Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)

2006-12-23 / 295. szám, szombat

12 Családikor ÚJ SZÓ 2006. DECEMBER 23. www.ujszo.com ___________________MINDENNAPI KENYERÜNK Tú l sok doboz egyszerre HAEKO JÓZSEF Kovács úrnak - aki egyébként jó ember - volt egy különös tulajdon­sága. Ha több dolgot kellett elci­pelnie valahová, magára aggatta azokat - hogy mindent egyszerre tudjon elvinni. Olykor sikerült, olykor viszont veszélyes vállalko­zás volt. Egyszer, amikor a felesé­ge megkérte, hogy segítsen neki megteríteni az ünnepi asz­talt hasznos szolgálatot nyújtva ezzel, csaknem el­ájult: mint egy akrobata je­lent meg, egyensúlyozva a tányérok, tálak, poharak és evőeszközök ingatag, egy­másra rakott halmazával. A szom­szédok is megmosolyogták, ami­kor látták, hogy kiszáll az autóból, és körbeaggatja magát bevásárló­táskákkal, csak hogy még véletle­nül se kelljen kétszer fordulnia. Tavaly karácsonykor csúcsosodott ki minden, amikor hasonló mód­szerrel cipelte le a padlásról a ka­rácsonyi díszeket. Akkor nem volt szerencséje, pontosabban szeren­cséje volt a szerencsédenségben: a meredek lépcsőkön először lefor­dultak a dobozok, amelyekre ez­után vészjósló zuhanással ráhup­pant. A felesége nem tudta, síijon- e vagy nevessen örömében; egyér­telmű volt, hogy valamennyi golyó széttört, egyeden ép sem maradt, de az is, hogy a dobozok felfogták az ütődést. Amikor Kovács úr élve és karcolásmentesen feltápászko- dott, tömören csak annyit kérde­zett: most akkor mivel díszítjük fel a fát? Visszaemlékezett a gyerekkorára, és a megol­dás kéznél volt: visszamá­szott a padlásra, ahonnan - ezúttal a biztonság kedvé­ért kisebb adagokban - több piros almát hozott le. Amikor cérnával megkötözgette, hogy a borókára akasztgassa, be­legabalyodott. „Legalább az elsőt akaszd fel te! - mondta a feleségé­nek. - Hiszen a Paradicsomban is Éva kezében volt az alma.” „Ezek aztán az asszociációk!” - felelte nevetve Kovácsné. A félj képzettársítása viszont nem is volt annyira nevetséges, hiszen a karácsonyfa-díszítés szimbolikáját ragadta meg - elő­ször állítólag Németországban Luther Márton korában jelent meg mint az éden fája. Gyümöl­csöt akasztani rá, visszahelyezni a tiltott fára - mintha mindez elégtétel lett volna Ádám és Éva Isten ellen elkövetett tettéért. Is­ten ellen, akivel azonosulni sze­rettek volna a kísértő ajánlata után: légy olyan, mint az Isten! Hasonlóan, mint ahogy Kovács úr is rendszeresen be akarta bi­zonyítani, hogy mindenfajta ter­het egyedül, egyszerre eibír, az emberi civilizáció ősszülei is egy pillanatra elringatták magukat az önmegváltás illúziójában. Másképp nem történhetett, mint­hogy saját gőgjük meredek lép­csőin ők is megcsússzanak és le­essenek; hogy nekik is minden kicsússzon a kezükből, amellyel a vonzó gyümölcs után nyúltak. Nem - Isten társaságát mellőzve az egzisztenciális kiűzetettség át­élése után széttörött, elégett. De ő saját ígéretéhez hűen, elküldte a Megváltót. Értelmezhetjük te­hát a gyümölcs visszaakasztását csendes jelképeként annak, hogy Isten közelségére vágyunk. Ezért született meg a jászolban elhe­lyezett Fia. És ezért halt meg. És ezért támadott fel. Kovácsék máig nem vásároltak új díszeket. Megtetszett nekik a gyümölcs a tűlevelű fán. Azon a szentestén sok-sok év után el­mentek éjféli misére - mintegy meghálálni a férj szerencsés esé­sét. A házaspár jelentőségteljes pillantást váltott, amikor a pap a szentbeszédben a megismerés fá­jának gyümölcséről és Jézusról mint második Ádámról beszélt, aki visszavezeti az emberiséget az Úrhoz. A mise után Kovács úr harmad­szor is felment a padlásra: az öreg dobozok mélyéről előhúzta gyer­mekkora Betlehemét, és némi ha­bozás után a fa alá állította azt. Anyjára emlékezett, amint gye­rekkorában imára kulcsoltatta a kezeit, fülében felhangzottak a karácsonyi énekek, amelyeket ap­ja kísért a zongorán; az apja, aki közvetlenül a szaleziánusoknál tett első áldozása után meghalt, így Kovács úr negyedszer, utoljá­ra ment fel a padlásra. Nem azért, hogy valamit is lecipeljen, hanem azért, hogy elrejtse a könnyeit a többiek elől. Érezte, hogy ez a ka­rácsony valamiért más. Megszü­letett az Úr Jézus. A szerző római katolikus pap SZÓ, Ml SZÓ Halasbicska nélkül egy lépést se! LŐR1NCZ ADRIÁN Mondhatom, nagy megelégedéssel tölt el az a már-már skizofréni­ába hajló tudati süllyedtség, mellyel generációm az utána poroszká­ló, az óvoda-iskola padjait koptató korosztályhoz viszonyul. Iskola­példája annak, hogy a kor előrehaladtával nem feltédenül leszünk okosabbak, sem jobbak... Szóljanak rám, ha nem úgy volt, de „annak idején” a farzsebben hordott csúzli, halasbicska és gyufa nélkül valamirevaló gyerek egy lépést se tett. Hogy a grundért vívott csatákban nem tettünk komoly kárt egymásban, az tisztán a véletlen műve; s bár tudtuk ugyan, hogy a jó úttörő elsődleges célja - mint testvér, hű barát megsegít, ha baj­ba’ lát alapon - az elesettek gyámolítása volna, az igazság az, hogy nyár elején a cseresznyét a 2. világháborúban a partizánok oldalán harcoló, hadirokkanttá vált Berti bácsi fájáról ugyanúgy leloptuk, mint a kulákivadékéról. Mea culpa, de hát egyenlőség volt... S a mai gyerek? Ül a képernyő előtt, s csetel-botol a világhálón. A szülő meg aggódva figyeli, hogy vajh ember lesz-e belőle, s ha igen, hát mi­lyen? ! Mit fog ez tudni a való vüágról, ha virtuálisban él, s még a ba­rátai sem igaziak? Hogy fog ez kiigazodni az Életben, melyet nagy jó­indulattal mi, a felnőttek teszünk egyre bonyolultabbá, hogy nekik majd könnyebb életük legyen? Közben meg - ha egyáltalán felütjük a fejünket a gyerek által a gyerek rovására elkövetett bűncselekményre - szidjuk a tévét, a világhálót, az akciófilmeket, a buta meséket és úgy általában az erőszakot, melyet mi teremtettünk, mi éltetünk, s egy gombnyomással mi szórunk elébük. Mint annak idején a farzsebből a halasbicska, kandikál ki a mai gyerekek zsebéből a virtuális valóság, s bele kell nyugodnunk, hogy - mint a vüágon minden - ez is elmúlik egyszer. Ez a karácsonynak ne­vezett három nap viszont épp elég idő arra, hogy az „én felelőssé­gem” témakörben aktív meditációba kezdjünk... Kevesen ünnepelnek egyedül Ausztriában csak a felnőtt lakosság 4 százaléka tölti egyedül a karácsonyestét, az egyedülállók többsége is társaságban ünnepel. A pénteken nyilvánosságra hozott felmérések szerint a 8,14 milliós Ausztriában ez 265 ezer embert jelenthet, míg az egyszemélyes háztartásokban élők száma ennél jóval több. A kutatók arról adtak hírt, hogy a megkérdezettek közül a legtöbben (38%) 4-6 fős tár­saságban töltik a karácsonyestet, míg harminc százalék 2-3 fős körben. A karácsonyestet együtt töltők száma Ausztriában szoros összefüggést mutat az életkorral, (m) Esküvő eleven betlehemben Élő beüehemben a szent család, pásztorok és állatok társaságában kelt egybe egy pár az USA-ban. Tették ezt azért, mert kapcsolatuknak amúgy is betlehemek a mér­földkövei: szintén egy élő bet­lehemben találkoztak először öt éve. Eljegyzésüket is élő bet­lehemben tartották. Az eskü­vőre a vőlegény szamárháton érkezett bibliai ruházatban. Hasonló kosztüm volt a meny­asszonyon is, a násznép azon­ban nem öltözött kétezer évvel ezelőtti módiba.(m) Roland, Laura, Rebeka, Sophie és Casiel rajong Gizella Onováért A nemzetközi nagymama AZ ÉLET ÍRTA Orbán Gizella Onová öt unoka nemzetközi nagymamája. Az 58 éves színész- és énekesnő, az Apá­cák című musical Hubertája ösz- szehasonlítja a Szlovákiában élő két unokáját, a 9 éves Rolandot és a 6 éves Laurát a Svédországban élő 8 éves Rebekával, a 7 éves Sophie- val és a 2 éves Casiellel. Onová sze­rint az itt élő két unokája sokkal szerényebb, visszafogottabb, mint a svédek. Amikor például magával vitte a két kicsit Skandináviába, sokkal izgatottabbak voltak, mint amikor hármukat hozta Szlovákiá­ba. Emlékei szerint egy alkalom­mal a kádban pancsoltak, és köz­ben egy egész flakon sampont el­használtak. Számára szokadan az üyen fokú pazarlás, és ezt jelezte is az unokáknak. A legközelebbi für­detésnél Gizella lánya, Scarlett asz- szisztált, és a kis Sophie meg is em­lítette: „Anya, ne használj el annyi sampont! A nagymami szerint az kilenc fejre is elég lenne.” A kis unokák rajonganak a nagy­mamáért; még egy rangsort is felál­lítottak azzal kapcsolatban, mit szeretnek rajta. „Az első helyen a főzőtudományod áll, aztán követ­kezik a lakásod, végül pedig az, hogy mindenhova hordasz minket” - mondták a gyerekek, (n-c) _____ SZÓ, Ml SZÓ Kará csonyi illatkalauz SZEMET EDIT A karácsonyról nehéz bármit is írnom, mert az összes karácsonyi emlékemet csakis szentimentális hangnemben tudnám felidézni... S mivel én a karácsonyban annyi mindent szeretek, hogy most csak egy dolgot emelnék ki: az illatok mágikus hatását. Kezdődik min­den a fenyőfák illatával. Igaz, nem én veszem fát, ez az apum dolga, de ott sétálgatok a piacon, csak azért, hogy magamba szívjam az illatukat. Ilyenkor hajlandó va­gyok arról is megfeledkezni, hogy ennek mekkora ára van... A mé­zeskalácsok illatát már jóval kará­csony előtt idézgetni kezdem, ha­mis, üzletekben kapható kalá­csokkal. Ami nem éppen szeren­csés megoldás, de ha már októ­(SITA/AP-felvétel) bértől minden üzletben kará­csony van, egyszerűen meg kell kóstolnom párat. Aztán a szentes­te közeledtével már nálunk is illa­tozik egy kiválasztott fa meg sok­sok házi mézeskalács, s üyenkor érzem azt a semmihez sem hason­lítható nyugalmat. Hiába kell még ezernyi dolgot elkészítenem, egy­szerűen megbabonáz az a jellem­ző illatfelhő. S ehhez jön még a máskor oly idegesítően bűzös rán­tott hal szaga, ami azonnal beivó­dik a hajamba, ruhámba, bőröm­be, s ilyenkor egy csöppet sem za­var, mert ez is kihagyhatatlanul hozzátartozik a mi bensőséges ka­rácsonyozásunkhoz. Később a templomban a meghittség és öröm illata vesz körül, mert kará­csonykor ezeknek a fogalmaknak is illatuk van, s hatásukra csak megszeppenve összehúzom ma­gam... S már most libabőrös va­gyok, mert tudom, hogy nemso­kára minden a varázslatos, meg­szokott illatok között zajlik majd. SZÜLŐFÖLDÜNK i HT ni | i |ii| np iSlaáSlii Szerdán hírek az Ön régiójából és SZÜLŐFÖLDÜNK (Képarchívum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom