Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)
2006-12-15 / 288. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. DECEMBER 15. Kultúra 9 Beszélgetés Berecz András népmesegyűjtő-előadóművésszel, aki legutóbb Kassán varázsolta el közönségét „A mesék többet tudnak, mint én” (A szerző felvétele) Kilenc hazai együttes mutatja be koreográfiáit Néptáncantológia 2006 MISLAY EDIT Aki hallotta már Berecz Andrást mesélni, lendkere- kes egérként rohan, ha megneszeli, hogy a nagy mesélő a környéken lép fel. Aki még nem hallotta, talán elhúzza a száját a mesemondó szóra, hogy az meg miféle foglalkozás? Mi Kassán igyekeztünk választ kapni erre a fogas kérdésre a népmesegyűjtő-folklór- kutató-előadóművésztől. JUHÁSZ KATALIN Érez különbséget a közönség reakciójában, amikor határon- túli közönség előtt lép fel? Másként fogadják önt az itteni emberek? Bizonyos meséket arra tartogatok, amire a jégtörő hajó az orrát. Azokat úgy küldöm előre, hogy aki soha nem hallott mesét, vagy nem akatja érteni, az is felfogja, hogy nem egyéb ez, mint tömör beszéd, a magyar nyelvnek tovább már nem sűríthető állapota. A határon túliak általában a dupláját szokták érteni. Mert a történeteim nagy része a vesztes ember kapaszkodásáról szól, az igyekezetről, hogy egyszer a kevésbé vesztesek közé tartozhasson. Az ittenieknek ki van hegyezve a fülük az üyesmire. A mesék többet tudnak, mint én, én csak elmondom őket. Az előttem járók annyi bölcsességet felhalmoztak bennük, hogy nyugodtan elmondhatom őket akárhol, mindenki megtalálja a magáét. Óvodásoktól nyugdíjasokig, börtöntől parókiáig, Kaliforniától Kárpátaljáig, Svédországtól a Délvidékig. Huszonöt év alatt mindezeken a helyeken kipróbáltam a dolgot, a mesék úgy dobálnak engem a térképen, hogy én magam a következmény, az okozat vagyok. Úgy zajlik ez, hogy rábukkan egy régi történetre, és körbeszí- nezi a saját gondolataival, amelyektől huszonegyedik századivá válik a mese? Ez az a kérdés, ami annyira jól sikerült, hogy egyetlen szóval válaszolhatok rá: igen. Bárhogyan keresem a bővítményt, nem találom, legfeljebb bólintani tudnék még hozzá. Ezek a magyarul mesélt történetek mennyire szólnak csak a magyarokhoz, és mennyi bennük az egyetemes emberi tanulság? Kipróbáltam a meséimet Párizsban, Kanadában, Tallinban nagyon jó tolmácsokkal. Nagy sikerük volt. Van nekünk egy régi sztereotípiánk, hogy ezt a műfajt nem lehet lefordítani. Én másképp látom: ha csak a felét sikerül, már az is teljes siker. A magyar mesék egyébként szépen beilleszthetőek a nagy népek meséi közé, amennyi egyedi és különleges van bennük, annyi más nemzetek meséiben is akad. A tempó, a humor, néhány fontos apróság az, amitől más lesz, mint a többi. De ha az ember nagyon egyéni akar lenni, elveszíti a lényeget. Én pont annyit adok át, amennyi rám tartozik, amennyit megértettem az öregek által elmondott mesékből. Készül egy fordításkötet az ön összeállításában, amelyben mongol, tuvai, irokéz, észt, kínai és ír mesék lesznek. Az olvasónak tehát lehetősége lesz összehasonlítani ezeket a magyar mesékkel, illetve nemzetközi kontextusba helyezni a mi népmeséinket. Müyen felfedezések várnak ránk? Ezek ars-poétikus mesék, valamennyiben a mesemondó személye, illetve maga a mese, annak születése a legfontosabb. Ilyen „mesék a meséről” magyar területen nem nagyon találhatóak, amikor ezt a témát kiosztották a világ kezdetén, a magyar ember a sor végén szivarozott. Más népek meséi között megtaláltam azokat, amelyek kifejezetten a verbalitás erejével foglalkoznak, azzal, hogy mit ér az emberi szó. Vagy mit ér a fül. Megértem-e a másik embert? Végül is a nyelvről mint az önkifejezés eszközéről gondolkodik mindegyik mese. Ez a téma engem mint mesemondót nagyon érdekelt, ezért, mint egy kódexet, egyben akartam látni ezeket a történeteket. Lehet, hogy ma még nincs sok kollégám, de’ majd lesznek. Nekik szeretném átadni azt a mesterségbeli tudást, ami megmágnesezi az iránytűjüket. Hányán próbálkoznak ma Magyarországon mesemondással? Akadnak gyerekek, akik feltűnnek egy-egy mesemondó versenyen, aztán később valahogy lekopik a szájukról a mese, mert jönnek az élet „komolyabb” dolgai, a kiadás, a bevétel, a profit. Megmarad ez az egész egy szép emléknek, kapnak egy oklevelet, és ennyi. Lassan az a társaság is megszűnik, amelyik a mesemondót „eltűri”. Márpedig a szájnak fül kell, ahogy az ecsetnek vászon. Az emberek ma már nem járnak össze. Odahaza mindenki bekapcsolja a tévét, ahol pribékek mondják el neki, miről mit kéne gondolnia. Saját érdeke ellen szavaz, nincs tisztában azzal, mit keres a világban, leesik saját sorsáról. így nehezen születik igazi mesemondó, aki egy közösség bánatát, örömeit meg tudja fogalmazni és át tudja adni képekben úgy, hogy ne hazudjon, de ne is csak a különlegesen művelt emberek értsék meg. Az ön meséi teli vannak irodalommal, szóképekkel, gyönyörű hasonlatokkal, ritka, különleges szavakkal, jelzős szerkezetekkel, vagyis költői eszközöket használ. Ebből hány százalékot hallott az öregektől, és hány százalékot tett bele saját kútfőből? Százalékban nem tudnám megmondani, de annyi bizonyos, hogy ha nem bújnék bele a saját meséimbe, berozsdásodnának. Soha nem tudnék megtanulni egy kész szöveget, viszont amibe belebújok, a magam nyelvéhez igazítom, az állandóan változik. Pont ettől a változástól nem unom meg saját magamat, mindig úgy tudom elmondani a mesét, mintha először mondanám. Felviszem a bizonytalanságot a színpadra, én is kíváncsi vagyok, mi lesz a főhőssel, hol fogok megtorpanni, melyik lesz az a pillanat, amikor körbenézek, berendezem az adott helyzetet, reagálok a környezetre. Ez adja az oxigént a mesének. Közhely, hogy a mesék az igazságra tanítanak, de manapság, amikor a gyerekeket annyi hamis inger éri a tévéreklámokból, a médiából, annyi erkölcstelen dologgal szembesülnek, talán fokozottabban érződik a mesék fontossága. Ön hogy látja ezt? Hiszek abban, hogy az igázságig mindenhonnan el lehet jutni. Úgy látom az ember lehetőségeit, mint egy kereket. Középen van az agy, körülötte a küllők, amelyek minden irányból az agy felé fúrnak, és van a kerék abroncsa, amely felszedi a sarat, a ganéjt is, máskor csak a homokot, a port. A mesék, melyekben ott az igazság, középen vannak, és akárhonnan el lehet jutni hozzájuk. Nekem szerencsém volt, mert sosem volt televízióm, ennek szedem a gyümölcsét máig is. Édesanyám mesélt nekem minden este, számomra ő a mérce. Soha más embert nem hallottam úgy mesélni, mint őt. Sokan aggódnak a mai tizenévesek szegényes szókincse miatt. Ön szerint mennyire satnyult el a magyar nyelv az utóbbi évtizedekben? A bajaink számbavételére eddig még nem szakítottam időt. A vészharang kongatása helyett a maradékot akarom összegyűjteni, és olyan sok a maradék, olyan gazdag a magyar nyelv, hogy az én életem ehhez kevés. Magamnak ebből derűt kapartam össze, így nem érzékelem annyira a nyelvünket fenyegető ellaposodást, elszürkülést. Az igazi pásztor a nyáj előtt megy. Sokkal kívánatosabbnak tartom a humán műveltségben a hívó szót, mint a terelő szót. Ha valaki hátulról állandóan üti az embereket, hogy erre menjenek, arra menjenek, közben keserű arccal a bajaikat olvassa rájuk, akkor riadtan elmenekülnek. Szükségük van manapság az embereknek a mesére? Igen. A mese minden korosztályt meg tud szólítani. Mondok egy le- heteden helyzetet: amikor belöknek engem a fülbevalós, kapucnis ipari tanulók közé, akik reggeltől estig mondjuk motorszereléssel foglalkoznak. Fülükön fülhallgató, szájukban rágó, a terem hátsó soraiba gyűlnek, hogy gyorsan el tudjanak menekülni. A kollégium igazgatója és a nevelőtanárok riadt arccal lesik, hogy felfogtam-e a helyzetet. Felfogtam, tudom, hogy özeket a 16-18 éves fiúkat pülanatnyi- lag egyeden dolog izgatja a vüá- gon: a nő. Büdös disznó vagyok ilyenkor, előszedem a pikáns, pajzán meséket, a népi szerelmi iskolákat. És látom, ahogy sorban húzzák ki a fülükből a fülhallgatót, bökdösik egymást, hogy te, figyelj, ez egész érdekes! Lekerülnek a fejekről a kapucnik, felpattannak a szemek, közelebb húzódnak hozzám az én arany báránykáim. Akkor a zsüipet szépen leengedem hátul, és már benn is vannak! Már nem tudják, hogy a magyar nyelv ünnepén ülnek, már nem tudják, hogy mesét hallgatnak, úgy érzik, az élet nagy igazságait szívják magukba. Ha a mese mindenkihez szól, akkor miért ne azt a témát vegyem elő, ami őket izgatja? Pozsony. Ma kezdődik a Néptáncantológia 2006, a Szlovákiai Magyar Felnőtt Néptáncegyüttesek Országos Seregszemléje, amely az Ifjú Szivek Magyar Táncegyüttes szervezésében, a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának támogatásával valósul meg. A kétévente sorra kerülő rendezvény annak idején azzal a céllal jött létre, hogy a hazai felnőtt néptáncegyütteseknek olyan országos fórumot biztosítson, amelyen legjobb koreográfiáikat mutathatják be egy szakmai zsűri előtt. A Néptáncantológia színhelye az előző években Komárom volt, mivel azonban idén a Jókai Színház egyéb programok miatt nem tudta biztosítani a helyszínt, a kétnapos országos seregszemlének ezúttal a Szlovák Állami Népi Együttes (SLUK) oroszvári székháza ad otthont. Hégli Dusán, az Ifjú Szivek művészeti vezetője nem tartja kizártnak, hogy ha beválik az új helyszín, akkor a továbbiakban is Pozsonyban rendezik meg a Néptáncantológiát. ,A program ma este táncházzal kezdődik a Csemadok pozsonyi székházában - mondta Hégli Dusán. - Maga a seregszemle holnap délután zajlik az oroszvári kastélyban, a kétszer kétórás programban a Új Gömör Táncegyüttes, az Ilos- vai Selymes Péter Néptáncegyüttes, a Palóc Táncműhely, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, az Új V. KRASZNICA MELITTA Komárom. Akár célzásnak is tekinthető, hogy december 13-án, Luca napján zajlott a Komáromi Jókai Színház stúdiószínpadának névadó ünnepsége, hiszen maga a színpad is körülbelül olyan tempóban készült, mint Luca széke. Mivel az épület tervezői annak idején egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a rendezők és a színészek részéről egyszer majd megfogalmazódik az igény egy stúdiószínpad iránt, nem is terveztek erre alkalmas helyiséget. Hosszas keresgélés után egyedül a körteremnek nevezett előadóterem bizonyult alkalmasnak az átalakításra, és az 50. jubileumi évadban meg is kezdődtek a munkálatok. A színház szűkös költségvetése miatt azonban csak fokozatosan haladt a felújítás, később problémát jelentett, hogy a nagyszínpadról kellett kölcsönven- ni a hang- és fénytechnikát, ami nehézkessé tette a próbafolyamatokat. Mára szerencsére ez a probléma is megoldódott. Ilyen nehézségek közepette jutott el a színház a szerda esd névadóig. Nagy várakozás előzte meg a keresztelőt, és a meglepetés nem is Hajtás Néptáncegyüttes, a Megyer Táncegyüttes, a Komáromi Generációk, a Garant Menti Néptáncegyüttes és a Búzavirág Néptáncegyüttes 20-25 percnyi szerkesztett műsort vagy önálló koreográfiát mutat be, amelyeket szakmai zsűri fog értékelni.” A zsűrit ismert szakemberek alkotják: Novák Ferenc, a Honvéd Együttes vezetője, Zsuráfszki Zoltán, a Budapest Táncegyüttes művészeti vezetője, Borbély Jolán néprajzkutató (Budapest), Richtarcsík Mihály koreográfia (Kassa), Agócs Gergely népzenész, népzenekutató (Budapest), Árendás Péter népzenész, zenetanár (Budapest) és Hégli Dusán. Holnap este hétkor gálaműsorral folytatódik a Néptáncantológia: Póttá Géza az Ifjú Szivek zenekarával muzsikál, valamint a budapesti Ordasok Táncegyüttes mutatja be Keservesek és legényesek című műsorát, ezt követően éjfélig tartó táncház vátja a résztvevőket. „A gálaműsorral egy időben kezdődik a szakmai zsűri értékelése - tájékoztatott Hégli Dusán. - Az előző évben a kulturális minisztérium olyan igénnyel is fellépett, hogy a zsűri egyfajta rangsort is állapítson meg az együttesek között. Ez a fesztivál azonban eredetileg nem azzal a céllal jött létre, hogy minősítsen, hanem hogy szakmai tanácsokat adjon az együtteseknek, és úgy gondolom, ezúttal is ennek szellemében fog zajlani a Néptáncantológia.” maradt el: a héttagú kuratórium a számtalan felmerült név közül hosszú vita után a Vasmacska nevet hagyta jóvá. „Miért vasmacska? - mondta ki hangosan a névadó ünnepségen a név hallatán sokakban megfogalmazódott kérdést Tóth Tibor színházigazgató. „A név elsőként talán furcsa és színházidegen. Komárom vízi város, a Duna és a Vág összefolyása jelentősen befolyásolja hangulatát. A folyó mozgása szimbolizálja számomra az életünket, sodródunk az árral, ide-oda csapódunk, kell tehát valami, ami megállít, ami összekapcsolja a felszínt a méllyel. A vízen ez a vasmacska szerepe. Társadalmunkban pedig lehet a színház feladata. Hogy megállítson, hogy összekapcsolja a látványt a gondolattal, hogy ne hagyja kallódni bárkáinkat, hanem segítsen megőrizni értékrendszerünket.” Tóth Tibor elismerte: provokáció is a vasmacska - főleg abban a formában, ahogyan alkotója, Roman Muska képzőművész ábrázolta, felborzolt szőrrel, kieresztett karmokkal; fricska, figyelemfelhívás, hogy itt történik valami. A névtáblát Lőrincz Margit, a színház egyik alapító tagja leplezte le. Tóth Tibor elismerte: provokálni is akartak a névvel (Vas Gyula felvétele) Névadó ünnepség a Komáromi Jókai Színházban Vasmacska stúdiószínház
