Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-20 / 16. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 20. www.ujszo.com CD-AJÁNLÓ DVD-AJÁNLÓ Kőszegi Imre: Drums Poetica PUHA JÓZSEF A magyarországi kereskedelmi rádiókból, tévékből értesülök nem kapnak átfogó képet a magyar zeneéletről, még akkor sem, ha az összest hallgatják, nézik. Állításom első olvasatra talán furcsa. Megmagyarázom. Az elektronikus médiumok hallgatói, nézői arra a kérdésre, hogy a magyar zeneéletnek vannak-e világszerte ismert zenészei, minden bizonnyal azt felelnék: á, dehogy. Pedig vannak! Csak ők a hazai kereskedelmi állomásokon és csatornákon nem kapnak teret. Például a magyar dzsesszélet számos zenésze örvend már-már világhírnévnek. Igaz, a dzsessz mindenhol rétegstílus, mindenütt csak a lakosság néhány százaléka rajong érte. Kőszegi Imre a stíluson belül vüágszerte ismert és elismert zenésznek számít. A dzsesszdobos 1963-ban a Bartók Béla Konzervatórium dobszakán végzett. Játszott a tavaly elhunyt Pege Aladár együttesével, közben a hatvanas években többször is feltűnt különböző fesztiválokon, nemzetközi szintű elismerésre téve szert. Első saját zenekarát 1975-ben alapította meg, a két fúvós, egy dobos és egy ütős zenészt felvonultató Kőszegi Rhythm & Brasst. 1980- ban nemzetközi együttest verbuvált Jack Gregg amerikai basszus- gitáros, Zbigniew Namyslowski lengyel szaxofonos és Gárdonyi László magyar zongorista (tanár a bostoni dzsesszakadémián) társaságában. Aztán jött a Super Trio és a huszonnégy tagú Creative Art Ensemble. Kőszegi erős, sodró ritmusaival, vérbő tempójával hozza lázba a közönséget. Játékában a legnagyobb amerikai dobosok - Philly Joe Jones, Elvin Jones, Art Blakey, Tony Willliams, Jack DeJohnette - stílusának reinkarnációja érezhető. A bebop és free swinging dzsessz van nagy hatással rá, de számos avantgárd produkció aktív részese, közreműködött többek között Szabados György Esküvő című kompozíciójában, valamint számos igényes popzenei felvétel létrejöttében is. Nevével több mint százötven lemezen találkozhatunk. Pályafutása során olyan neves előadókkal zenélt együtt, mint Larry Coryell, Steve Grossman, Trilok Gurtu, Birelli La- grene, Teddy Wilson vagy Frank Zappa, hogy csak néhányat említsünk. Művészi teljesítményéért számos elismerés mellett megkapta a Magyar Rádió által alapított eMeRTon-dijat és a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. A Drums Poetica című album visszaemlékezés a Kőszegi Rhythm & Brass világára, a zenészek az együttes legjobb kompozícióit rögzítették újra. Mindegyik Kőszegi Imre szerzeménye. A lemezen közreműködik: Kőszegi Imre (dob, vibrafon), Deli István (konga, ütőhangszerek), Bacsó Kristóf (alt-, szopránszaxofon), Zsoldos Béla (vibrafon, üstdob, harangjáték, ütőhangszerek), Orbán György (nagybőgő) és Rozsnyói Péter (zongora). Az album a fent vázoltakból kifolyólag nemzetközi téren jóval nagyobb sikerre számíthat, mint Magyarországon. Akár örülni is lehet ennek, ez csupán nézőpont kérdése. Az viszont mindenképp bosszantó, hogy otthon még azok sem igazán tudnak a korong Idézéséről, akik amúgy szeretnék a dzsesszt. És ami még ennél is bosszantóbb: ezek a személyek talán nem is tudják magukról, hogy szeretnék a dzsesszt, ugyanis nincs fórum, ahol találkozhatnak a stílussal. A média a nagyobb és nagy zenepiacokon korántsem bánik vele olyan mostohán, mint a környékünkön. Igaz, a probléma gyökere a magyarság lélekszámában keresendő, a nagy piacokon az a szűk réteg is sok százezer embert számlál, így arrafelé a rétegzenére specializálódó rádió- és tévéadók is minden probléma nélkül megélnek. H. NAGY PÉTER Mondták róla többek között, hogy zseniális szöveg, ügyes hagyománytörténeti fikció, minden idők egyik legproduktívabb krimije stb., és persze ezeknek az ellenkezőjét is: plágium, népbutítás, jogi értelemben vett csalás stb. Gondolom, már kitalálták: ez A Da Vinci- kód. Most, hogy a film bővített, duplalemezes változata megjelent DVD-n, ismét összecsaphatnak az indulatok. Mielőtt a produkcióval kapcsolatban felhívnám egy igen egyszerű, de korántsem jelentéktelen tényre a figyelmet, idézném a kiadvány ajánlószövegét, mivel ez szorosan hozzátartozik a következő gondolatmenethez: „Olvastad a regényt, láttad a filmet, de a teljes élményt a DVD nyújtja!” Vagyis itt van mindjárt három médium, melyek között érdemes különbséget tenni. (A továbbiak megértéséhez elég annyit tudatosítani, hogy - Kittiért idézve - „minden technikai médium jeleket tárol, továbbít vagy feldolgoz”.) No persze nem abban az értelemben, hogy a film helyesen követi-e a regény cselekményvázát, hanem egy ennél sokkal fontosabb kérdés mentén. Nevezetesen, hogy a képi látásmód önállósulni tud-e a szöveg utasításait maga mögött hagyva. A válaszhoz idézzük fel a parádés szereposztású film egy jelenetét. Mikor a klausztrofóbiás professzor (Tom Hanks) és a kriptog- ráfus hölgy (Audrey Tautou) kényszerből a páncélautó rakterében utazik, a férfinak fájni kezd a feje. A beszélgetés közben Sophie masszírozni kezdi Langdon halántékát, és a párbeszéd végére - mit tesz isten - elmúlik a kellemeden fejfájás. Valószínűnek tartom, hogy eme jelenetnek az átlagnéző nem tulajdonít túl nagy jelentőséget. A film vége felé azonban, mikor már kiderült, hogy Sophie Jézus Krisztus leszármazottja, a két szereplő visszautal erre a jelenetre. Innen nézve viszont a hölgy teljesítménye pluszjelentést nyerhet: a fejfájás megszüntetése a kézrátétellel való gyógyítás megfelelőjeként értelmezhető. Miért fontos ez? Természetesen azért, mert maga a film nem konkretizálja ennek a jelenetnek az értelmét (a két főszereplő nem kommentálja a dolgot az autó rakterében), hanem „csak” vizuálisan mutat rá. Itt lehet megértem a szöveg és a látványvilág közti mediális különbséget: amit az egyik képes volna elmondani, azt a másik csakis a saját technikai apparátusán belül tudja megjeleníteni (átalakítani), szavak nélkül, a látványelemek érzékeltetésén keresztül. Pár héttel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kiemelkedően fontos kérdésre A Da Vinci-kód érvényes válasszal szolgál. Márpedig így van, és innen kezdve érdemes eltöprengeni azon, hogy - már csak az ilyen megoldások miatt is megéri újranézni az opust - a DVD-változatot megtekintve véget érhet-e egyáltalán a jelektől jelekig vezető nyomozás... A DA VINCI-KÓD THE DA VINCI CODE KÖNYVAJÁNLÓ ... Martin Booth: Az ópium története GAZDAG JÓZSEF 1898-ban történt: a német Bayer gyógyszergyártó cég piacra dobott egy új fájdalomcsillapítót. A kis dobozokban forgalmazott tabletták minden addiginál erősebb nyugtatónak bizonyultak. Gyorsabban hatottak, mint a morfin, ráadásul légzőszervi megbetegedések kezelésére is ajánlották az orvosok. A forradalmi gyógyszer neve a német heroisch (hősies) szóból származott: heroin. Az új szer elárasztotta a világot, főleg a köhögés elleni szögletes herointabletta volt rendkívül népszerű, s még az is felvetődött, hogy morfinistáknak is segíthet a leszokásban. Az orvosi szakma rövid időn belül belátta tévedését, de a hibát már nem lehetett jóvátenni: a heroinfüggőség az egész világra kiterjedt, és gyilkos járványként szedte áldozatait. Kolumbusz feladata A mákgubóból nyert ópium története azonban sokkal régebbre nyúlik vissza. A mákot már az ókori Mezopotámiában is az „öröm növényének” nevezték, a görögök borral keverték az összetört mákgubót, Homérosz pedig az Odüsszeiában fájdalom- és haragűzőként említi, ami „feledést hoz a bajra”. Az ópium a római orgyilkosok kedvelt mérge volt, hiszen könnyű volt nagy adagban ételbe vagy italba keverni, s az áldozat boldog mosollyal az arcán aludt el - örökre. Avicenna, a középkor leghíresebb muszlim tudósa, a Canon Medicináé szerzője függő volt, csakúgy, mint az okkultista kézikönyvekből ismert Paracelsus, aki a legmagasabb rendű gyógymódnak az ópiumkúrát tartotta. Az újvüág felfedezésére induló Kolumbusz Kristóf egyik feladata az ópiumszerzés volt, s hasonló parancsot kapott Magellán és Vasco de Gama is; a holland Kelet-Indiai Társaság tengerészei pedig ópiummal kevert dohányt szívtak, abban a hitben, hogy az megakadályozza a malária kialakulását. Jézus-ópium Az ópium a nemzetközi kereskedelem egyik legfontosabb árucikke lett, olyannyira, hogy háborúk robbantak ki miatta. A Nagy- Britannia és Kína között dúló ópiumháborút végül egy olyan szerződés zárta le, amelynek értelmében a brit kereskedők mellett a misszionáriusok is szabad belépést kaptak Kínába. Ők azonban az evangélium igéin kívül az ópiumot is terjesztették - ezért sok helyütt Jézus-ópiumnak nevezték. Kínában a függőség hihetetlen méreteket öltött, a kikötővárosokban a felnőtt lakosság 90 százaléka a szer rabja lett. A kínai hatóságok a 20. század elején döntöttek úgy, hogy szigorú törvények segítségével megtisztítják az országot. A rendelet azonban nem vonatkozott a 60 év felettiekre. Nem véletlenül: Cu-Hszü, az idős kínai császárné szintén függő volt, és szokásán nem akart változtatni. Az edinburghi eset A mákgubó nedvéből előállított szert fájdalom- és lázcsillapítóként egyaránt használták, mint ahogy hasmenés ellen is, ami a 19. századi kolerajárványok idején rendkívül fontos volt. Az ópium tulajdonképpen emberek tízezreit mentette meg a vérhas és a kolera okozta kiszáradástól, de azon az áron, hogy használói függővé váltak. A gyógyszerészek a gyorsabb, közvetlenebb hatás elérése érdekében mindenféle módszerrel kísérleteztek: végbélkúpok, bőrre kenhető balzsamok készültek morfinból, mígnem egy edinburghi orvos, dr. Alexander Wood rájött, hogy az új találmány - a fecskendő - segítségével kiküszöbölheti a nyelés aktusát. Ha ez sikerül, vélte Wood, az ópiuméhség is csillapodik, vagyis kiküszöbölhető a függőség. Ezért páciensei kaijába fecskendezte a morfiumot. A sors iróniája, hogy Wood felesége volt az első, aki befecskendezés utáni túladagolásban halt meg. Az ópium rabjai A19. században Nyugat-Európá- ban az ópiumot gyógyászati célokra használták, s olyan elterjedt volt, mint ma az aszpirin, s könnyebben hozzáférhető, mint a dohány. Angliában a tehetősebbek laudeanu- mot fogyasztottak, vagyis az ópium alkohollal kevert tinktúráját. A kifejezéssel Thomas de Quincey (1785-1859) angol író elhíresült memoárjában, az Egy angol ópiumevő vallomásai című könyvben is találkozhatunk (magyarul Tan- dori Dezső fordításában olvasható). De Quincey volt az első, aki az ópium okozta eufória mellett a függő szenvedéseinek súlyosságára is figyelmeztetett. Nála olvashatunk arról is, hogy Londonban fizetésnapokon hosszú sorok kígyóztak a patikák előtt, ahol már előre kiporció- zott adagok várták a munkásokat. Az ópium elűzte a fájdalmat és a bánatot, az alacsonyabb osztályba tartozók számára pedig nem volt mellékes szempont az sem, hogy csökkentette az étvágyat. „Elvarázsolt sziget a homoksivatag közepén” - írta az ópiumról Sámuel Taylor Coleridge, az angol romantikus költő, aki külön embert fogadott fel arra a célra, hogy ne engedje őt a patikába. Ópimfüg- gő volt a költő John Keats, az író Sir Martin Booth AZ ÓPIUM TÖRTÉNETE Walter Scott, Hector Berlioz francia zeneszerző, élete végén ópiumra cserélte a hasist Charles Baudelaire, Edgar Allan Poe pedig az alkohol mellett az ópiumnak is rabja volt, csakúgy, mint Oscar Wüde, Picasso vagy Apollinaire. Csempésző tevék Martin Booth kalauza részletesen foglalkozik a maffia és a kábítószer-kereskedelem kapcsolatával, és szemléletes példákat hoz fel a csempészek leleményességére. Az 1970-es évekig például a török-szí- riai határon tevék juttatták át az ópiumot. Volt olyan teve, amelynek gyomrában 28 gumitartályt találtak; közülük az egyik megrepedt, az ópium szivárogni kezdett, a teve pedig aluszékonnyá vált - ez keltette fel a vámőrök figyelmét. Booth idézi egy kínai nő esetét is, aki egy kosárban a macskáját és annak öt kölykét szállította volna át a határon. A kiscicák azonban feltűnően mozdulatlanok voltak, ugyanis előzőleg megfojtották, kiszárították, kizsigerelték őket, majd - immár ópiummal töltve - visszakerültek anyjuk mellé. 1982-ben egy amerikai turista meghalt a repülőgépen; a boncolás során 42, heroinnal teli kondomot találtak a beleiben, melyekből az egyik szétrobbant, s ez okozta a drogzsargonban „nyelőnek” nevezett szállító halálát. ' Hideg pulyka Az opiátszármazékoknak nincs ellenszerük, a függők ritkán élnek sokáig. Előbb csak letargikussá válnak, képtelenek összpontosítani, feledékenyek lesznek, majd étvágytalanságuk miatt kórosan lesoványodnak, a nőknél megszűnik a menstruáció, a férfiak impotensek lesznek. Az elvonási tünetek is rettenetesek: húsz órával az utolsó adag után pokoli kínokat él át a heroinfüggő. Előbb csak ásítozni kezd, majd lúdbőrös lesz (ezt nevezik „hideg pulykának”), a heves bélműködés következtében hasán szinte összecsomósodik a bőr, közben pedig hasmenése van, izzad, folyik az orra, szeméből patakzik a könny, és annyira fázik, hogy minden takarót magára vesz - így hánykolódik izomgörcsei közepette, saját hányásában és ürülékében. Aki tíz éven át élvezni tudja az ópium örömeit, az tíz év helyett voltaképpen húszmillió évig él - írta Ópium című novellájában Csáth Géza, aki maga is morfinista volt. Unokatestvére, Kosztolányi Dezső visszaemlékezése szerint Csáthot (aki előbb lelőtte feleségét, majd megmérgezte magát) a morfium ölte meg: előbb az írót, aztán az embert is. Mérhetetlenül sokat szenvedett, írta Kosztolányi, „vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű... O is tíz évig élt, mint morfinista, és mire meghalt, olyan öreg volt, mintha húszmillió esztendeig szenvedett volna.” Martin Booth: Az ópium története. Nyitott Könyv Kiadó, Budapest, 2005,392 oldal SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com Médium plusz
