás, irodalomtörténész vács Ákos könyve igen nagy hangsúlyt fektet a hagyományok kisajátításának, átideologizálásának logikájára. A korabeli dokumentumok újraolvasása fényt deríthet arra, hogy a kitalált hagyományok gyártása és teijesztése mögött milyen politikai érdekek és társadalmi feszültségek húzódnak meg. És arra is, hogy a mozgósított tömegek általában nem lámák rá az őket meghatározó erővonalakra. Akad azért kivétel: Ady esete Pusztaszerrel. A költő reakciói a korabeli nagyra törő tervekkel kapcsolatban azért is figyelemre méltóak, mert Adytól bár távol állt a tudományos megközelítés, mégsem fogadta el a hitbéli „igazságokat”. Közel állt hozzá ugyanis a hamis illúziókból táplálkozó magyar öntudat kritikus szemlélete. Műről is van szó? Ady ide vonatkozó cikkei élesen bírálták a pusztaszeri emlékmű és az Árpád-város megépítésének javaslatát. Lényeglátása abból fakadt, hogy érzékelte a kultuszok tévútra csúszásának mechanizmusát. Az „országos város” megalapítását például úgy tette köznevetség tárgyává (a Budapesti Naplóban írt vezércikkében), hogy a mérnöki elképzeléseket újabbakkal toldotta meg. (Pusztaszeren épüljön egyetem, legyenek itt kaszinók, nyilvánosházak, készüljön lóversenypálya stb.) Ha felütjük a költő Új versek című kötetét, megbizonyosodhatunk róla, hogy Ady még saját verseinek értelmezésébe is belekalkulálta a kitalált hagyomány következményeit: „S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.” Gondoljunk továbbá arra, hogy később Ady úgynevezett kurucversekkel rukkolt elő, tehát ismét egy olyan kultuszhoz nyúlt, melynek átideologi- zálása szintén folyamatban volt. Az Ady-líra további sorsa több mint tanulságos, ugyanis tényleg „elátkozta Pusztaszer”. Még az Ady-kutatók Nem mindegy ugyanis, hogy a hagyományba beépülő elemek kitaláltak, vagy maga a kultusz épül-e kitalációra... közül is keveseknek került a kezébe az az 1941-es kiadvány, amely Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság! címet viselte. Ebben négy szerző (Bartha József, Kuszkó István, Ko- vách Géza, Kőszegi László) - sok minden egyéb mellett - a magyarság lebecsülésével vádolja a költőt. Cikkei - úják - „általában véve ferde, sőt olykor teljesen hazug képet festenek a korabeli magyar politikai és társadalmi életről.” Majd pár évtized múlva a költő kultuszának átpolitizálása fordulatot vesz: kialakul a forradalmi Ady-kép. E pár filológiai adat alapján is belátható, hogy egy-egy hagyomány értékelésekor akkor járunk el körültekintően, ha megvizsgáljuk annak alapjain kívül teljes értelmezéstörténetét is. Kovács Ákos szóban forgó könyvében így jár el az általa tárgyalt kultuszok esetében. Az iménti példa arra is ráirányíthatja a figyelmet, hogy a hagyományokra politikai döntéseken keresztül nyílik rálátásunk. Sőt olykor a tételezett hagyományt nem más, mint egy politikai döntés indítja útjára. Ebből egyenesen következik, hogy a politika fordultával átértékelődik a hagyomány. Erre a közelmúltból hoznék egy kézenfekvő példát. 1988-ban Carl Sa- gant felkérték, hogy újon egy cikket az Egyesült Államok és a Szovjetunió kapcsolatáról, amely egyszerre jelenne meg a két országban. A kozmológus megírta a szöveget, amely a Parade 1988. február 7-i, valamint az Ogonyok 1988. március 12-19-i számában látott napvüágot. A szovjet hetilap szerkesztői lábjegyzettel látták el Sagan azon állítását, amelyben egy Lenin-idézet alapján azt fejtegette, hogy miképpen ítélheti meg a szovjet történelem bizonyos eseményeit egy nyugati megfigyelő. A lábjegyzet természetesen arról tudósított, hogy a Lenintől vett idézet ki- taládó. Telt-múlt az idő, megnyíltak a levéltárak, Lenint már nem istenítették stb. Arbatov, az akkori szerkesztő pedig visszaemlékezéseiben bocsánatot kért az esetért, mondván „az évek hosszú során szokásunkká (sőt végül természetessé) vált, hogy a »kínos« tényeket a szőnyeg alá söpörjük.” Vagyis a tények elismerését a Lenin-kultusz akadályozta. A kérdés tehát úgy is feltehető, hogy folytatható-e a kultusz ápolása, egyszólamúsítása, ha veszendőbe mennek a létéhez tartozó politikai kontextusok. Kovács Ákos ténytisztelő könyvének minden fejezete ilyen szempontból is mérlegeli tárgyát. Olyan korban élünk, amely kedvez a kitalált hagyományok burjánzásának. (Ezek legtöbbje persze ártalmatlan.) Disneyland az amerikai lélek megnyüvánulási formájaként a fénykorát éli. A Drakula-park megépítéséről lemondott a román kormány, pedig Vlád Tepes valóban élt. Esetieg a rárakódott hagyomány derogáló? Ópusztaszernek vajon mi lesz a sorsa? Vagy máshogy fogalmazva: mi a magyar most? Kovács Ákos könyve feltárja az adható válaszok előzményeit... H. Nagy Péter H. Nagy Péter, kritikus (Somogyi Tibor felévtelei és képarchívum)
