Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)
2006-12-16 / 289. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) CSALÁDI KOR gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével ” 2006. december 16., szombat 10. évfolyam 49. szám Nálunk, Szlovákiában kizárólag azok képesek megélni a kézműves szakmából, akik az egyedi mellett kommersz árut is termelnek Biztató helyzetjelentés a gömöri végekről Cserép, rongybaba, tűzzománc - a gömöri kézművesek mindenre képesek (A szerző felvételei) Bár Gömörben, pontosabban Rozsnyó környékén az életkörülmények idén sem lettek rózsásabbak, s a foglalkoztatottság sem szökött a csillagos égig, mégis örömmel tölt el, hogy ismét biztató helyzetjelentést tudok adni a karsztok alól. A sztori azzal kezdődik, hogy- a népballadát véve alapul- összetanakodék vagy tizenkét kézműves... EŐRY ANDRÁS Hogy az egykori Gömör és Kishont vármegyékben a kézművesség gyökerei hová nyúlnak vissza, nehéz kideríteni. Talán azok járnak legközelebb az igazsághoz, akik azt állítják: a halászaton és a vadászaton kívül ez az emberiség legősibb mestersége - a többi csak ezeket követi. Tárgyi emlékek sokasága bizonyítja, hogy e dimbes- dombos tájakon már a Krisztus előtti 5. évezredben is foglalkoztatta emberősünket az agyag megmunkálásának számtalan lehetősége. A Sajó mentén, a Tornaija melletti Királyiban, Méhiben, illetve a kecsői Domica-barlangban élő népek már vonaldíszes kerámiát készítettek, s bizonyítható az is, hogy az időszámításunk előtti 4. évszázadban e helyütt letelepedő kelták már ismerték a fazekaskorongot. A 20. évszázad közepéig Gömör és Kishont fazekasai látták el kerámiával az Alföld térségét is, termékeikkel a mai Szerbia területére is eljutottak. Az agyag égetésének nemesebb módját képviselte a kályhás mesterség, melynek műremekeit nem egy úri lakban megcsodálhatjuk. A 19. század elején Rozsnyón, Murányban keménycserép manufaktúrák alakultak, melyek termékei Pestre, Debrecenbe, Miskolcra, Szegedre, Nagyváradra, a Duna-Tisza közébe, de a Szepességbe is eljutottak. A dereski fazekast, Viczén Istvánt idézve „Szent Flórián, a fazekasok védőszentje könyörtelen lett népéhez, és teljesen cserben hagyta az őt tisztelő népet. Pedig annak idején sokat fohászkodtunk hozzá csendes imáinkkal, de a sors csapásaival szemben ő is teheteden volt.” Hogy a vidék más kézműves mesterségeit miféle sorscsapás érte, nehéz kiderítem; tény, hogy a 20. század második felében hirtelen hanyadásnak indultak, s lassan feledésbe merültek. Mígnem 2002- ben fiatalok egy maroknyi csoportja fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, feltámasztják a népi mesterségeket. Várhosszúréti körkép Várhosszúrét község a Gömör- tornai Karszt legnagyobb kiterjedésű mészkőplatója, a Szilicei- fennsík lábánál húzódik meg, bár néhány utcájával már merészen kapaszkodik a hegy szelídebb lejtőire. Lakosainak a száma hétszáz körül van, látogatóié viszont időnként eléri a napi kétezer főt, amivel, úgy vélem, méltán kiérdemelne valamiféle idegenforgalmi díjat - ha a tisztelt szakmai közönség figyelme idáig érne. Mivel nem ér, Várhosszúrét békésen éli a maga mindennapi életét, amibe beletartozik az évenkénti kézműves tábor is, mely lassan a környék egyetien ilyen jellegű rendezvényévé válik. S a falu szegletében, a Csermos- nya-patak hídján túl, az egykori Andrássy-kastély egyik szárnyában szerényen húzódik meg a kézműves központ, mely a gömöri kézműves szakmák újjáélesztésének intézménye lett. „2002-ben hoztuk létre a Gömöri Kézművesek Társulását - meséli Nagy György, a polgári társulás elnöke -, elsődleges céljaink között Gömör kézműves hagyományainak, tárgyalkotó kultúrájának megőrzése, értékeinek bemutatása, a mesterség fortélyainak továbbadása, valamint hagyomány- őrző nemzed és nemzetközi rendezvények lebonyolítása szerepel. Mivel a hagyományok továbbélése elsősorban attól függ, hogy fel tud- juk-e iránta kelteni a fiatalabb korosztály érdeklődését, idén már ötödik alkalommal rendeztük meg a Várhsszúréti Kézműves Gyermekműhelyt. Elmondhatom, hogy az érdeklődés óriási, naponta majdnem százhúsz gyermek vett részt a tizenötféle népi mesterség oktatásában, s nem egy olyan oktató akadt, aki épp itt, Várhosszúréten, a tábor korábbi évfolyamai során fedezte fel magának a szakmák valamelyikét. De érkeztek oktatók Magyarország és Szlovákia számos más szegletéből is - tiszteletét tették nálunk például a hanvai mesterkovácsok, a magyarországi kádárok, mézeskalácsosok, késkészítők és más mesteremberek. Az idei gyermekműhely azért is különleges volt, mert az újonnan létrehozott Kézműves Központ adott neki otthont. A négy, külön bejáratú műhellyel, illetve kiállító teremmel rendelkező intézményt hivatalosan ugyan csak a tábort követően, augusztus 5-én avattuk fel, ám egész évben üzemel, így a községet felkereső turisták bármikor betérhetnek ide. Kiváltképp, ha egyedi készítésű emléket szeremének magukkal vinni a Kárpát-medencének ebből a szegletéből.” Szép is, jó is a várhosszúréti kézműves központ, állapítom meg, míg Nagy György körbekalauzol a termeken; közben - ez már szakmai ártalom - a kézművesség anyagi vonzatáról társalgunk. Mint kiderül, Szlovákiában - Magyarországgal ellentétben - még mindig csak azok tudnak megélni a kézművességből, akik a „szerelemből” vagy a múlt iránti tiszteletből készített egyedi darabokon kívül kommersz, tömegfogyasztásra szánt termékekben is utaznak. S a táborok menedzselése? Egyre nehezebb, tudom meg, mivel az alapítványok szabta feltételek folyamatosan szigorodnak, a piac pedig telített. A hozzáértésen kívül elszántság és jó adag szerencse kérdése. „Itt hagyományos kenyérsütő kemence fog állni - zátjuk le a terepszemlét a kézművesház végében -, hogy a gyerekeknek az első mozzanattól az utolsóig meg tudjuk mutatni, hogyan készül a kenyér. Mert hát nem csak szóval él az ember...” A kulcsszó: az elkötelezettség Karácsonyig kiállítás és vásár zajlik a kézművesházban, hirdeti a szórólap, s állítom, hogy mindenki talál itt a saját vagy éppen a szerettei kedvére való karácsonyi ajándékot, ha veszi magának a fáradságot, s a Rozsnyót Kassával összekötő főútról letérve tesz egy kis kerülőt Várhosszúrét felé. Minthogy a fúrás-faragás, a szövés, a fonás és az ehhez hasonlatos elfoglaltságok eleinknek is főképp a hosszú téli estéken adtak elfoglaltságot, a gömöri kézművesek sem tétlenkednek. A kézművesházban találkozom Rigó Bélával, aki a széles környék nyári táboraiban a csuhézás és gyékényfonás alapjaira szokta oktatni az ifjúságot. Mint mondja, nem született kézművesnek, de... „A sors úgy hozta, hogy jó pár évvel ezelőtt a városból egy kisközségbe, Jabloncára költöztünk, s így fokozatosan kezdtem felfedezni azt a szépséget és egyszerűséget, amelyet a parasztvüág rejt, s mely addig számomra ismeretlen volt. Egy helyi lakos, leső Sri néni volt az, aki felkeltette az érdeklődésemet a régi világ iránt, így beszélgetéseinket egy idő után már feljátszottam, hogy egyszer majd papírra vethessem. Máig nagy becsben tartom ezeket a felvételeket, hiszen valamennyi mese, történet egy-egy olyan alapigazságot tartalmaz, mely nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Nála láttam egy nagyon szép, csuhából készült táskát, melyet még a húszas években készített, így megkértem, tanítson meg ennek a szakmának a rejtélyeire. Három nap gondolkodási időt kért, mert huszonöt éve nem csuhézott már, de végül kötélnek állt. Az alapok elsajátítását követően az első tarisznyával két hónapig bajlódtam, de belejöttem, majd a füleki Benko Pali barátomtól tanultam el a további motívumokat. Főképp az eredeti gömöri minták, motívumok megőrzésére törekszem, s ezt a tudást próbálom továbbadni a foglalkozások során a gyerekeknek.” Béla is megerősítette, hogy kézművességből megélni e kies tájakon még mindig nem lehet; a honi kézműveseket elsősorban az elkötelezettség hajtja, s bár hobbi szintjén művelik a szakmát, hozzáértés tekintetében semmiben sem maradnak le magyarországi profi kollégáik mögött. Csaknem három évtized elteltével a kézművesház egyik termében csodálkozhattam rá ismét a szövőmesterség fortélyaira, mely gyerekkoromban a vidék szinte minden falvában elterjedt volt, ám ma már csak néhányan művelik. Valahogy mindig csodálatot ébresztett bennem az a fifika, mellyel a vidéki ember kitalálta, megfaragta, és működésbe hozta az egész szobát betöltő szövőszéket. A várhosszúréti mögött Borsodi Valériát találtam, aki Budapesten tanulta a szakmát - persze nem a szövést, mert az úgy túl egyszerű lenne... „Az Esély Alapítvány Kézműves és Szolgáltató Szakiskolában tanultam ki a kosárfonó szakmát - mondja s a szövéssel az első kézműves tábort követően kerültem kapcsolatba. Ajabloncai Sári nénivel ugyanis felvetettük a szövőszéket, ám azt le kellett szőni, s ehhez nekem volt türelmem. Ha szakadt a szál, magamnak kellett megoldanom, így fokozatosan megtanultam műiden fogást. Tavalyelőtt már együtt vetettük fel, erről videofelvétel is készült, így már nem veszhet el ez a tudás.” S mert érdekel, próbálom elma- gyaráztatni magamnak a bonyolult szerkezet működését - ám a legelején elveszítem a vezérfonalat. Terelem hát a szót másfelé... „Tavaly a Kárpátok Alapítvány egyik donora, a floridai Fred bácsi bejárta a vidéket - tudok meg végül egy műhelytitkot -, s felfigyelt a tevékenységünkre. Nagyon tetszett neki a kézművesház ötlete, s vállalta, hogy hozzájárul a kinti kenyérsütő kemence megépítésének költségeihez.” Tervekből, szép reményekből tehát van Hosszúréten épp elég; s ha a kitartás is lankadatlan marad, úgy tűnik, kenyér is kerül az asztalra... Borsodi Valéria a szövés tudományát mutatja be „itt kenyérsütő kemence fog állni“ - mutatja Nagy György, a Gömöri Kézművesek Társulásának elnöke
