Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)
2006-12-22 / 294. szám, péntek
www.ujszo.com UJ SZÓ 2006. DECEMBER 22. Gondolat 13 Szabó Ottó képein a NŐ mindent felold: a hősök sorsát fonálon pergeti, jelenből múltba dob, visszahív, egyetlen intésével átadja az örökséget Item, jut eszembe... Neki bánatból, fájdalomból, féltésből, aggodalomból oly sok jut. Minden idők futnak végig Szabó Ottó képein, halványult, mégis elevenen élő ámyékvonalak, továbbalakítható, átformálható festékfoltok gyanánt. Csak egy dolog kézzelfogható, a megszólalásig eleven ezeken a képeken: a NŐ! SZÁSZ1 ZOLTÁN Meztelenségében egyszerre kiszolgáltatott és uralkodó. Végtele- níti a folyamatot, mintha minden mögöttes történés csupán őt szolgálná, pedig éppen fordítva. Ő szolgál minden mögöttes történéshez elfogadható előképet. Kit anya szült, az mind csalódik egyszer... ím, a csalódás az idő könyörtelenségében van, mikor átrohan mindenen, elsöpri, pillanattá gyűri az ezredéveket, álmok foszlánnyá bomlanak, a foszlányokat is levető lány arcán egyetlen állandó, az örök változó - az álarc. Item, jut eszembe, kire mit is hagynék e világból, ha el kellene mennem most és mindörökre. Ráhagynám a világra látásom, a képeket, amelyeket agyamban őrzök, s attól, hogy megéltem, megtapasztaltam őket, már részeivé váltak az én végtelen időmnek. E képek közt Szabó Ottó festményei is ott vannak. Item, jut eszembe, a NŐ. Aki hol kitárulkozó, védtelen, hol vonzó, ígéretes és soha el nem érhető. A megtekert génspirálon leszánkázó életinformációkat továbbhordozó, a reménységet, a szebb lehetőségét ringató. A NŐ igaz és örök, csalóka és hamiskás, imádnivaló és gyűlöletet generáló, a NŐ az örök téma. Mert benne van minden félrecsúszott nyakkendőben, minden közönséges mozdulatban, egy reggeli kávéban, egy kanál mézben, egy pillantásban, egy időtlenné kövesült ölelésben. Minden múlandó, Isten viszont tudja, az ajándékot, az örömöt elrejtette a NŐ-ben, hogy kereshessük és imádhassuk a pillanat varázsának és mindenségnek idejében egyszerre. Elmúlik történelem, elsuhannak a szarkalábas vonások a test mögé, csatazaj és háborúk füstje műid csak háttérré mosódik, át- formálhatóvá, megváltoztathatóvá válik, mert a NŐ mindent felold. Csókjával, simogatásával, érintésével, lázcsillapító kezével, biztató mosolyával eltörpíti a gigászokat. Aranyalmával játszik, hősök sorsát fonálon pergeti, jelenből múltba dob, újra visszahív, egyetlen intésével átadja az örökséget. Szeress! Parancsolat ez, egyetlen megfogadandó parancsolat. Szeresd a NŐ-t, szeresd benne magad, gyarló földi léted múlandóságát váltsd a NŐ-ben rejlő idődenné. Nézd meg e képeket, láss csodát, vidd magaddal, hagyd rá másokra is a látás tudását, az érzés szépségét, miként én is. Anyagba merült világból éteri felé vedd gondolatban utadat. Minden ecsetvonásnak üzenete van. Az üzenet személyre szóló, megfejtésének kódja a kezedben van. Élj vele Szabó Ottó pozsonyi tárlatának megnyitóján a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében Korszerű művész az, aki a kulturális hagyományokat mély beleérzőképességgel, kreativitással és mesterségbeli tudással képes újból és újból közkinccsé avatni A besorolhatatlanság és a korszerűség H1ZSNYAI ZOLTÁN Mielőtt Szabó Ottó itt kiállított képéből szólanék, egy vallomással tartozom. Illik ugyanis megindokolnom, hogy laikusként miért vetemedtem arra (pontosabban: miért hagytam magam arra vetemí- teni!), hogy egy képzőművészeti tárlat megnyitóján efféle szóbeli megnyilatkozásra ragadtassam magamat. Úgy egy hónapja éppen valami verscsonkot farigcsáltam, amikor a köröttem tornyosuló könyvhalmokra hanyagul ledobott felöltőmben váradanul megszólalt egy ismerős Chopin-keringő. Oti hívott. Értesített, hogy ekkor és ekkor Pozsonyban nyílik kiállítása, majd minden teketóriázás nélkül megkérdezte, vállalnám-e, hogy írok valamit a megnyitóra. Nem szeretné ugyanis - és mondanivalójának ezt a részét saját értelmezésemben, pamfleteken edződött stílusom lebutított verziójával próbálom visz- szaadni - szóval hogy nem szeretné, ha valami szakember benn- fenteskedő okoskodásait kéne végighallgatnia. Már megijedtem, hogy valami erőmet meghaladó feladatról van szó - ha felcsendül a keringő, mindig ez hasít az agyamba először -, a követelmények hallatán azonban meg kellett állapítanom, hogy eny- nyire testhezálló feladatot régen nem kaptam. Nos, ha valamiről kifejezetten úgy kívántatik beszélni, hogy á szóban forgó dologhoz a megszólaló ne igazán értsen, ahhoz valóban én vagyok a legmegfelelőbb ember, gondoltam. De valahogy mégsem igazán könnyebbültem meg. Mert hát mi az, hogy érteni valamihez?! Mondjuk, a csavarkötésekhez persze kétségtelenül lehet érteni (bár számomra ez iparistaként sem adatott meg maradéktalanul), de mit jelentsen az, hogy a költészethez vagy a képzőművészethez érteni? Behatóan ismerni a meghaladott irányzatokat és a mai trendeket? Vagy hogy a toll másik végéről is szemléltessem a düemmát: élvezetes módon fogalmazni, egyedi, gondolatébresztő szóképeket, jól csengő rímeket alkotni vagy például az aranymetszés szabályait ismerni és rajzolni tudni elegendő? Az üyen lexikai és technikai ismeretek adják egy érvényes értelmezés vagy egy nagyjelentőségű alkotás sava-borsát? A virtuozitás mértéke egyenesen arányos a műalkotás értékével? A tájékozottság a műértelmezés fajsúlyosságával? Dehogyis! A lényeghez, egy sugárzó, szellemdús műalkotás titkának felfejtéséhez vagy akár a csoda mibenlétének puszta szemléltetéséhez mindezen műveltségi elemek jottányival sem visznek közelebb. Ha valaki valóban a lényegről akar beszélni, önmagukban ezekkel az ismeretekkel nem sokra megy. (No persze kárára sincsenek feltétlenül!) Igen ám, csakhogy amikorra idáig jutottam a belső monológban, és az írás elkezdésének már semmilyen elvi akadálya nem tornyosult előttem, arra is rá kellett ébrednem, hogy még a legöntörvényűbb műalkotásokról is szinte leheteüen úgy beszélni érdemben, hogy az ember nem kapcsolódik valamilyen, már létező narrációhoz. Ellenkező esetben megvan ugyanis a veszélye, hogy az ember végérvényesen belegabalyodik egymásból kiboruló szóvirágaiba, miközben az azokból felszálló teijengős illatfelhők kábulatában még mindig azt hiszi, valóban mond valamit. Pedig már ré- ges-rég csak halandzsázik, és a semmitmondó, túllirizált, gondolatpótlékként funkcionálló öncélú költőiség kliséi közt éviekéivé halad a tökéletes értelmezői csőd felé. Induljunk el talán a Chopin- csengőhangból, gondoltam. Vizsgáljuk meg, van-e valami romantikus ezekben a képekben. Küzdelem, heroizmus, sötét, démonikus szenvedély, pátosz - satöbbi. Én úgy látom (jobban mondva, az írás idején - amikor az itt kiállított képeket valójában még nem is tekintettem meg - úgy láttam): mindez bőven bennük van. Különösen a satöbbi. Az a legszembetűnőbb. Vagyishogy ott van ezeken a képeken a romantikus szemlélet vastagon, de ez a Szabó Ottó-i romanticiz- mus valahogy akként hat, mint a mobilból felhangzó Chopin-keringő. Megidéz valamit, de korántsem azonos vele. A parafrázisok, az új struktúrákba ágyazott idézetek, az ily módon átértelmezett kultúrtörténeti allúziók pedig a posztmodernre jellemzőek. (Jelentsen bármit is ez a fogalom.) De hát nevezhető-e Szabó Ottó bármilyen értelemben is posztmodemnek? Igenis meg nem is. Vagyis nem. Aztán itt van a szimbolista szál... Vagy talán inkább pre-szimbolista. Nevezetesen a költőként és filozófusként is korszakos jelentőségűt alkotó William Blake nevével fémjelezhető, irányzatokhoz nehezen kapcsolható hagyományra gondolok. Szabó Ottó számos vásznán felfedezhető egy ehhez hasonló irányultságnak, poétikának a nyoma. Képeiben mindig van valami iro- dalmias is. Vagy mondjuk így: filozofikus. Valami, ami túlmutat a képzőművészet legszűkebben értelmezett határain, és egyetemes szellemtörténeti vonatkozásokkal bír. No de nevezhető-e Szabó Ottó Blake-követőnek vagy pláne szimbolistának? Dehogy nevezhető! Már csak azért sem, mert kétségtelenül van itt egy absztrakt szál is... Habár igaz, az absztraktnak tűnő ornamentika mellett az ő képein mindig jelen van a figurativitás is, sőt, hajobban megfigyeljük, még az absztrakt elemek is igencsak hajlamosak arra, hogy vizuális képzeletünk olvasztótégelyében tárgyak, tájak vagy emberi testrészek - főleg arcok - ideáivá sűrűsödjenek. Egyszóval: Szabó Ottó sem absztraktnak, sem a figurativitás kizárólagosságát hirdető alkotóművésznek nem nevezhető. No de hát akkor hová soroljuk? Emberek vagyunk, kliséket gyártunk, osztályozunk, így működik az elménk. Erősen dolgozik bennünk a besorolhatnék, s ha ez nem sikerül, könnyen elöntheti agyunkat a düh. Szabó Ottó esetében pedig a besorolással, bizony, elég nagy bajban vagyunk. Sokan közülünk ilyen esetben hajlamosak egy huszárvágással megoldani a gor- diusi csomót: kiválasztanak néhány, logikai láncba rendezhető felületi elemet (a sorból kilógó, másra utaló jellemzők figyelembevételétől nagyvonalúan eltekintenek), és ezek alapján sommás ítéletet Nevezhető-e Szabó Ottó bármilyen értelemben is posztmodernnek? (Somogyi Tibor felvételei hoznak. Csak nehogy már tovább kelljen tömi a fejüket, és esetleg más, korábban kristálytisztának tűnő elvek alapján definiált kategóriákat, holmi takarosán kiképzett rekeszeket át kelljen szabniuk. Akik például a művészet fejlődésének - szerintem alapvetően téves - képzetét preferálják, Szabó Ottó művészetéről akár azt is megállapíthatják, hogy nem korszerű. (Ezt meg én hajlamos vagyok úgy lefordítani saját használatra, hogy nem követi a kordivatot.) Ha a szóban forgó alkotó képi világának egyes elemeit megvizsgáljuk, ez az ítélet akár még helytállónak is tűnhet. Nekem azonban - irodalmár lévén -eszembe jut Füst Milán esete, akinek a költészete már a maga korában is minden elemében korszerűtlennek, múltba révedőnek tűnt. Csakhogy egyben, egységes egészként vizsgálva meg ezt a h'rát, azt kell megállapítanunk, hogy Füst Milán a Nyugat egész első nemzedékének minden bizonnyal legegyedibb, legmerészebb, legkísér- letezőbb - vagyis legkorszerűbb költője. És Krúdyval is hasonló a helyzet. Mi hát a korszerűség? Az én definícióm a következő: korszerű művész az, aki a kulturális hagyományokat pszichéje aktuális (a korra, a helyre is jellemző) állapotának megfelelően, mély beleérzőképességgel, kreativitással, arányérzékkel és elmélyült mesterségbeli tudással, tehát magas művészi színvonalon újraértelmezve képes újból és újból köz- kinccsé avatni. Én úgy látom, Szabó Ottó éppen erre törekszik. Hogy ebbéli törekvése mennyire sikeres - itt a jó alkalom! -, ki-ki maga ítélje meg. (A fönti két szöveg Szabó Ottó Item című kiállításának megnyitóján hangzott el Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében.) Pénteken színt viszünk az ÍZVILÁGBA és + 7 nap műsormelléklet
